Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-08-21 / 34. szám

IO 2005. augusztus 21-28. SZÉPIRODALMI MELLÉKLET "Evangélikus Elet3 Legszebb nyári élményeim ■ Janikovszky Éva Elkezdődött az új tanév, a gyerekek - ha ez még divat - beszámoltak már leg­szebb nyári élményeikről. Tőlem ugyan a kutya se kéri, ám kikívánkozik belő­lem, mert van több is! Úgy kezdődött, hogy május utolsó napjaiban kiderült, hogy én súlyos be­teg vagyok. Fennakadtam a rákszűré­sen, azonnal jelentkezzem itt meg itt. Tele voltam halaszthatatlan teendőkkel, könyvheti programok, utazási előké­születek, itthon részleges festés-mázo­lás, várva várt baráti látogatás: no mind­egy, jelentkeztem. Megmondták az őszintét. Előbb egy kis műtét - a bizonyosság megszerzéséért aztán minden bizonnyal egy nagyobb. És remélhetően még időben. Kértem nyolc nap haladékot, és igyekeztem nem gon­dolni az egészre. Sikerült. Szép, nyüzsgő, szívet melengető nyolc nap volt. A kilencediken lemondtam a nagy uta­zást, elhalasztottam a festés-mázolást, tö­röltem a várva várt baráti látogatást, és próbáltam felfogni: mi vár rám. Ez is sike­rült. Nyári terveimnek lőttek, ez nyilván­való, de majdcsak túl leszek rajta. Nem tit­koltam én a bajt, ha valaki kérdezte: mi újság, hogy vagyok, hát elmondtam: Mi­csoda pechem van, kiderült, hogy rákos vagyok, és éppen nyáron! A baráti reakciók döbbentettek rá, hogy deviáns módon viselkedem. Ezt tragikusra kell hangszerelni. De nekem nem ment. Egyre gyakrabban hallottam: Jézus- mária! Vigyázz magadra! És ki van mel­letted? A család? A fiamék több mint fél éve befizettek egy gyönyörűnek ígérkező nyaralásra, menjenek? Hát persze hogy menjenek! Túlestem a kisműtéten, igazán sem­mi, és most úgyis várni kell a szövettan­ra, hát elég baj, hogy nem úszhatok, nem mehetek napra, meg egyáltalán: kí­mélő életmód, de azért másnak mégis­csak nyár van, és én utálom az önsajná­latot. A szövettan pozitív. Szaporodnak a részvétlátogatások és telefonhívások. Vigyázz magadra! Mit segíthetek? Fájdalmaid vannak? Nincsenek fájdalmaim, és jólesik, hogy ennyien szeretnek, ennyien aggód­nak értem. De beszéljünk valami másról. A nagy műtét előtt kissé kellemetlen előkészítő beavatkozásokra kerül sor. A gyerekek gyakran hívnak a távolból, nyugi, nincs semmi baj, jól vagyok. Aztán eljön a várva várt nap, mehetek a kórházba. A fiamtól kapok egy mobil- telefont. Sose vágytam rá, de most jól jön. Hívnak a kórházi ágyon, leginkább külföldön élő barátaim, a fiam megadta nekik a számot, amit én nem is tudok, mert elveszítettem a cetlit, amire felír­tam. Fiam barátja behoz reggel egy kis tévét, éppen kérdem tőle, hogyan is kell ezen a mobilon telefonálni, mikor bejön a nővér, és ad egy injekciót. Már nem tudtam meg, hogy előbb kell-e tárcsázni és utána a zöldet lenyomni. Három óra múlva a fiam ébreszt. Hel­ló, anyu! De jó! Egy hét múlva itthon vagyok. Orvos barátnőm, a drága, néhány napra hoz­zám költözik. Vigyáz rám. De jó! Csak ne kellene folyton pihengetni. Mert most meg ezt hallom: te csak pihengess. Szeretteimnek - közel és távol - napon­ta beszámolok hogylétemről. Mennyien gondolnak rám! Ez nagyon jó. De egyre gépiesebben mesélem az újonnan jelent­kező barátoknak, ismerősöknek, hogy így meg úgy. Igen, vigyázok magamra, pihengetek. Egy hét múlva hív a mester: van egy szabad hete, kezdheti-e végre a festést- mázolást? Miért ne? Úgyis itthon va­gyok. Jöjjön. Megőrültél? - kérdezik barátaim, hogyan vállalhatsz ilyen rumlit? Pedig a rumli is jó. Szól a