Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-21 / 34. szám
‘Evangélikus Életi ÉLŐ VÍZ 2005. augusztus 21-28. 9 A Békecsapat A Békecsapatot Noémi találta ki és - mondhatni - alapította meg a suliban az után a zűrös két hét után, amikor úgy kiéleződött a helyzet az osztályon belül, hogy már előre rettegtem a napi beszámolóitól. Kék foltok (hógolyónyom), zöld foltok (jeges hógolyó nyoma) díszelegtek rajta mindenütt. Ha beteg lett volna, biztos feljelent az orvos valami gyerekvédelmis illetékesnél. Aggódva figyeltem az ügyek alakulását, a harcok durvulását. A tanító nénivel is beszéltem, de az indulatok megfé- kezhetetlennek tűntek. „Ma Petra megpofozott” - szontyolgott egyszer. „Ma megpofoztam Petrát” - virult másnap. Én meg pirultam, hajjaj, hát mégse csak szegény szenvedő alany az én ártatlan báránykám. „Ma a fiúk ellen harcoltunk a lányokkal” - folytatódott a sor. „Ma Zsófi és Melinda átállt a fiúkhoz” - nahát! „Ma én álltam át a fiúkhoz” - még nahátabb... Volt persze indoklás is, mindig „Mert’’-tel kezdődött - nagyjából eddig értettem -, és nagyon gyorsan változó, bonyolult, számomra követhetetlen viszonyrendszert tárt fel. Beszélgettem másokkal, nyugtatgattak, de hiába. Ez nem lehet így normális, morfondíroztam magamban. Aztán egy délben örömmel jött haza, lelkesen mesélt; ámulva, büszkélkedve hallgattam a kedves kis beszámolót a frissen létrehozott Békecsapat megalakulásáról. Na végre, na végre! A tagok névsora is tetszett; hárman voltak, mind helyes, rendes kislány. Mindjárt első nap össze is hoztak egy szervezeti szabályzatot. A könyvecske tetején pici piros szívek, melyek, mint sejthető, a béke ügyéért dobognak majd. Az első oldalakon természetesen a szabályokat fektette le a kupaktanács. „A főnök: Letícia. A tagok: Noémi, Melinda. Ellenség nincs, csak barátság. Ha jön egy idegen, megbarátkozunk vele. Ha a tanár néni mond valamit, szót fogadunk neki. Ha valaki bajban van, segítünk neki. Figyelmeztetés: Szeressük egymást, mindig jóban legyünk, ne haragudjunk senkire!” Majd újabb szí- vecskék, mosolygó kislányfejek. Végre felsóhajthatunk. Van már jó mag, ha kicsi is, hát mit tegyünk, minden nagy mozgalom így született a földön. Reménykedve vártam hát a másnapot. Noncsi lelkesen indult az iskola felé: „Édesanya, ugye hogy az Úr Jézus csapata után ez a második, ami Békecsapat?” - és kicsit büszke is volt, hogy ő alapította. Bennem meg tomboltak a nagy érzések. Hiába, na, azért mégis nagyszerű ez a világ. Most jönnek a nagy változások, idenézzen mindenki. íme a jó mag, fel a fejjel, emberiség, jön a Békecsapat. Mit nekünk veszekedő politikusok, pártok és képviselők! Befellegzett nektek, viszály- kodók, nincs jövőtök többé. Már szinte látom, ahogy a Békecsapat zászlaja alá felsorakozik az osztály, az iskola, a falu, fejét lehajtva, pironkodva az Országgyűlés, hátul meg Bush elnök búsul, hogy nem neki jutott az eszébe ez a nagyszerű gondolat... Egészen belemerülök az álmodozásba, de aztán jön a rideg valóság déltájt Noncsi személyében: összeveszett a Békecsapat, kilépett két tag, de sebaj, mert van helyettük két teljesen új: Petra és Edina. Majd most velük lesz csak igazán erős az indulás, megláthatja, aki nem vak. Valami szemtelen, cinikus kis kétely kezdi csiklandozni a szívemet. Hm, hm, ez a Békecsapat, hát ilyen hamar ráuntak a gyerekek a jóságra? De aztán lehurrogom a tétovaságot, elhessentem a kételkedést: ugyan már, ha mások a csapat tagjai, hát másokkal fogják megváltoztatni a világot, és kész. De azért kíváncsian várom a következő nap végét. És megérkezik Noémi a hírrel, miszerint a régi csapat immár a múlté, és ezennel két egészen új tag áll a zászlójuk alá: Évi és Zsófi. Titkon megállapítom, hogy ez nagy valószínűséggel az utolsó változatok egyike, lévén az osztálylétszám véges. Aztán a nagy remények helyébe lassan végképp befészkeli magát a várakozás: hova is alakul most már a Békecsapat ügye? Noncsi lógó orral esik be az ajtón aznap délben. Nem is kell kérdeznem, mondja magától is, hogy újra, hogy megint, hogy ismét kiváltak a bevált csapattagok, és hogy mindenkinek harcolni van kedve, csak ő maradt meg egyedül, aki még békét szeretne. Vi- gasztalgattam szegényt egész délután. A leckét is éppen csak odavetette a papírra, úgy elkámpicsorodott a nagy vereségtől. Javíttattam vele szavanként, hogy nagy keservesen mégiscsak megszülessen a dolog. Amikor aztán végre jóváhagytam a kész művet, előkaparta a hét elején készített Békecsapat-köny- vet. Ott virítottak most is a szívecskék, de igencsak árván, elfelejtetten pislákolt már az az égő piros színük. Szégyenkeztek ők is, tétovázgattak, sápa- doztak a nagy kudarc miatt. Noncsi sokáig lapozgatta, nézegette az összetűzött-fűzött lapokat. A szabályok után már csak egyetlen kitöltetlen oldal árválkodott. A felirata: „Legkedvesebb emlékeim”. Csendes-bús lassúsággal keresgélt a ceruzái meg az emlékei között, aztán lassan, megfontoltan beírta az üresen hagyott oldalra mint egyetlen maradék csapattag: „De jó volt, amikor még verekedtem Petrával...” Elpirultam, elsápadtam, aztán kifordultam az ajtón, és szomorkás mosoly- lyal vettem búcsút békecsapatos álmaimtól. Jézus, mégis neked kell győzelemre vinned az ügyet... Ugyanazon az úton járt haza, évtizedek óta. Amikor a szomszéd telken építkezni kezdtek, mély gödör zárta el útját. A megszokott úton haladva nem vette észre, beleesett. Jól megütötte magát. Kimászni nem tudott. Kiabálni kezdett segítségért. Az arra jövő pszichológus készségesen ajánlotta fel segítségét, megvizsgálta a gödör kiterjedését, mélységét, összehasonlította azt más ilyen élethelyzetekkel és a férfi személyiségével. Kifejtette ezek összefüggését, egymásra hatását, majd ezek figyelembevételét ajánlva elköszönt. Hamarosan megállt egy pszichotera- peuta is a gödör szélén. Leguggolt, hogy közelebb legyen klienséhez, érdekes kérdéseket tett fel a férfi múltjára vonatkozóan, majd a korábbi gödörbeeséses tapasztalatait és az onnan való kikászáló- dás lehetőségeit illetően. Mivel az áldozat még sohasem volt ilyen helyzetben, hozott neki egy ásót, és ajánlotta, ásson mélyebbre, ott majd rálel a megoldás gyökereire. Aztán, munkájával elégedetten, folytatta útját. Bibliaórára menet megállt a kiáltozás hallatára a lelkész is. Meghallgatta a szomorú történetet, majd megkísérelte biblikus összefüggésbe állítani azt és hitbe- ni tanítást nyújtani. Elmondta a 130. zsoltárt: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram...”, majd áldást kívánva sietett a bibliaórára. Az arra járó szociális munkás azonnal beugrott az áldozat mellé a gödörbe, hogy tisztázza vele, melyik biztosítónál jelentheti majd be kártérítési igényét, és utána fekvőtámaszokat végeztetett a férfival, hogy az majd képessé váljék önerejéből kimászni a mélységből. Szerencsére arra sétált egy pszichiáter orvos is. Röviden diagnosztizálta a kórképet, majd táskájából néhány tablettát vett elő, melyeket a bajba kerültnek - a dózis pontos megjelölésével és a lehetséges mellékhatásokról való felvilágosítással - vigyázva ledobott. Már későre járt, mikor az edzésről hazafelé tartó kisfiú csodálkozott le a gödörbe kerültre.- Tessék mondani, elhozzam a létránkat? - kérdezte. Elhozta. Kimászott. M I. K. Berg nyomán Forrás: Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek Kálvin Kiadó, Budapest, 2005. ■ Slawomir Mrozek Józsefkének (annak a mulatságos kö- lyöknek, akinek előrefelé nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ezek merőben különböztek egymástól. Az egyik, az öregebbik a Szent Komaasszonyok utcája közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten. („Én már jobb szeretem a földszintet, szentatyám - szokta mondani -, mint azokat a modem csalafintaságokat, emeleteket meg miegymást.”) Tágas szobában tanyázott, vaskos vén salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig megrágta őket a szú - azért csak félig, mert közben belehalt az unalomba, bár teli volt még fával a szája. Előfordult, hogy Józsefke egyik látogatása alkalmával meglökte a polcot, s fejére esett egy könyv; a gyerek összerogyott, s a nagybácsi szolgálója patikába kellett hogy menjen, sebkötő pólyáért. A könyv címe így hangzott: A szellem az anyag ellen. A bácsi soha nem hagyta el szobáját. Mindig ott ült magas pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e szavakban foglalható össze: „A világ'rövid a priori leírása, avagy milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű lenne, hanem megfordítva.” Egy alkalommal Józsefke megkérdezte a bácsit:- Bácsikám, milyen a zsiráf? A bácsinak fogalma sem volt arról, hogy milyen a szóban forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve fent említett művét írta, s nem lépett ki a szobájából. S nem is olvasott egyebet, csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az abszolút akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az atransz- cendentalitásról, az élmények őskomle- xivitásáról és a szolipszizmusról, no meg az imént emlegetett A szellem az anyag ellen című könyvet. Hát húszéves koráig mit csinált? - kérdezitek. Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások, amelyek sehogy sem akartak eltűnni az arcáról, hogy örökösen a tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha, mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna jeleneteinek. Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is az agnoszticiz- mus, hanem a tiszta metafizika híve volt. Buzgó vakhite életének eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta a bizonyossághoz, hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf ismerete csupán csekélyke részletkérdés volt az egyetemességben.- Gyere el holnap - válaszolta -, akkor majd megmondom. A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt, gyertyát gyújtott, s egy halálfejet tett az asztalra. Fél éjszaka feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, fél éjszaka a könyveit bújta. Másnap megjelent Józsefke.- Szeretnéd tudni, hogy milyen a zsiráf? A zsiráf olyan állat, aminek három lába van, lófarka, a fején szarvak, s kizárólag tejfölös gombát eszik. Elmehetsz.- És télen mit eszik? Amikor nincs gomba?- Télen savanyított gombát eszik. Józsefke megköszönte és elment. Ez a nagybátyja mindig bátortalanná tette, s tiszteletet ébresztett benne. De a zsiráfügyet mégsem érezte elintézettnek. Főleg a gomba miatt. Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját. Ez a másik nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy családban, egészen másmilyen volt, mint az első. Mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen tevékeny életmódot folytatott: újságszerkesztő volt. Ezt a nagybácsit sosem lehetett ottA zsiráf hon találni, úgy elfoglalta a munkája. Józsefke felhívta telefonon a szerkesztőségben.- Halló, bácsikám, itt Józsefke!- Parancsolj, elvtársam!- Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf.- Nézd meg az Előadók kézikönyvében!- Nincs benne.- Akkor a Ludwig Feuerbachban.- Azt is kivettük már, de abban sincs.- Akkor az Anti-Dühringben.- Abban sincs.- Benne kell lennie!- De ha nincs!- Hogyhogy?! Az Anti-Dühringben sincs? Mit képzelsz tulajdonképpen?! A bácsi lecsapta a kagylót. Valaha, mikor olyan kicsiny fiú volt, amilyen Józsefke most, látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami fogalma a zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert ez még a háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy senkit se eresszenek be a dolgozószobájába, s nekilátott a marxista szakirodalom tanulmányozásának. Ám Józsefkének igaza volt. Sem a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem magyarázta meg a zsiráfot. Sőt elő se fordult bennük a „zsiráf’ szó! Sorra tanulmányozta a legkisebb cikkeket is, aztán dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A következő gondolatok cikáztak át az agyán: Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem akarta. Úgy vélte, ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt még cikóriára sem telt. Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Nem, ezt se lehet. Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású lett: immáron mindent tud. S még ha nem tudott is valamit, szentül hitte, hogy ezt nem szabad bevallania. Végül - megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, semmi áron, ez afféle szakmai leszűkülés lenne, az objek- tivista tudomány mocsarába süllyedés. Mikor Józsefke ismét felhívta telefonon a zsiráf ügyében, nyersen rámordult.- Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya vagy a nyúl.- Hogyhogy... nincs zsiráf?- Nincs hát. Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf.-De...- Mi az, hogy „de”? Miféle „de”?... Józsefke letette a kagylót, nagyot sóhajtott, azután fölkeresett egy bizonyos fiatalembert, az iskolai úttörőcsapat pártfogóját. Ez a fiatalember normális volt. így szólt:- Nincs nagyobb gondod? No, akkor várj szerdáig. Elmegyünk az állatkertbe, ott a helyszínen utánanézünk a dolognak. És csakugyan elmentek, megnézték a zsiráfot, megbeszélték... Józsefke megköszönte szépen, s elindult a gesztenye- soron át hazafelé, mély gondolatokba merülve, egy gallyacskával végigzörgetve a kerítések vasrúdjait. Útközben eladta iskolatáskáját, aztán betért egy írószeres boltba, majd egy virágkereskedésbe. S másnap, pont délben egy küldönc állított be a szerkesztő-nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ilyen levélkével: Édes Öcsém, mért nem nézel be már egyszer hozzám.? Elbeszélgethetnénk közös fiatalságunkról, a családról, Józsefiéről, a zsiráfokról... Adjon Isten jó egészséget. Szerető bátyád Az első nagybácsi pedig, mikor Józsefke következő látogatása után ismét hozzáfogott nagy művéhez, a tintatartóban egy döglött egeret talált. Az ilyen kisfiúknak két rózsacsokorra már nem futja a pénzükből. Forrás: Slawomir Mrozek: A zsiráf. Elbeszélések és jelenetek Európa Kiadó, Budapest, 1963. Segítőkészség...
