Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-21 / 34. szám
4 2005- augusztus 21-28. KERESZTUTAK ‘Evangélikus Élet3 Az 1998-ban megkezdett sorozatot folytatva ebben az esztendőben egyházunk rendezi meg a holokauszt-emlékkonferenciát Emlékezés - híd a jövő felé címmel. A negyedik alkalommal sorra kerülő tanácskozásnak szeptember 12-14. között az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológusotthonának díszterme ad helyet. Emlékezés - híd a jövő felé Az élet alakította úgy, hogy a történelmi egyházak által szervezett negyedik soa- konferenciára éppen a meg nem érthető, meg nem magyarázható gonosztettek hatvanadik évfordulójának esztendejében kerül sor. Az első konferenciát Pannonhalmán Várszegi Asztrife főapát és a Magyar Pax Romana Egyesület rendezte meg. A második alkalomra a Mazsihisz szervezésében a fővárosi Scheiber Sándor Gimnáziumban került sor. A következő konferencia házigazdája Debrecenben a Tiszántúli Református Egyház- kerület, illetve püspöke, Bölcskei Gusztáv volt. Az első konferenciát követően a témák távolodtak a konkrét tragédiától, lényegesen szélesebb megközelítésben foglalkoztak társadalmi, felekezeti, többek között szociális, egészségügyi és oktatási kérdésekkel is. A negyedik konferencia megrendezésének joga és kötelessége értelemszerű^ en a Magyarországi Evangélikus Egyházra hárul. A hatvanadik évforduló viszont szinte kötelezővé teszi, hogy szeptember 12-14. között az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezendő eseményen erőteljesen visszatérjünk az eredeti szándékhoz, a holokauszt témájához. Ezt akarja kifejezni a főcím is, de korszerű megközelítésben. Emlékezés, mert ez az alap. Emlékezés az el nem felejthetőre, a korábban el nem képzelhetőre, a valójában fel nem dolgozható szörnyűségre. Emlékezés, de nem befelé fordulva, nem megtapadva a múltnál, hanem a jövőt építve. Ezt kívánja tehát kifejezni a konferencia főcíme, az emlékezést a jövőbe vezető hídnak aposztrofálva. Hatvan év után sem egyszerű feladat ez. Fontosak, szükségesek voltak az elmúlt évtizedekben a társadalom, illetve az egyházak részéről megnyilvánult gesztusok: a bocsánatkérések, a holoka- uszt-emléknap, a politikai elit megjelenése a Dohány utcai zsinagógában a budapesti gettó felszabadulásának évfordulóján, a Duna-parti emlékhely... A konferenciának azonban más a funkciója. Mélyebbre kell ásni. Hausmann Jutta professzor asszony, a konferencia programjának összeállítója a nyitóelőadásban részben az emlékezés biblikus alapjaival, részben — és persze ez is biblikus - az emlékezésnek az aktív, dinamikus, jövőbe mutató tartalmával fog foglalkozni, reménység szerint megadva az esemény alaphangját. Fontos a személyiségek szerepe. Az egyházak, a teológiai tudományok jelesei, illetve az ügy, a téma iránt fogékony kutatók szerepvállalása garantálja a megfelelő színvonalat. Alapvető, hogy a konferencia során, az előadásokat és a kerekasztal-megbeszéléseket követő vitákban minél többen szót kapjanak. Eleve ezt célozza a lebonyolítási forma, melyben a szokottnál több kerekasztal- vita kap helyet. Egy-egy felkért megszólaló tíz-tizenöt percet kap, így lesz idő a további hozzászólásokra. Továbbá a program struktúrája is kifejezi ezt a szándékunkat. A történelmi visszatekintés fő célja a realitásokhoz való közeledés. Még mindig kevés idő telt el ahhoz, hogy esélyünk legyen - az érzelmek, indulatok kiiktatásával - a valóban tudományos vizsgálódásra. De meg kell kísérelni ezt. Eddig jószerivel vagy heroizálás folyt - így például Sztehlo Gábor rendkívüli értékű tevékenységének a méltatása -, vagy az egyházak súlyos elmarasztalása azért, mert keveset tettek az üldözöttekért, vagy éppen cinkossá váltak a borzalomban. Bizonyára igen izgalmas lesz - hiszen itt már valóban a máról van szó - annak vizsgálata, hogyan jelentkezik a szülők, nagyszülők traumája a második, harmadik generáció életében, gondolkodásában, lelkében. Szembesülünk majd azzal, hogyan dolgozta fel az iszonyt a leginkább érintett nemzet, és hogyan járult ez hozzá Németország szellemi, erkölcsi és egyéb megújulásához. Ameny- nyire elutasítandó törekvés az emberiség tragédiáinak szembeállítása, egymás ellen való kijátszása - ezzel is devalválva a szörnyűségek jelentőségét annyira lényeges a valós történelmi vizsgálódás. A diktatúra - nálunk is - sokrétűen hatott a holokauszt áldozataira és utódaikra. A bosszúállás lehetőségétől az újabb üldöztetésig, kitelepítésig stb. meglehetősen összetett a kép. Bizonyára sokakat érdekel majd, hogyan jelenik meg a konferencia témája a különböző művészeti ágakban. És teszünk majd kísérletet arra is, hogy egészen konkrétan fogalmazzunk a holnap teendőit illetően. Egyfelől nem lehetnek illúzióink. A tanácskozások nem oldják meg a valódi gondokat. Másfelől nem becsülhető le az események jelentősége. Konkrét tartalmukon túl fontos az üzenetértékük. A holokauszt mementó minden kirekesztés, intolerancia és gyűlölet ellen. Visszatérő gondolat: ha Jézus ma munkálkodna, pályafutása hasonló drámai véget érne. Mindnyájunk felelőssége - talán néhány nemzedék alatt letisztul a kép -, hogy az úgynevezett civilizált emberiség legszömyűbb tette valóban emlékké, történelemmé válhasson. Ne legyenek vitathatók maguk a tények - ma is van még erre példa és egyértelmű konszenzus legyen a megítélésben. Közvetlen anyagán túl is sok kérdést érint az eszmecsere. Csak a példa kedvéért említek egyet. A közelmúltban zajlott a vita a hátrányos helyzetű, főként roma gyerekek iskoláztatásáról, az „integráció vagy szegregáció” dilemmáról. A soakonferencia az integrációról szól. Elfogadva, hogy sokféle úton kell a gyermekeket felzárkóztatni, alkalmassá tenni az integrációra és nem vitatva a sok valóban lényeges szakmai részlet- kérdés realitását, jelentőségét, a szellemiséget illetően nem lehet vita. Egyek vagyunk örménnyel, kurddal, zsidóval, cigánnyal..., egyek vagyunk a humánumban, és különösen is egyek vagyunk Jézus Krisztusban. Nagy vízválasztó az identitás, a „kivel vagyok hajlandó, kivel vagyok képes azonosulni” kérdése. Fontos, hogy a „hivatalos” egyházi szervezés mellett az egyházi egyesületek tagjai közül is minél többen jelen legyenek a konferencián. A Pax Romaná- hoz hasonlóan az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület - a svájci anyaszervezet magyarországi szervezete - is jelezte, hogy részt vesz mind az előkészületekben, mind a tanácskozáson. Felelősek vagyunk utódainkért. Kertész Imre Nobel-díjának, regényének, a Sorstalanságnak és a belőle készült filmnek a fogadtatása, a számos értékes megnyilvánulás mellett a disszonáns hangok nemcsak a társadalom mélyrétegeiben ma is lappangó, nem kívánt indulatokat jelezték, hanem ezzel összefüggő teendőinket is. És talán jogos e téren a keresztény egyházak megkülönböztetett felelősségét hangsúlyozni. Erről szól a soakonferencia. ■ Frenkl Róbert A konferencia részletes programja szeptember 4-i számunkban lesz olvasható. Úton járók a Szigeten Óbudai Hajógyári-sziget, augusztus második vasárnapja. Ülök a sátorban, és próbálom szavakba önteni Istennek azt a csodáját, hogy itt lehetünk. Még mindig nem tudom felfogni, hogy mekkora áldásban van részünk. Miért? Piros, fehér, zöld, sárga, fekete, kék, lila... színei nemzeteknek, frizuráknak, tetoválásoknak, ruháknak itt a Szigeten. De senki sem lóg ki a sorból, mert itt nem lehet átlagosnak lenni. A Szigetre mindenki saját „maga” jön el, otthon felejtve a konformizált fogyasztói arcát. A Közös Pont is sokszínű és eredeti, mint a Sziget. Hatodszor kaptunk lehetőséget a Közös Pont sátor felállítására a rendezvényen, ezenkívül az idén már az összes nagyobb könnyűzenei fesztiválon jelen lehetett ez a misszió. Négy egyház fiataljai végeznek itt közösen szolgálatot: római katolikus, református, baptista és evangélikus közös munka zajlik. A Közös Pontba betérő vendégek látják ezt a sokszínűséget, és mégis azt érzik, hogy itt ők vannak a középpontban. Ok azok, akik valóban megtapasztalhatják az ökumené erejét. (Többek között ezért is. Mert láthatóvá válik az egyházak „igazi” arca is...) Az idei Szigeten az „úton járás” gondolata határozta meg a napi témákat. Az „úttalan út” felvetése, valamint a sátor barátságos, hívogató hangulata már az első napon annyi szigetlakot vonzott, hogy késő este komoly kihívást jelentett ülőhelyet találni a ponyvák alatt. A következő nap „kiútkereső” gondolatvilága izgalmas képeket ihletett. Állandó programunk ugyanis az Alkoss-sarok, ahol a sátor nyitásától egészen kora estig a nap témájával kapcsolatban rajzolhatnak, festhetnek a hozzánk betérők. Ezeka képek valódi díszei a sátornak, melyek nekünk is jelzik, hogy a Szigeten végzett missziói munka hatása néha a legkezdetlegesebb képeken is életre kel. (Felnézek, és ott a falon a kedvencem: „Pálcika- emberek imája”. Talán ezért is...) Esti teaházunkban „zsíros deszka” mellett folytatódnak a beszélgetések, egészen éjfélig. Talán ez a legnagyobb próbatétel számunkra, hiszen rengetegen jönnek be ebben az időszakban, és ilyenkor nyílnak meg leginkább a fiatalok. Persze van, aki „csak” megpihenni ül be két koncert között, de a legtöbben azért érkeznek ide, mert itt meghallgatják őket, és bátran feltehetik a kérdéseiket Istennel, hittel, egyházzal kapcsolatban. (És folyamatosan jönnek: tarajba állított lila hajjal, annyi testékszerrel, amennyit én még emberen nem láttam; vagy kopaszon, kigyúrva; és amiről én azt hittem, hogy színes mintás póló, arról - közelebbről szemügyre véve - kiderül, hogy bizony az egész felsőtestet beborító tetoválás. Mégsem félek - ezért is...) A Közös Pont sátor nyitva áll egész éjjel: az éjfél után vetített, témába vágó film ilyenkor ugyanúgy lehet egy beszélgetés tárgya, mint a vendégek személyes élményei vagy kérdései. Talán a legnehezebb, hogy azt tudjuk a szigetlakoknak adni, amit ők elvárnak tőlünk: őszinteséget. (Őszinte kérdéseikre őszinte válaszokat várnak. Hát ezért is...) A Közös Pontban úgy próbáljuk továbbítani az Úr által ránk bízott örömhírt, hogy jelenlétünkkel rávilágítunk: a szeretet nem személyválogató, nem számít a ruha, a hajviselet vagy az, hogy milyen zenét szeret, és milyen világnézetet vall magáénak valaki. Csak az ember számít. (Mert bejött, leült és beszélgettünk. Mert a szeme csillogott, és a mosolyában ott volt: örül, hogy itt lehet. Hát ezért...) Az ember számít, aki külsőségeiben talán teljesen más, de belül akár lehet ugyanolyan is, mint mi: együtt indulunk az úton. Van, aki úttalan utat választ, van olyan is, aki kiutat keres, van, aki a saját útját járja, vagy éppen a csodák útjára vágyik. Életutak elevenednek meg a sátorban egy korty tea mellett, és néha együtt festünk álom-utakat. Közösen éljük át a sors, a kegyelem és a szeretet útjának épülését. Ezért vagyunk itt. Olyan pillanatokért, amikor ismeretlen arcok megköszönik a beszélgetést, kimennek a sátorból, de már nem olvadnak bele a hatalmas tömegbe, ahonnan jöttek, mert kaptak valami megmagyarázhatatlant. Egy közös pontot, amely segítheti a tájékozódásukat az úton. (Hamarosan kezdődik az istentisztelet, amely - tudják - közös pont itt a Szigeten. Hát ezért is...) ■ Bedecs András Gyöngy a sárban Közös Pont sátor a VOLT-on Akik július 6-9. között részt vettek az idei VOLT-fesztiválon, a Sziget fesztivál soproni „kistestvérén”, azoknak a legmeghatározóbb közös élménye az eső és a sár volt. Bő másfél napig zuhogott, a koncertszínpadok előtti „dühöngő” és a nézőtér megközelíthetetlenné vált a térdig érő dagonyában; a szervezők hatalmas szalmabálákat szórtak szét, hogy járni lehessen a területen, de egy idő után azokat is átitatta a sár. A nyirkosság, a latyak mindenhova beférkőzött: sátrakba, bakancsokba, hálózsákokba és végül mintha a szívekbe is... Mert aki napokig csak vigasztalan esőt lát maga körül, maga is könnyebben válik vigasztalhatatlanná. A szürkeség beleivódik az idegsejtekbe, a gondolatokba is. Ha - kissé cinikusan - ebből a szemszögből nézzük ezt a három napot, azt is mondhatjuk, hogy egy olyan missziói- lelkigondozói sátornak, mint a Közös Pont sátor, igazán jó terep volt ez a fesztivál: sokan betértek ide beszélgetni. Volt, akit csak az eső vagy a szürkeség hajtott be, másokat a magány, megint másokat esetleg az ajándék csokoládé motivált, amelyet a rajzokért lehetett kapni. Volt, akit csak a Láthatatlan Színház érdekelt; volt, aki csak a barátait kereste itt, de olyan is volt, aki minden reggeli áhítat kedvéért hajlandó volt korán fölkelni, noha ő is későn feküdt, mint a „voltosok” túlnyomó többsége... Ügy tűnik, ilyenkor valóban nagy szükség van egy helyre, ahova csak úgy be lehet ülni beszélgetni, ahol meghallgatják és megértik a betérőt, s amely a békesség szigete lehet a rossz időjárás miatt felbolydult fesztiválon. Csakhogy az a tény, hogy a Közös Pont sátor igyekezett egy ilyen rendkívüli hellyé válni, nem jelenti azt, hogy fölötte sütött volna a Nap: ez a sátor ugyanúgy beázott, a holmik pedig ugyanúgy nyirkosak és sárosak lettek - a rajzeszközöktől kezdve az ételeken át az elkészült alkotásokig, a könyvektől a hálózsákokig. Ha lelkület- ben igyekezett is a csapat különleges, szívmelengető hellyé varázsolni ezt a sátrat, az önkéntesek egyáltalán nem voltak könnyebb vagy jobb helyzetben, mint a többiek. Éppen ezért a sátorban dolgozó fiatalok feladata összetett volt: védekezniük kellett az eső ellen, és, a külső körülmények ellenére meg kellett próbálniuk megőrizni szívükben azt a fényt, azt a derűt, amelynek továbbadása végett egyáltalán kimentek a VOLT fesztiválra. Minden tiszteletet megérdemelnek azok a munkatársak, akik ezt a harcot becsülettel, szeretettel, humorérzékkel, felülről kapott erővel megharcolták. Ok tudják, hogy a szó, amely rájuk bízatott, Isten elfogadásának az üzenete - igenis igazgyöngy. Még akkor is, ha sár veszi körül. ■ Hegedűs Attila
