Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-08-21 / 34. szám

‘Evangélikus Élet5 MOZAIK 2005. augusztus 21-28. 17 EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL Figyeljünk oda a pályázati kiírásokra! Vegyes érzelmekkel olvastam az Evangélikus Elet 32. (augusztus 7-i) számában megje­lent, Uniós források egyházi épületek felújítására? című cikket. A nyilatkozatoknak sajná­latos módon van valóságtartalmuk, és meglehetősen borússá teszik az olvasót. Más­részt azonban nem esik szó olyan realitásokról és távlatokról, amelyek ezt a borút ké­pesek oszlatni. Hadd szóljak pár szót ezekről. Kétségkívül sok múlik azon, hogy az erre hivatott hazai szervek hogyan fogalmaz­zák meg az uniós keretekre kiírt belföldi pályázatokat. Az esélyegyenlőség értelmé­ben az egyházak joggal tartanak igényt arra, hogy más jogi személyekhez hasonlóan maguk is, illetve az egyházi szervezetek is élhessenek a pályázati lehetőségekkel, és ennek megfelelő pályázati kiírások legyenek. Ez állami feladat. Van azonban sok olyan nemzetközi pályázat, amelyet nem a hazai hivatalos szer­vek írnak ki, hanem maga a külföldi pályáztató: például az Európai Unió hirdette meg a Kultúra 2000 programot, vagy írt ki pályázatot a Nemzetközi Visegrád Alap stb. Ezeknek a feltételeit a pályáztató szabja meg saját hatáskörben. A mi feladatunk ezért elsősorban az, hogy a korábbinál sokkal jobban figyeljünk oda a pályázati kiírásokra, tudjunk eligazodni feltételeik között, legyenek két-három évre előre terveink, és ragadjuk meg a megfelelő alkalmat a lehetőségek kihasználá­sára. Ez áll minden szakterületre a kultúrától a vidékfejlesztésig, hiszen gyakran „be- lophatóak” az igényeink más „címszó” alatt is... Elvégre több falusi templomunk egyedülálló műemlék, amely növeli a falu turisztikai vonzerejét, így felújítása lehet egy komplex turisztikai fejlesztési program része amellett, hogy a faluban kialakítják a vendégfogadás feltételeit (és kiképeznek egy-két helybélit arra, hogy a látogatóknak kinyissa a templomot, és ismertesse történetét). A mi feladatunk az is, hogy megtanuljuk a pályázatírás csínját-bínját. A mi felada­tunk olyan pályázatíró csoportok megszervezése, amelyekben együttműködik a té­ma szakértője (építész, orvos, diakóniai munkatárs stb., a célnak megfelelően), a kal­kulációt elkészíteni tudó és a bonyolult elszámolási feladatokat ellátni tudó szakem­ber, illetve a nemzetközi ügyek ismerője. Legalább egyiküknek, de inkább vala­mennyiüknek rendelkeznie kell jó angol- vagy francianyelv-tudással és számítógépes ismeretekkel. A mi feladatunk az is, hogy figyeljünk másra is, mint az EU-ra, és másra is, mint az épületeink felújítására. Vannak más igénybe vehető források is, és vannak más célok is, amelyekre ezek a források felhasználhatóak, és így a rendelkezésre álló anyagi esz­közeinket másképp lehet csoportosítani. Ez különösen is igaz a kulturális, az oktatá­si és az ifjúsági programokra. Hadd említsem meg az idei Bach-hét szervezőinek si­keres pályázatát a Nemzetközi Visegrád Alapnál. Ez tette lehetővé anyagilag a cseh, a lengyel és a szlovák vendégművészek szereplését, ugyanakkor a pályázás bonyodal­mai rávilágítottak arra is, milyen nagy szükség van megfelelően képzett, lelkiismere­tes pályázatlebonyolítókra. Igaz, hogy az Európai Unió a kultúrát nemzeti hatáskörbe tartozónak tekinti, de az egyetemes európai kulturális értékek megőrzésére irányuló kezdeményezéseket pá­lyázati keretben támogatja. Nekünk vannak ilyen értékeink: gondoljunk csak köz- gyűjteményeinkre vagy műemlék épületeinkre! Néhány évvel ezelőtt a kulturális örökség megóvása volt az EU Kultúra 2000 programjának központi témája. Vajon pá­lyáztunk-e? A 2007-2013 közötti időszakban további új, de immár