rádió, a mester dol­gozik, az ő családjában is volt hasonló baj, sok vitamint kell ennem, másnap hoz is gyümölcsöt a kertjéből. Aztán felajánlja a furgonját, hogy bevisz a kórházba az utókezelésre. Csak nem megyek taxival, mikor ő itt van! Szóval vigyáz rám. Este kimerészkedem a kissé feldúlt konyhába, csinálok egy lecsót. Másnap meg rakott krumplit. Pedig megígértem a fiamnak, hogy az általa megadott tele­fonszámon rendelek majd kosztot, de jólesik valamit csinálni, ha lassabban is, mint máskor. Együtt ebédelünk a mes­terrel, rám szól, hogy egyek többet. Egy este rég nem látott külföldi bará­tom hív, jövő héten Pestre jön, reméli, itthon vagyok, enne nálam egy körözöt­tet, aztán elmegyünk valahova vacso­rázni, jó? Persze! Milyen volt a nyár? - kérdi. Remek, mondom, csak nagy volt a kánikula. Hát akkor a jövő héten! És nem mondja, hogy vigyázzak ma­gamra, hogy pihengessek. Mit sem sejt. De jó. És másnap egy szerkesztőségi telefon. Nem gondolod, hogy ideje volna már ír­nod? Hétfőre várjuk. Hol is az írógépem? Ja, a nejlonnal le­borított íróasztal alatt. Vége a festésnek, ragyog minden. Meg bűzlik. Kimegyek Tahiba. Ottani barátaim éppen csak diadal­ívet nem emelnek nekem. A hűtő teli étellel, mindenki meghív, mindenki várt. De jó! Este van már, mire kopogni kezdek az írógépen. De nem a cikket, hanem kö­szönetét mindenkinek. A professzor­nak, az orvosoknak, a nővéreknek, sze­retteimnek, barátaimnak. Már több ol­dal tele. Hát ennyi legszebb élményem volt ezen a nyáron. Kösz. Fonds: Janikovszky Éva: De szép ez az élet! Móra Könyvkiadó, Budapest, 2001. Radnóti Miklós Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon: csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár; alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben. Történet Bolond Linárc a töltelékes kontyró ■ Molnár Vilmos Nagyanyám belevaló srác volt. Ezt már négy-ötéves koromban is tud­tam, és ma sem mondhatok egyebet. A maga során két nagynéném is megtette, ami tőle tellett, de nyomába sem léphet­tek a nagyanyámnak. Nem voltak egy súlycsoport, na! Kritikus helyzetekben meg különösen tudta hozni a formáját. Kétkedéssel ve­gyes ellenszenvvel viseltetett mindenféle hiábavaló, a reményt nélkülöző önmar- cangolás iránt, nagyanyám egyszerűen nem hitt a kilátástalanságban. Pedig a szomszédság legendáriumából tudom, arrafelé is adódtak válságos helyzetek, amikor harcedzett férfiak is könnyen el­vesztették a fejüket. De nem nagy­anyám. Egyebek mellett az ő ötlete volt a töl­telékes konty is. Azzal pedig igazán ve­szélyes irányba hajló állapotokat igazí­tott jó felé, és még hozzájárult a népek barátságához is. Mi több, a környék, ahol lakott, szűk húsz perc idejéig a má­sodik világháború győztes nagyhatal­mainak oldalán érezhette magát. Kilencszáznegyvennégy őszére járt, az oroszok átjöttek a Kárpátokon, bevo­nultak már a városba is. Minden pilla­natban várható volt, hogy megjelennek az utcában. Nagyanyámék áthurcolkod- tak a szomszédba, egyrészt abból a meg­gondolásból, hogy ha sok jó ember tö­mörül, könnyebben átvészeli sok-sok rossz ember zaklatását, másrészt mert a szomszéd Ignác bá első világháborús hadifogságából kifolyólag állítólag be­szélt valamennyire oroszul, s majd el fogja tudni magyarázni a hódítóknak, mennyire örül az egész szomszédság a sok-sok áldott jó muszkának. Mások is gondolhattak erre, szép számban gyűl­tek össze ott akkor. Ignác bá Jóska fia nem tartózkodott otthon, éppen valamelyik frontot tartot­ta az egyik nagyhatalom ellenében. Hogy melyikében, arról ott nem volt cél­szerű beszélni. De jelen volt Ignác bá nénje, egy kicsit habókos vénasszony. A kölykök az utcából csak úgy hívták: Bo­lond Lina. Ez is nyomott valamennyit a latban, az a homályos érzés, hogy harci helyzetben egy bolond személye védett­séget élvez, amiből esetleg a körülötte lé­vőkre is átháramlik valamennyi. Külön­ben nem volt baj Linával, csak időnként felvihogott, és ütemesen billegette a fe­jét, mintha valamilyen, csak általa hall­ható zene ritmusa ejtette volna rabul. Erős volt benne a feeling. Ignác bá állította, hogy az oroszt pá­linkával kell fogadni, akkor nem lehet baj; a jó öreg pálinka segít. Az előké­szített üveg tartalmának nagy részével viszont ő maga végzett, már jócskán el is ázott.- Nem baj - nyugtatta meg Ignác bá nagyanyámat -, van még másik üveg is, jut mindenkinek, a jó öreg pálinka min­dig segít. Nagyanyámat az izgatta, vajon bevá- lik-e majd ilyen állapotban tolmácsnak Ignác bá.- Egy darabig most igyon kizárólag jó öreg vizet - sziszegte oda neki nagy­anyám. Kicsit kivárt, aztán mégse tette hozzá: különben lesz jó öreg trottyon billentés. A vendég legyen illemtudó, kezdetben legalábbis. Akkor befutott Reznek néni. Itt van­nak már az oroszok az utca végén, újsá­golta sápítozva, házról házra járnak, visznek mindent, különösen órákat ke­resnek. A szomszédság már hallott er­ről, az új típusú szovjet ember órák irán­ti vonzalmáról. Nagyanyámék harsány hangú, daliás vekkere már előző estétől ott lapult egy kert végében elásott ócska kuffer mélyén, két vékonyka jegygyűrű, egy nyolcszemélyes és csak egyetlen he­lyen borpecsétes damasztabrosz, továb­bá nagyapám hamis ezüstözéstől meg­kopott zsebórája és egy állítólag elefánt- csont nyelű, de különben teljesen hasz­navehetetlen esernyő társaságában. A használhatatlan esernyőhöz nagyanyám ragaszkodott, egyedül ő állította azt is, igaz, ellentmondást nem tűrően, hogy hamisítatlan, virtigli elefántcsontból van a nyele. Soha senki nem mert ellent­mondani neki. Ignác báéknak viszont valahogy ki­ment a fejükből a csergőórájuk, elfelej­tették elrejteni. Pedig nekik nem is volt egyéb értéktárgyuk; olyan kincsekkel, mint hamisan ezüstözött zsebóra, pláne virtigli elefántcsont nyél, ők nem dicse­kedhettek. De még az a csergőóra is egy félénk, halk szavú, aprócska jószág volt, csak oldalági és távoli rokonságban áll­hatott az érces hangú, jókora vekkerek­kel. Reggeli ébresztésre is csak úgy volt alkalmas, ha felhúzás után oldalára fek­tették. Ez is egy szempont volt, amiért nagyanyámék Ignác báéknál szándékoz­ták átvészelni a nagy találkozást. Hadd lássa az orosz, hogy egyszerű, szegény, de becsületes népekkel van dolga. Saját kincseiket meg ravaszul letagadják. Reznek néni bejelentése nagy lótás- futást és kapkodást indított el a házban. Hamar el kell dugni a csergőórát, de ho­vá? Valami dobozban elásni a kertben? - arra már nincs idő. Mindenki jött valami ötlettel, de sorra elvetették valamennyit. Túl könnyű helynek bizonyult mind­egyik, ahol az ármányos orosz játszva rátalál majd a hőn áhított zsákmányra, amelyért akkora utat tett meg. De mi lesz akkor is, ha sikerül valami fondorla­tosán nehéz helyet találni, és az orosz mégis ráakad? Azonnal látni fogja, itt egész sokaság gyűlt össze, hogy ki­játssza őt. Kár, hogy a muszkával nem lehet hideg-meleg játékot játszani. Ha közeledne az óra rejtekéhez, csak azért is kórusban kiáltanák: hideg! Az sem ígérkezett megoldásnak, hogy hagyják az órát ott, ahol van, a kredenc tetején, hadd vigye a muszka. Mert mi van ak­kor, ha vérszemet kap, és nem elégszik meg ennyivel? A fenevad, ha egyszer,rá- kapott Ignác báék csergőórájának ízére, többé nem tud leszokni róla, habzó száj­jal, hörögve és fogait csattogtatva jár fel- alá, újabb meg újabb példányokat köve­telve. Egész jól maga elé tudta képzelni mindenki. Az idő pedig egyre jobban szorított. Többek szerint az oroszok már az utca közepe felé járhatnak. De senkinek nem jutott eszébe semmi, s csak siránkozott mindenki. Nem úgy nagyanyám. Pedig maga Ignác bá is csak lemondóan le­gyintett, egyre többször húzta meg az üveget, és ide-oda rohangált a kredenc meg az ablak között, lesve, nincsenek-e már bent az oroszok az udvarában.- Nem tehetünk semmit, rajtunk van a romlás - sopánkodott Ignác bá.- Ki kell húzzuk magunkat, ha púpo­sok vagyunk is - mondta nagyanyám.- Hiába, hiába, minden hiába - óbéga- tott Ignác bá.- Nyomja le a seggit valahova, s kus- soljon - mondta nagyanyám. Ignác bá hökkenten, de szó nélkül en­gedelmeskedett, amiből látható volt, hogy házigazda létére átengedi a parancs­nokságot nagyanyámnak.- Esetleg a csergőórát szét lehetne zúzni apró darabokra - kockáztatta meg bátortalanul nagyapám -, a törme­léket meg nagy ívben kihajítani a hátsó ablakon.- O, hogyne - mondta nagyanyám -, annyi az esze magának is. Törni-zúzni, azt igen, ahhoz értenek a férfiak. Perc alatt elherdálni egy élet munkájának ju­talmát, hogyisne. Mindenki vetett egy pillantást az olda­lára fektetett csergőórára, Ignác bá mun­káséletének jutalmára. Lehetett latolgat­ni, megfelelő volt-e a pályadíj. Nagy­anyám nagyapámra vetett egy lesújtó pillantást. Nagyanyám azt vallotta, hogy a férfi ugyan a család feje, de az asszony a nyaka. És arra fordítja a fejet, amerre akarja.- A Jóska gyerek örökségéről van szó - mondta nagyanyám, hogy nyomaté- kosítsa a helyzetet, és mindenki szeme rányíljon a dolgok helyes látására. For­duljanak végre megfelelő irányba a fejek. De már tényleg nem maradt veszte­getni való idő. Ekkor nagyanyám oda­perdült a kredenchez, felragadta az órát, és Lina mellett termett vele.- Bontsátok ki a haját, de hamar - szólt oda a jelen lévő szomszédasszo­nyoknak. Bolond Linának ezüstösen csillogó, dús haja volt, jókora kontyba összefonva viselte a feje búbján. Ignác bá a könnyebb kezelhetőség kedvéért már régen levá­gatta volna neki, de a szomszédasszo­nyok nem hagyták. Kár ezért a szép hosszú hajért, mondták, s valamelyikük­nek mindig akadt annyi ideje, hogy meg­fésülje, és takaros kontyba fonja. Egy ki­csit közügy volt Bolond Lina haja, a szomszédasszonyok közös ügye. Még gyerekek voltak, és gyerek volt Bolond Lina is, amikor először vették munkába ezt a hajtömeget, akkor félig még játék­ból. Több generáció is rajta tanult meg varkocsot fonni, copfot kötni. Azóta Bo­lond Lina már jócskán megőszült, de az úzus maradt. Időről időre megjelent Ig­nác báéknál valamelyik lány az utcából, és szó nélkül megfésülte, kontyba fonta Lina haját. Kicsit talán vezeklés jellege is lehetett a dolognak, ki tudja, milyen va­lós vagy vélt bűnök miatt. Nagyanyám felszólítására azonnal gyakorlott, fürge kezek vették munkába ezt a hajtömeget. Pillanatok alatt lebon­tották, s miután nagyanyám nagy körül­tekintéssel elhelyezte benne az aprócska csergőórát, mint kiköltésre szánt tojást a fészekbe, éppen olyan gyorsan vissza is fonták egy parádés kontyba. Lina átszel­lemült mosollyal tűrte, még a fejbillege-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents