Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-18 / 38. szám
4 2005- szeptember 25. KERESZTUTAK ‘Evangélikus Élet!? Az út kezdetén Emlékezés - híd a jövő felé Soa-emlékkonferencia 2005 Ökumenikus találkozó a Magyarországi Evangélikus Egyház szervezésében az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (Budapest, 2005. szeptember 12-14.) Azok az ökumenikus találkozók, amelyeknek sorában ez volt a negyedik konferencia, 1998-ban Pannonhalmán kezdődtek. Az elsőre Várszegi Asztrik főapát meghívására került sor Magyar megfontolások a Soáról címmel az akkor friss vatikáni dokumentum - a Megfontolások a Soáról - alapján. A következő konferencia 2000-ben volt a budapesti Scheiber Sándor Gimnáziumban A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában címmel, majd ezt követően 2002-ben, Debrecenben A vallások együttműködésének értéke a mai Magyarországon címmel a Református Kollégium épületében Bölcskei Gusztáv püspök meghívására. A Magyar Pax Romana mind a négy konferencia előkészítésében részt vállalt. Az Emlékezés - hid a jövő felé - Soa-emlékkonferencia 2005 találkozónak különös jelentőséget adott az a tény, hogy ebben az évben a vészkorszakra való emlékezés hatvanadik évfordulója van. Ezt a találkozó egyetlen megszólalója sem hagyta figyelmen kívül. A konferenciát D. Szebik Imre, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke mint vendéglátó nyitotta meg; majd Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház lelkészi elnöke, Feld- májer Péter, a Mazsihisz elnöke és Varjú Imre főplébános - Erdő Péter bíboros, prímás, a MKPK elnöke képviseletében - üdvözölte a konferenciát. Ezt követően Várszegi Asztrik adott áttekintést az eddigi konferenciákról. A két és fél napos (pontosabban négy félnapos) konferencián megszólaltak között volt Bárdos Katalin, Csepregi Zoltán, Donáth László, Fasang Árpád, Frenkl Róbert, Haraszti György, Jutta Hausmann, Lebovics Imre, Lichtmann Tamás, Marjovszky Tibor, Pfitzner Rudolf, S. Nagy Katalin, Tillmann József és mások. A konferencia tematikáját, szemléletét néhány tézissel lehet a leginkább jellemezni: • Folyamatosan emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy soha többet nem volna szabad újra előfordulnia! • Folyamatosan emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy a soa nemcsak szenvedést jelent közvetlen áldozatainak, családtagjaiknak és leszárma- zottaiknak, de szenvedést sem nélkülöző szégyent kell megélnünk nekünk, többieknek, amiért egyáltalán megtörtént - akár éltünk akkor, akár nem. ' • Folyamatosan emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy a soa a szenvedés és a szégyen mellett ma már jelenti azt a felismerést is, hogy a soa gyökerei az európai kultúrában és talán sok keresztényként nyilvántartott teológiában is fellelhetők. Ennek a ténynek a felismerésén túl azonban még nem sok történt ennek mélyebb történeti, társadalmi és teológiai perspektívájú elemzéséért, megértéséért. • Ezért folyamatosan emlékeztetnünk kell egymást arra, hogy e megértés elmélyítését nem hagyhatjuk másokra. • Folyamatosan tudatában kell lennünk annak is, hogy keresztényként nem elégedhetünk meg a szenvedés csökkentésével, a szégyen megélésével, a felismerés elmélyítésével, de a keresztény szolidaritás jegyében kötelességünk egymás boldogulását is segítenünk. • És megkülönböztetetten a soa áldozatainak harmadik generációjáét. ■ Horányi Özséb A múlt heti soakonferencián a sok feszült pillanat között talán az volt a legdrámaibb, amikor az előadó feltette a kérdést: miért nem vált Auschwitz a keresztények és a zsidók közös ügyévé? Hiszen a keresztények, az O- és Újszövetség alapján álló keresztények számára is végzetes élmény az auschwitzi kísérlet, törölni a humán genomból a választott népet, az isteni elemet. Holokauszt, soa, genocídium - ugyanazt fejezi ki. Miért tör előre újfent a túlfűtött nemzeti eszme, a tér istenének pogány imádata - olykor „keresztény” ötvözetben - az egyetemes hit, a zsidó-keresztény kultúra ápolása helyett? Hosszú időre elegendő igehirdetési muníciót kaphatott az a lelkipásztor, gyülekezeti munkás, aki részt vett az egyházunk által rendezett konferencián. Talán ennél is fontosabb volt annak megértése, hogy miért hangsúlyozták történészek, politikusok, jelentős gondolkodók, költők egyaránt: Auschwitz mindent megváltoztatott. Valóban immár inkább érdekesség a történelmi antiszemitizmus, illetve an- tijudaizmus, csaknem folklorisztikus a 19-20. századi „zsidókérdés” megjelenése a társadalomban, a politikában. Attól vált igazán torokszorítóvá a történet, hogy mi már tudtuk, hová vezetett mindez. Auschwitz mindent megváltoztatott, és annyi kérdést fogalmazott meg, hogy érthető az ezt követő elhallgatás, hárítás minden oldalon. De a felismerés is. Ha ma kizártnak látszik is a múlt megismétlődése, mégsem tolerálhatok azok a jelenségek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a két világháború közötti időszak rasszista megnyilvánulásaira. Maradva saját egyházunknál: nagy pillanat volt 1937-ben a huszonhat éves Scholz László cikkével való megismerkedés; az írás - Az evangélikus egyház helyzete Németországban címmel - az Evangélikus Életben jelent meg, miután a szerző hazatért Németországból. A cikk hihetetlen éleslátással leplezi le a nácizmust, foglal egyértelműen állást ellene. Ugyanebben az évben jelenik meg egy terjedelmes interjú - egy politikai napilapban - Raffay Sándor püspökkel. Az ő álláspontja hasonlóan egyértelmű, ma is vállalható. Válaszra vár a kérdés, hogyan volt lehetséges mégis, hogy alig egy évvel az interjú után a püspök megszavazta az első zsidótörvényt. Ez az egyetlen példa is mutatja a kutatások fontosságát. A háborút követő idegen megszállás és politikai diktatúra megakadályozta a múlttal való szembesülést, a történet lehetséges feldolgozását. így ez a mára maradt. Hasonló folyamat zajlott le Németországban, ám ők előbbre tartanak a múlt feldolgozásában. Mondhatjuk, hogy nagyobb volt a terhük, de ez nem ment fel minket: mindenki magáért felel. Sokan hordoznak sokféle sebet, éltek át súlyos veszteségeket a háborúban is és az ezt követő fél évszázadban is, többek között az ’56-os forradalomban. El kell tudnunk fogadni egymás szenvedéseit. Meg kell látni a másik emberben - szeretve őt - a saját arcunkat. így is érthető a második nagy parancsolat. Talán a lelkészek tehetnek a legtöbbet az előítéletek ellen és a sebeket hordozók megbéküléséért. A több millió áldozatot követelő történelmi trauma utóélete napjaink realitása. Nemcsak a politikában, a társadalomban, hanem a lelkekben is. A második, harmadik generáció irracionális félelmeiben, ennek következményeiben, többek között „érthetetlen” és értelmetlen öngyilkosságokban. De eldobták az életet maguktól olyan - keresztény családban és hitben nevelkedett - fiatalok is, akiket váratlanul és védtelenül ért a szembesítés zsidó származásukkal. Az elhallgatott holokauszt, a hárítás ma is áldozatokat szed, mindez parancsoló szükségszerűséggé teszi a trauma feldolgozását, a lelkigondozást. Az auschwitzi tábor parancsnoka halálos ítéletét követően írt naplójában arra hivatkozott, hogy ő nem tett mást, mint amire hazája, vallása, családja nevelte: engedelmeskedett. Megdöbbenve szembesült azzal, hogy a „parancsra tettem” nem mentesíti őt a felelősség alól. Hiszen az autonóm, felelős ember, a Krisztust követő autonóm ember az, akit iskoláinkban is példának állítunk. A tanácskozáson másfél nap után úgy éreztük, telítődtünk a hallottakkal; ekkor következett a művészeti blokk. Élővé vált számunkra a megállapítás: a művészet az igazi „emlékezésmédium”. Döbbenetes hatású volt a közlés, hogy közel ezer magyar képzőművész pusztult el a munkaszolgálatban, a koncentrációs táborban, a budapesti gettóban. És döbbenetesek voltak a Radnótitól, Borbély Szilárdtól, Erdélyi Miklóstól származó idézetek, nem is szólva Franz Kafka látomásairól. A pannonhalmi konferenciát 1998-ban egy pápai állásfoglalás nyomán hívták össze. Ezt követően a hangsúly az egyházak közeledésére, illetve a keresztény felekezetek és a Mazsihisz szellemi együttműködésére került. így lett az egymást követő konferenciák témája A vallások szerepe Magyarország európai intergrációjában, illetve a A vallások együttműködésének értéke a mai Magyarországon. Mindegyik élő, igazi probléma; színvonalas együttléteket jelentettek a találkozók. A hatvanadik évforduló most szinte kötelezővé tette a a holokauszt témájához való visszatérést. És kiderült, hogy még az út elején járunk. A teológia, a művészetek, a politika, a pszichológia stb. akár önálló konferenciát igényel. Igaznak látszik Arthur Miller gondolata: évszázadok kellenek Auschwitz megértéséhez, feldolgozásához. Minden nemzedéknek van, lesz tennivalója. És minden egyháznak, ha hitelesen akar Krisztusról bizonyságot tenni. ■ Frenkl Róbert A TEOLÓGIÁBAN Szabó András 1977-ben született Pécsett. Teológiai tanulmányait a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen, Heidelbergben és Chicagóban folytatta. A rendszeres teológiai tanszékre 2005-ben benyújtott diplomamunkája alapján készült az Auschwitz - Katarzis a teológiában című kötet. Témavezetője ár. Béres Tamás egyetemi adjunktus volt. A tanulmány megjelentetésére a holokauszt 60. évfordulója alkalmából az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezett konferencia - Emlékezés - híd a jövő felé - Soa-emlékkonferencia 2005 - kapcsán került sor, ár. futta Hausmann professzor támogatásával. 72 oldal, 130x197 mm, kartonált, 480 Ft Megvásárolható, illetve megrendelhető a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII. kér., Üllői út 24.), e-boltjában (http://bolt.lutheran.hu/) és a Huszár Gál könyvesboltban (Budapest V. kér., Deák tér). „Még rengeteg a tanulnivalónk” ► A konferencián elhangzott előadások, megfogalmazott gondolatok kiértékelése, a „feedback” (visszacsatolás) elkészítése nyilván hosz- szabb időt vesz majd igénybe. Mégis egy azonnali reagálásra, rövid értékelésre, összegzésre kértem dr. futta Hausmann professzor asszony, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének vezetőjét, a konferencia egyik szervezőjét közvetlenül a zárszót követő percekben.- Az ez évi soa-emlékkonferencia véleményem szerint sikeres volt, hiszen több oldalról - a teológia, a történelem, a művészet irányából - sikerült megközelíteni a témát, folyamatosan cserélődött a hallgatóság, mindig újabb és újabb résztvevők érkeztek attól függően, hogy mennyi elfoglaltságuk volt. Jó, hogy volt alkalom a párbeszédre is, például kerekasztal-beszélgetésbe vonva be a hallgatókat, illetve a programba iktatott szünetekben személyes eszmecsere formájában. A szervezés során az volt az egyik fő elv, hogy lehessen beszélgetni egymással, tehát ne csak beszéljünk a dialógusról, hanem ténylegesen folytassuk is! Szintén fontosnak tartom, hogy kritikus, önkritikus hangok is megfogalmazódhattak. Az egyházakon belül még mindig igen komoly problémák vannak ezen a területen. A zsidó-keresztény párbeszéd pozitív lépései nagyon gyakran egyéni, csoportos kezdeményezések eredményei, noha a hivatalos szintekről érkező indíttatásra is nagy szükség van. Sokat segít, hogy egyházvezetőink hivatalosan kiállnak az ügyért, ahogyan más felekezetek vezetői is. Vannak jelei annak is, hogy itt, „házon belül” lehetséges a holokauszt témájával foglalkozni: a konferencián kézbe adhattuk Szabó András végzős teológushallgató diplomadolgozatát. Auschwitz - Katarzis a teológiában címmel írt munkáját kifejezetten az Emlékezés - híd a jövőfelé elnevezésű konferencia kapcsán adtuk ki, a holokauszt 60. évfordulója alkalmából. A MEE anyagilag támogatta a kötet megjelenését - úgy érzem, ez is jelzésértékű. Az évek során voltak tehát áttörések, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne még tennivalónk. Magamat is beleértve még rengeteg a tanulnivalónk... Az egyház mint intézmény a munka mögött áll. Azonban nem beszélhetünk egységes álláspontról a soa kapcsán, egymással ellentétes vélemények is megfogalmazódnak, ezért egyházon belül is szükségesnek érzem a párbeszédet. Feladatunk a teológiai párbeszéd lehetőségének megteremtése is, a Biblián alapuló helyes hozzáállás kialakítása.- Az emlékezés és emlékeztetés kapcsán egy élményem jut eszembe: nyáron Amszterdamban jártam, és elmentem az Anna Frank-házba. Hosszú sor várt a bejutásra; kétharmaduk fiatal... A harmadik generáció - hiszen Auschwitz óta felnőtt a második! - hogyan találkozik a holokauszttal?- Emlékezni kell! A történelmünkhöz tartozik a soa. A második, harmadik generáció is érintett valamiképpen - még akkor is, ha nem tud róla. Tudatosan vagy tudat alatti módon, de befolyásolja a reakciókat, a hozzáállást. A soa a kulturális emlékezethez is hozzátartozik, és a művészetben való megjelenése is tény. Igen sok mindent lehet tenni annak érdekében, hogy a fiatal generációkat szembesítsük a múlttal. Természetesen ez a szembesülés mind az egyéni, mind a társadalmi csoportok számára fájdalmas, azonban nem kerülhető el. Sok lépésből áll, és azt remélem, hogy ezen a a jövő felé vezető hídon most mi is megtettünk egy kis lépést. Azt is fontosnak tartom, hogy az oktatásban, a hitoktatásban, a teológiai képzésben ne „meneküljünk el” e kérdések elől. Mi történt a holokauszt során, és mit jelent mindez teológiai szempontból nézve? A „miért engedte Isten?” drámai kérdése mellett azt is fel kell tennünk, hogy mi a mi részünk ebben teológiailag. Hogyan beszélünk Jézusról, a zsidóságról, Isten választott népéről, hogyan beszélünk a törvényről, hogyan értelmezzük Pálnak a törvényről tett kijelentéseit stb.? Hogyan kerül szóba a zsidóság tematikája mint külön téma? Hogyan gondolkozunk a zsidóságról, és mennyiben kell törekednünk arra, hogy ez a kép más legyen? Egészen gyakorlati dolgokra is gondolok: menjünk el zsinagógát látogatni fiatalokkal, hívjunk meg párbeszédre zsidó embereket, dolgozzunk együtt közös projekteken. Olvassunk - hadd utaljak Lichtmann Tamás előadására -, hiszen irodalmunk tele van általunk esetleg még fel nem fedezett művekkel! Ma délelőtt is tapasztaltuk, hogy az idézetek hatnak. Amikor Kertész Imre, a Sorstalanság szerzője irodalmi Nobel- díjas lett, kiraktam egy hirdetményt a faliújságra. Utána többen odajöttek, és azt kérdezték: „Jaj de jó, de ki az a Kertész Imre?” Sok negatív megnyilvánulást is lehetett hallani akkoriban - azért, mert zsidó. A baj okát a saját identitásunk gyengeségében látom. Mennyiben vagyok hajlandó a másik másságát elfogadni, vagy elutasítani? Minél erősebb a saját identitásunk, annál inkább tudunk pozitívak, nyitottak lenni egymás felé. De az erőt nem onnan kell meríteni, hogy „én vagyok a más, a jobb, a különb, és a másik kevésbé az”... Az adjon erőt Dr. futta Hausmann az identitásunkban - akár hitről, nemzetiségről, nemről, kultúráról van szó -, aki én vagyok, amit én képviselek, amit én Istentől kaptam, nem pedig az a tévhit, hogy én más, tehát jobb vagyok. Óriási előrelépés lenne, ha ez sikerülne!- Tud-e választ adni, és ha igen, milyet a teológia tudománya a soára? Az Ószövetség professzoraként hogyan vélekedik erről?- A kérdés annyira összetett, hogy nem lehet egyszerű választ adni rá. jób könyvére hivatkozva már sokszor beszéltem arról a hallgatóknak, hogy a szenvedés kérdésére, miértjére nem lehet választ adni. Inkább így tehetjük fel a kérdést: milyen célból? Mi a célja a szenvedéssel Istennek? A saját sorsunknak a magyarázata, interpretációja persze egészen másként tesz érintetté, mint amikor valaki más sorsát, szenvedését akarjuk megmagyarázni... Tartottam egy teológiai szemináriumot a következő címmel: „Isten sötét oldala”. Többen jelezték nekem itt a teológián, és egy kisebb vita is kialakult arról, hogy ez nem szerencsés cím, magyarul inkább „árnyékos oldalt” kell mondani. De itt nem a hiányzó magyar nyelvkompetenciáról volt szó, tudatosan használtam a „sötét” szót, és ezt a soa témájának egészével kapcsolatban fenntartom; Istenünkre nézve itt a sötét oldalról van szó. Nem tudok teológiai magyarázatot elképzelni. Inkább más oldalról kell közelíteni a „miért”-hez, nevezetesen a felelősség oldaláról. Sok dolga van még a teológia tudományának. További feldolgozást, magyarázatot igényel például a bibliai szövegekben megjelenő antijudaizmus.- Lesz-e folytatása a konferenciának? Az Ön által vezetett tanszék tervez-e hasonló témában szemináriumot?- Egyrészt várható az egész soaemlék- konferencia-sorozat folytatása, de erről még nem tudok konkrétumot mondani. Azonban sok, reményt adó kezdeményezés van, evangélikus részről például a talán még kevesek által ismert Goldzi- her Intézet, amely elnyert egy hároméves pályázatot a Lutheránus Világszövetségtől. Másrészt pedig szándékunkban áll az ügy intézményes továbbvitele - saját tanszékem műhelymunkára készül, közösen a bécsi egyetem katolikus valláspedagógiai tanszékével a magyar és osztrák keresztény hittankönyvek zsidóságképéről- Kis lépések ezek, de van már mögöttünk is megtett út. ■ Kőháti Dorottya