sokkal összetettebb progra­mok indulnak el. A fő cél a kistérségek felzárkóztatása, a munkahelyteremtés és az ehhez kapcsolódó szakmai képzési programok kialakítása. Ez többéves tervező-elő­készítő munkát kíván a pályázóktól. Vajon vannak-e olyan középtávú terveink, és vannak-e hozzáértő egyháztagok, akik egy ilyen bonyolult tervező-előkészítő folya­matot végigvisznek? Vajon ezt is a lelkészeinkre hagyjuk? Vajon felkészültek-e az egyház világi tagjai arra, hogy ilyen feladatoknak meg tudjanak felelni? Azt nem kérdezem, hogy készek-e erre. Tudom, hogy igen. ■ Szabó-Pap Gabriella (Budapest) Mennyibe kerül? Kedves Kendeh K. Péter! Két szempontból is elgondolkodtató volt olvasni az Evan­gélikus Elet augusztus 14-i számában az Esküvő- mennyibe kerül? című cikkét. Először is azért, mert valóban jó lenne, ha az egyház missziói szeretetből végezné a kazuá- lis szolgálatokat (nemcsak az esküvőt, hanem a temetést és a keresztelést is). Ez len­ne az ideális. Ugyanakkor ott van a másik szempont: az egyház mint szervezet kialakulása óta támogatásban részesül a szolgálatait - vigyázat: nem a szolgáltatásait! - kérők ré­széről. A páli „méltó a munkás a maga bérére" (iTim 5,18) meg az „aki tanításban része­sül, részesítse javaiban tanítóját” igehelyek világosan beszélnek erről. Mint gyakor­ló lelkész tudom, hogy hányszor kérnek (maradjunk az esküvőnél) szolgálatot olya­nok, akiknek tényleg semmi - sem lelki, sem anyagi - közük az egyházhoz. Úgy vé­lem - és ez a képviselő-testületünk véleménye is -, hogy a gyülekezet rendszeres fenntartó tagjaival szemben etikátlan, hogy az ilyenek ne hordozzák ennek az eseti szolgálatnak a költségterheit, és ne járuljanak hozzá legalább ilyen alkalmakkor a templom fenntartásához, a kántor, az egyházfi tiszteletdíjához vagy a díszítés költ­ségeihez. Úgy gondolom, ezt maguk az érintettek is megértik, és természetesnek ve­szik, ha a megfelelő módon közlik velük. Ami pedig a szolgálat vagy szolgáltatás és rendezvényszervezés kérdését illeti, az elsősorban azon múlik, hogy az eskető lelkész mennyire veszi komolyan az előzetes jegyesoktatást. Ebből kifolyólag a Budavárban például nagyon ritka az, hogy meg nem keresztelteket esketnénk, viszont évente hat-nyolc olyan felnőttet keresztelünk, akik éppen esküvőjük kapcsán kerültek először hozzánk. A „Mennyibe kerül?” kérdéséhez pedig két szélsőséges példa: nagy, flancos esküvő, limuzin, drága vacsora - úgy tippelem, milliós költség. A „Mennyibe kerül a temp­lom?" kérdésre a lelkész szerény válasza: „Tetszőleges adományt elfogadunk." Az adomány ezek után tízezer forint. Ennyire becsülik az egyházat. Egy másik példa: a jegyesoktatás során beszélünk az esketési liturgiáról, eljutunk a gyűrűhúzásig. Zavart egymásra nézés, majd a vőlegény kiböki: ezt ugorjuk át, nem lesz gyűrűnk, majd később veszünk. A végén a félénk kérdésre - „Mennyibe kerül az eskü­vő?” - a válasz: „Semmibe. Inkább vegyetek magatoknak egy pár gyűrűt." Azt gondolom, hogy a cikk, amely ráadásul vezércikk volt, nem használt. Egyrészt mert erősítette azokat a véleményeket, amelyek az egyház kutya kötelességének tart­ják az ingyenes - tudatosan írom így - szolgáltatásnyújtást. Másrészt bántja azok igazságérzetét, akik esetleg a kis nyugdíjukból hűségesen áldoznak gyülekezetükre, templomukra, miközben a náluk anyagilag sokkal jobb helyzetben lévők ingyen használják. Én ezt tartom erkölcstelennek, és nem azt, hogy az esküvő kerül vala­mennyibe. Ez egy gyülekezeti munkát végző, idősebb lelkész véleménye. Üdvözlettel: Balicza Iván budavári igazgató lelkész SZÓLJON HOZZÁ ÍRÁSAINKHOZ a www.evelet.hu címen (is)! Maradandó élmény ► Ebben az esztendőben is összegyűltek az egyedülálló édesanyák és gyer­mekeik, hogy egy felejthetetlen hetet töltsenek el Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. Az augusztus 6. és 13. között meg­rendezett konferencia témáját a Női Missziói Szolgálat e rövid felszólítás­ba sűrítette: „Örüljetek!” Hámori Péter másodévet végzett teológushallga­tót - aki segítőként a gimnazisták bibliakörét vezette a hét folyamán - a konferencia szervezőjeként arról kérdeztem, hogy célt ért-e az alkalom.- Mielőtt a révfülöpi napok kerülnének terí­tékre, hadd kérdezzem meg: nem zavarta Önt, hogy férfiként egy „női konferencián” kellett szolgálnia?- Egy pillanatra sem merült fel ben­nem, hpgy „ellenségnek” tekintene akár csak egy is a részt vevő asszonyok kö­zül; nem folyt férfiszapulás Révfülöpön. Sőt inkább én csodálkoztam el némelyik édesanya lelkierején. Hatalmas terheket viselnek, amelyeket nem tudom, hány férfi tudna elhordozni. Meglepett, hogy az elvált asszonyok kudarcaik miatt nem másokat okolnak - például a volt házastársukat -, hanem őszintén szem­benéznek saját mulasztásaikkal is.- Ön a fiatalokkal volt egész héten, mégis volt alkalma benyomást szerezni az édesanyák „hősiességéről"...- Sokszor éppen a gyermekeikkel folytatott beszélgetésekből rajzolódott ki előttem egy-egy édesanya képe; a fia­talok visszajelzéseiből ismertem meg az asszonyok sorsát. Arra is kínálkozott al­kalom, hogy találkozzam velük, hiszen a délelőtti bibliaórák után az én csopor­tom tagjai és a felnőttek közös előadáso­kat hallgattak. A délutáni fürdőzések so­rán pedig felnőttek és ifjabbak - mint egy nagy család - együtt élvezhették a pihenés óráit.- Azt, hogy Ön teljes családban nőtt fel, a szülei pedig szép, példamutató házasságban élnek, előnyként vagy éppen hátrányként élte meg a konferencia ideje alatt?- Valamit megértettem a szolgálattal kapcsolatban ezen a héten: Isten nem az alkalmasságunkat nézi, hanem a felada­tot. Az ő igéje meg kell, hogy szólaljon. Előfordultak olyan helyzetek, amikor csak döbbenten álltam; hallottam olyan történeteket, amelyek elnémítottak. Ek­kor értettem meg: Isten nem azt várja tő­lünk, hogy oldjuk meg a problémákat. Ezt egyedül ő teheti meg. De ránk bízza az imádság szolgálatát, valamint annak hirdetését, hogy ő szabadító Isten!- Tudom, hogy a hét előadásai közül Önt leginkább a Zsibrikről érkezett, drogtól szaba­dulni vágyó fiatalok vallomása ragadta meg...- Igen, ez így van. Különösen annak a több éve - ahogy ők mondják - tiszta fi­únak a szavai, aki elmondta: hiába nem él a kábítószerrel, mégis egy életen át veszélyként leselkedik rá, hogy vissza­eshet. Ahogyan ő fogalmazott: „A drog olyan fogság, amiből nincs teljes szaba­dulás.” Az ifis csoportban beszélget­tünk a döntés felelősségéről. Vannak dolgok, amelyeknek a terhét le lehet tenni, de a következményeiket nem le­het elkerülni.- Ha most itt hagynánk abba a beszélge­tést, az olvasók úgy vélnék, hogy egy önmar- cangolós, borongás hangulatú konferencián vagyunk túl... Pedig szó sincs erről. Mi ott Révfülöpön átéltük Isten szeretetét, valóban örvendeztünk. Éppen a felszabadult légkör, a vidámság miatt lehetett nehéz átélni a búcsú pillanatait. Az utolsó percekben mit helyezett a fiatalok szívére?- Pelét, a híres brazil focistát idéztem. „A labdát nemcsak megszerezni kell tudni, hanem megtartani is.” A sok, itt átélt élmény nem szabad, hogy csak rö­vid időre szóljon. Ügyelni kell arra, hogy megmaradjon, és végigkísérjen bennün­ket az év szürke napjaiban. ■ B. Pintér Márta Nemzetközi egyházzenei tábor Békés megyében ► „Kész a szívem, Istenem, (...) hogy énekeljek és lengedezzek!” (Zsolt 57,8) Az igében megfogalmazott vágy hozott össze több mint hat­van fiatalt a Mezőberény I. Kerüle­ti Evangélikus Egyházközségbe jú­lius 30. és augusztus 7. között. Eb­ben az esztendőben is