Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-11 / 37. szám
2 2005- szeptember 18. FORRÁS 'Evangélikus Életi; ÉLŐ VÍZ SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP - iKorn, 12-26 „Egy testnek tagjai vagyunk.. Nyerő'tanácsok 1. Álmodj nagyot, vállald a kockázatot, és légy határozott! 2. Teljes odaadással szeress! 3. Minden nap minden percében maradj kapcsolatban Istennel! 4. Légy gyors a dicséretre és lassú a kritikára! 5. Menj el örömmel arra a plusz mérföldre! Adj többet az embereknek, mint amit várnak! 6. Örökkévaló célok szerint éld az életed! 7. Adj nagylelkűen, anélkül hogy bármit is visszavárnál! 8. Légy gyors a hibák beismerésében, és kérj bocsánatot! 9. Minden nap jó nap, amikor tudsz sírni és nevetni. 10. Változtasd a bukásokat a siker felé vezető egy-egy lépcsőfokká! 11. Fejezd ki naponta a szeretetedet házastársad, gyermekeid felé! 12. Nézz az emberek szemébe! 13. Légy lelkes! 14. Legyen mindig valaki, akinek átadhatod a tapasztalataidat, és valaki, akitől te is tanulhatsz! 15. Tudj minden körülmények között hálát adni! Dale Ditto (Monday Manna) SEMPER REFORMANDA „A latin communicare pedig a közösség elfogadását jelenti, s magyarán azt mondjuk: a szentséghez (az Úr asztalához) járulni. Ennek az az értelme, hogy Krisztus a szentekkel egy lelki testet alkot, amiképpen egy város népe is egy közösség (község) és test, s minden egyes polgár a másiknak és az egész városnak a tagja. Ekképpen az összes szentek tagjai Krisztusnak és az egyháznak, amely Istennek örökkévaló lelki városa, s aki felvételt nyer ebbe a városba, az a szentek közösségébe vétetett fel, Krisztus lelki testébe kapcsoltatott be, annak tagjává lett.” H Luther Márton: Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról (Wiczián Dezső fordítása) ► Püspökeink munkájuk közben újra meg újra átélik: ünneplő gyülekezetbe érkeznek meg. Nem köny- nyű feladat időről időre megfelelni ennek a helyzetnek, kísértései, buktatói vannak. Egyházunk egyik püspöke erről a sajátos szolgálatról vall. (H. K.) Nagy ünnep - nagy kísértés Önmagunkat is meglepő indulatokat válthat ki belőlünk egy-egy sátoros ünnepi alkalom zsúfolt templomának a látványa. A különben higgadt, józan és bölcs igehirdetőt is elragadhatja egyfajta „szent hevület, harctéri idegesség”... Az egyik kísértés, hogy Keresztelő János szerepében tetszelegve elkezdünk ítéletesen mennydörögni. Végre itt a nagy pillanat, ütött az óra: százak tekintete szegeződik ránk! Most végre megmondhatjuk, rájuk olvashatjuk: hol voltatok eddig?! Mit akartok?! Mit képzeltek?! Most nem menekültök! Szembesülni kényszerültök bűneitek, mulasztásaitok, képmutató ünnepi álkereszténySzép és könnyen érthető hasonlatot talált Pál apostol a jól működő emberi közösségre. Azt mondja, úgy van ez, mint a test esetében: tagokból áll, és mégis egységes. Minden ember tudja, hogy testének minden egyes tagja fontos, és szükség van rájuk ahhoz, hogy szervezetünk egészségesen működjön. Testünk megcsonkításának még a gondolatától is iszonyodunk. Ezt a hasonlatot használja fel az apostol, hogy a Korinthusban élő keresztényekkel megértesse: elválaszthatatlanul összetartoznak. A korinthusi gyülekezetben ugyanis viszálykodás támadt akörül, hogy ki az igazi keresztény. Csoportosulások jöttek létre egy-egy igehirdető, tanító körül, és ezek a csoportok mind magukat tartották igazi hívőknek, a többiek kereszténységét pedig lenézték. De ugyancsak megosztották őket a társadalmi, szociális, nemzetiségbeli különbségek is. Görögök és zsidók, szabad polgárok és rabszolgák, szegények és gazdagok nem tudták elfogadni egymást. Elszakadtak egymástól, külön istentiszteleteik voltak, külön összejöveteleket tartottak, fontossá lett számukra, hogy ki keresztelte meg őket, és hogy kinek a kezéből veszik az úrvacsorát. Akik valamilyen látványos lelki ajándékot kaptak - nyelveken szólást vagy gyógyítást -, azok büszkén vallották, hogy ők felsőbb- rendűek, őket jobban szereti Isten, és Szerető mennyei Atyánk! Környező világunk számtalan külső és belső gondja arra indít minket, hogy tőled kérjük az erőt, amellyel mindvégig kitarthatunk megpróbáltatásainkban. De mielőtt kéréseinkkel hozzád fordulnánk, fohászunk legelső szavait a hála érzése formálja meg azért a bizonyosságért, hogy te már azelőtt tudod, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk tőled. Adj bölcsességet és belátást minden hozzád imádkozónak, hogy vágyai és kérései egyre inkább összhangba kerüljenek a te végtelenül előrelátó felsőbb akaratoddal. Jóságos és kegyelmes Urunk! Magasztaljuk szent nevedet, hogy az idők teljességében elküldted egyszülött Fiadat az emberiség szabadítására és üdvözítésé\ ségetek undorító tényeivel... Viperák fajzatai... Nyilvánvaló torzulás, ha az ünnepi istentisztelet tartalmát, üzenetét a hallgatóság létszáma, összetétele határozza meg. Az ünnep középpontjában mindig az ajándékozó Úr kell, hogy álljon. Az ünnep az ő meglepetése, amely független a jelenlévők mennyiségétől és minőségétől. Komolyan kell vennünk identitásunkat, mandátumunkat, mely szerint angyalként, apostolként adhatjuk tovább a reánk bízott, de másoknak és másokhoz is szóló evangéliumot. Ez az örömhír nem csak sötét háttéren ragyog fel. A kegyelem elfogadásának nem előfeltétele az igehallgatónak a törvény kőtábláival való letaglózása, földbe döngölése. De nem kevésbé veszélyes a másik kísértés sem, amikor egyfajta „szolgáltató egyházként” az ünnepi hangulathoz, az emberi elvárásokhoz igazodva próbáljuk kiszolgálni a templomunkba végre betérő fogyasztók igényeit. A langyos, felhígított evangélium, az olcsó kegyelem hamisan nyugtatja meg, életveszélyesen altatja el a nagy ünnepi templomlátogatót. Elhiteti vele, megerősíti őt abban, hogy semmit sem veszített talán közel féléves nem becsülték meg azokat, akiknek a szolgálat szerényebb ajándékai jutottak. Pál apostolt elkeserítette a korinthusi gyülekezet állapota. Fájt neki, hogy nem értik meg, nem fogadják el és nem szeretik egymást. Hogyan hasson rájuk, hogyan magyarázza meg nekik, hogy egymáshoz tartoznak, és mindegyikük ugyanolyan fontos a közösségben? Tudja, hogy emberi érvekkel nem éri el célját. Ezért Krisztusra mutat, és azt mondja: Ti, korinthusi keresztények, hát nem tudjátok, hogy a keresztségben Krisztuséi lettetek, ezért egyenként mindegyi- kőtök tagja Krisztusnak? Együtt pedig Krisztus teste vagytok! Ha tehát egymás ellen fordultok, egymástól elszakadtok, Krisztus testétől szakadtok el, és Krisztus testét csonkítjátok meg. Kár, hogy az egyház, a kereszténység, mi magunk is újra és újra elfelejtjük ezt az igazságot. Illetve talán nem is arról van szó, hogy elfelejtjük, hanem önmagunk istenítésének ősi, bennünk gyökerező bűne kisöpri belőlünk. Ahol ugyanis teret kap az önmegvalósító önzés, ott az ember önmaga lesz az első, az „igazi”, mindenki más pedig lenézett és leírható. Az önzés kollektív formában, közösségek istenítésében is megnyilvánul, amikor a „mi” tökéletességünkről beszélünk, és azzal büszkélkedünk. A „mi” gyerekeink, a „mi” családunk, a „mi” népünk; ilre. Köszönjük, hogy ezt az örömhírt újra meg újra hirdetteted nekünk igédben. Őrizz meg minket a kishitűségtől és az eleséstől, erősítsd hitünket, tápláld lelkűnkben a reményt, és növeld szívünkben szereteted fényét, hogy azt mindenkor továbbadhassuk embertársainknak. Vezess minket bölcs belátásod szerint sorsunk útján úgy, hogy végül eljussunk örök dicsőségedbe, ahol vélekedésünk színről színre látássá, hitünk teremtő erővé, reménységünk üdvösséggé, szeretetünk életadóvá válik. Légy kegyelmes mindnyájunkhoz, családunkhoz, gyülekezetünkhöz, egyházunkhoz és az egész emberiséghez. Kérünk téged, óvd meg egyházadat a torzulásoktól és elhajlásoktól, s áldásod ereje vezesse az úton lévők gyülekezetetávolmaradásával: még mindig a régi lemez forog, az egyházban semmiről sem lehet lekésni, itt minden a régi, megszokott rutin szerint folyik. Megkopott, megüresedett, anakronisztikus liturgia, archaikus énekek, unalmas, lélektelen prédikáció szakállas illusztrációkkal, kiszámítható „poénokkal”... Ilyen módon éppen az ünnep lényege vész el - az ajándékozó Isten meglepetése! Nagy ünnep - nagy lehetőség Pedig a nagy ünnep a nagy kísértés veszélyével szemben sokkal inkább nagy lehetőséget, többek között missziói esélyt is kínál számunkra. Gondoljunk a betlehemi éjszakára, húsvét hajnalára, az első pünkösd reggelére! Mi nem csupán emlékezni akarunk a régi szép időkre. A keresztény ünnep nem nosztalgiázás, hanem a Szentlélek kiáradásával, meglepetéseivel reálisan számoló, azért könyörgő, azt reménységgel vágyó és váró emberek örvendező közösségének a találkozása. Ennek a csodának készíthet medret a Jézus tanácsa szerint (Mt 13,52) ót és újat bölcs arányban ötvöző liturgia. Ez a liletve büszke kereszténységünk másoktól elhatárolódó kifejezései: a „mi” vallásunk, a „mi” egyházunk, a „mi” gyülekezetünk vagy közösségünk. Úgy érezzük, hogy „mi” képviseljük az igaz hitet, nincs szükség másokra, és mindenkinek olyannak kellene lennie, mint amilyenek mi vagyunk. Pál apostol az így gondolkodó korinthusiaknak írja: képzeljetek el egy olyan embert, akinek a teste csak szemekből állna. Vagy csupa fül, esetleg orr volna. Hiszen ez egy torzszülött lenne! Ti, korinthusiak, ilyen torz testeket gyártotok, amikor nem fogadjátok el egymást, amikor a magatok képére akarjátok formálni a gyülekezetei, és ha ez nem megy, akkor külön kis közösségeket hoztok létre. De a legnagyobb baj, hogy mindezt Krisztus testével teszitek, az ő testét csonkítjátok meg, torzítjátok el. Az egyház, a keresztények közössége akkor is egy, ha másként látnak hitbeli kérdéseket, ha más a szervezeti formájuk, ha más istentiszteleteik liturgiája, ha az igehirdetéseikben vannak hangsúlybeli különbségek, ha más kegyelmi ajándékokkal rendelkeznek. A keresztség által mindnyájan Krisztus testének a tagjai vagyunk. Ez annyira világosan biblikus tény, hogy ennek következményeként mindegyik felekezet (néhány kisegyház kivételével) kölcsönösen elfogadja a másik felekezetben történt keresztélés érvéit, egyszülött Fiad testének tagjait, akik hozzád igyekeznek, hogy létezésük benned megnyugodva nyerje el végső beteljesedését. Könyörgünk hozzád, hogy végtelen bölcsességeddel és teremtő hatalmaddal urald, alakítsd, és fordítsd jóra, mindannyiunk javára e világ vak és romboló erőinek hatását. Áldd meg Földünk minden népét és nemzetét, s adj minden vezetőnek, kinek sorsformáló hatalom adatott, mély belátást, együttérzést, szívbéli bölcsességet és rendíthetetlen felelősségtudatot. Urunk, ne engedd elfelednünk, hogy mi, teremtmények életünk során mindenkor és mindenhol egymásra vagyunk utalva; őrizd meg és mélyítsd el bennünk a felismerést: sorsunk és tőled turgia nem megszokásból, nem rutinból építkezik, hanem igyekszik személyesen megszólítani, jó értelemben meglepni, lehetőleg integrálni, azaz bevonni az istentisztelet ritmusába, áradásába a hűséges templomlátogatót éppúgy, mint a ritka nagy ünnepi vendéget. így kaphat egészséges missziói karaktert, töltést a nagy ünnepi istentisztelet, elkerülve a valódi misszió hiányát kompenzáló agresszió, az „egész pályás letámadás” kísértését. A cél, hogy Istennek az ünnepekben kiáradó kreatív, találékony, mindig újat és meglepőt is felkínáló szeretete megérintse, magával ragadja a gyülekezetét. Erezze és tapasztalja meg a messziről érkezett, csak futó protokoll-látogatásra beugró vendég is, hogy jó itt lenni: hazaérkezett, várták, és örültek neki, szeretnék őt is megérteni és befogadni, helye van a gyülekezet nyitott, vonzó közösségében. Mindezt segíthetik a speciális nagy ünnepi liturgiák, a szentesti és éjjeli alkalmak, a húsvét hajnali feltámadás ünnepének páratlan atmoszférája. Sürgősen meg kellene találnunk a pünkösdi kétnapos ünnep speciális színeit, ajándékait is, mint például konfirmáció és A VASÁRNAP IGÉJE nyességét. Ezért nem igazán helyes azt mondani, hogy valakit katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak stb. kereszteltek. Nincs katolikus, református, evangélikus stb. keresztség, mert mindenkit kereszténynek, Krisztus testébe, az egy egyházba, nem pedig egy feleke- zetbe kereszteltek. Felekezethez akkor kezd tartozni valaki, amikor elkezdi valahol gyakorolni a hitét. így kellene látnunk, így kellene Krisztus testébe tartozónak tudnunk magunkat és egymást. És akkor megértenénk, hogy valóban egy testnek a tagjai vagyunk. Együtt élünk és együtt szolgálunk az egész testért, Jézus Krisztusért. Mi a magunk lelki ajándékaival, más a neki adottakkal. Mi az evangélikus értékeinkkel, a másik a maga református vagy katolikus értékeivel. Kimondva, leírva ezt a gondolatot megijedek: el tudjuk viselni? Elég felnőtt a hitünk ahhoz, hogy megértsük ennek az igazságát? A válaszom: igen. De csak úgy, ha nem magunkat, hanem Krisztust istenítjük. ■ BaliczaIván kapott rendeltetésünk beteljesítése nem valósítható meg emberi kapcsolataink rendezése, a szeretet, a megértés és az elfogadás őszinte megélése nélkül. Töltsd el lelkünket Szentlelked erejével, hogy önös érdekeinken felülemelkedjünk, s ne csak a hozzánk közel állókat, testvéreinket és felebarátainkat, de ellenségeinket is képesek legyünk szeretni, s imádkozzunk a minket gyalázókért és üldözőkért. Teremtő Atyánk! Amikor önmagunkért imádkozunk, kérünk téged, helyezd szívünkbe és elménkbe azt az elmélyült éberséget, amellyel őrködhetünk valóságformáló gondolataink, szavaink és tetteink tisztaságán. Őrizd meg szívünk gyökerét mindvégig a lét végtelen forrásában, Jézus Krisztusban. Ámen. LITURGIKUS SAROK „rekonfirmáció” (saját konfirmációnk emlékének, ajándékainak, áldásainak felfrissítése...), az egyház, a világegyház születésnapi ünnepe, az ökumené ápolása, sokszínű gazdagságának átélése... A pünkösdhétfő lehetőséget kínál akár szabadtéri, természetközeli liturgiák, istentiszteletek megélésére is. De kevésbé jelentősnek tűnő, a hétköznapok árnyékába került, halványuló ünnepeinkben is gazdag ajándékok, meglepetések rejlenek. Érdemes lenne újra felfedezni vízkereszt, mennybemenetel és a reformáció ünnepének mással nem pótolható üzenetét. A többnyire hétköznapra eső ünnepeket körülölelő vasárnapok segíthetnének a sorvadásra, feledésre ítélt páratlan tartalom feltárásában. Az adott napon, ünnepi hétköznapon pedig speciális esti liturgiák, tematikus istentiszeteleti alkalmak segíthetnének demonstrálni, hogy minden keresztény ünnep Krisztus-ünnep. O pedig, ígérete szerint, velünk van minden napon, a világ végezetéig! A keresztény ünnep nem a munkaszünettől függ, hanem Isten Lelkének szüntelen munkálkodásából él és táplálkozik. ■ Gáncs Péter ISTENTISZTELET ÉS MISSZIÓ 7. Az ünnepi istentisztelet veszélye és lehetősége a misszió szempontjából Oratio cecumenica