több szekci­óban ■- orgona, harmonium, gitár, dob, furulya és ének „tanszakon” - folyt a zenei továbbképzés. A táborozok az idén is több helyről ér­keztek: Gerendásról, Orosházáról, Szen- tetornyáról, Csabacsüdről, Szegedről, il­letve Kiskunfélegyházáról, és persze nem hiányoztak a mezőberényiek sem. Széles skálán mozgott a résztvevők élet­kora is: a tanulni vágyók közül a legfia­talabb kilenc-, a legidősebb huszonhá­rom éves volt. Kétségtelen, hogy a legprofesszioná- lisabb munkát a rézfúvósok végezték. Ők Mössingenből kaptak erősítést: a CVJM (az ottani keresztény ifjúsági egyesület, a KIÉ megfelelője) fúvószene­kara tizennyolc fővel képviseltette ma­gát a táborban. Az érdemi munka és a komoly felké­szülés már hetekkel ezelőtt kezdetét vet­te Németországban és Mezőberényben is, hiszen a zenekar egy jótékonysági koncerttel zárta a hetet. Erre - akárcsak az orgonaórákra - a II. kerületi evangéli­kus templomban került sor (az I. kerület orgonáján ugyanis nem lehet előadni komolyabb műveket). A műsorszámok között egy orgonára és fúvószenekarra íródott darab is szerepelt; a koncerthez Kalocsay Károly orgonaművész önálló da­rabokkal is hozzájárult. A táborozok délelőttönként szigorú beosztás szerint vettek részt magán-, gyakorló- és énekóráikon. A táborban a tizenéveseknek is kijárt a napi négy-öt óra gyakorlás; ők péntek este ugyancsak megmutathatták, hogy mennyit halad­tak előre tanulmányaikban - valóban ügyesek és tehetségesek! Nagyon jó volt hallani, hogy az előírt tanegységek telje­sítése után is bármely napszakban min­den helyiségből szólt a zene, hirdetve, hogy eredményes a tábor szíwel-lélekkel dolgozó oktatóinak a munkája. Az orgo­na tanszakot Eiler Katalin vezette, a har- móniumoktatásért Búkor Csaba és Csehi Éva volt felelős; a gitárosokat Károlyfalvi Zsolt és Csehi József, a furulyásokat Schön Krisztina tanította, a dobosok tanára pe­dig Plavecz József volt. A rézfúvósok okta­tásában Matajsz János, a helyi zeneiskola igazgatója mellett részt vállalt az egyik mössingeni vendég, Dániel Speidel is. A délutánt a táborozok levezető já­tékkal és a bibliaversenyre való készülés­sel töltötték el; a versenyt Lábnyomok címmel az Apostolok cselekedetei nyomán rendezték meg számukra. Isten dicséretére nemcsak muzikáli­san, hanem lélekben is készültek a részt­vevők: minden napjukat kétnyelvű áhí­tattal kezdték és fejezték be. Reggelen­ként tradicionális koráldallamokat vet­tek elő, egy-egy nap pedig ifjúsági éne­kekkel zárult. Az együtt töltött nyolc nap nagy len­dületet adott mindenkinek: annak is, aki már évek óta tanul hangszeren játszani, és annak is, aki csak most kezdett barát­kozni a billentyűkkel, húrokkal, dobve­rőkkel. Hasznos és építő volt a tábor a gyülekezeti tagok számára is, hiszen együtt kellett gondoskodniuk a külföldi vendégek és a magyar fiatalok ellátásá­ról. Nem vallottak szégyent: minden a helyén volt! Valaki azt mondta erről, hogy nem számít a fáradság, mert nagy élmény és öröm így tenni hasznossá ma­gunkat... A mössingeniek szombaton reggel hazaindultak, a többiek azonban még maradtak másfél napig, a diákoknak ugyanis záróvizsgákon kellett számot adniuk tudásukról, illetve a tábor végez­tével került sor az emléklapok átadására is. A vasárnapi istentisztelet méltó lezá­rása volt az együttlétnek. Karnagy, zene­tanár, laikus muzsikusok és kántorok, gyülekezet és kamarakórus, fúvóskor és szólózenész, gyerekek és szüleik egy­aránt igehallgatóvá váltak, és egyek le­hettek Isten dicsőítésében. Volt, aki már vasárnap este e-mailben jelentkezett a jövő évi táborba, és a rendra­kás közben a vendéglátók is a következő nyárról beszélgettek egymással... ■ Lázárné Skorka Katalin v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents