Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-14 / 33. szám
8 2005- augusztus 14. FÓKUSZ ‘Evangélikus Életit „Ez még csak az előhalál. Szerencsére sok előírnia! van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepőén könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorra már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz.” (Szabó Magda) között Máskor... Minden vasárnap a megszokott helyemre ülök: a harmadik padsor szélére. Mellettem, előttem senki sem ül, ott csak a gyászoló vagy éppen örvendező családtagok foglalnak helyet. Ma egy ismeretlen asszony ült a pad túlsó szélére. Csukva maradt előtte az énekeskönyv: mozdulatain látszott, hogy minket utánoz, ha felállunk vagy leülünk. Mikor a liturgikus résznél elé akartam tenni a kinyitott énekeskönyvemet, hogy lássa, hol tartunk, valaki - akinek hátul nem jutott - elnézést kért, Mese Hol volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Túl az Óperenciás tengeren. Túl az Üveghegyen. Valahol a jótékony mesz- szeségben, élt - többek között - két fiatal. Egy fiú és egy lány. Találkoztak egyszer, kétszer, majd nagyon sokszor. Beszélgettek, mosolyogtak, nevetgéltek, szerettek, egymásba. Úgy szólt az ige: jóban, bajban, egészségben, betegségben. Boldogan bólogattak, halkan mondták: igen. A fiú sokat dolgozott. A lány sokat dolgozott. Esténként összebújtak, beszélgettek. Jól voltak. Nagyon jól. Elkészült a kicsi ház. A ház elé ültettek egy kis fát, egy kis facsemetét. Locsolgat- ták, óvták a nagy viharoktól. Templomba jártak. Hitték és szerették Istent. Isten is szerette őket. Eltek, éldegéltek, ahogy kellett. A Tízparancsolatban sem egy szó, sem egy mondat, sem egy gondolat nem volt, amelyet nem tudtak vagy nem akartak volna betartani. Nagyon szerették egymást, és elfogadtak, szerettek mindenkit. A fa a ház előtt nőtt, növekedett. Már hűsítő árnyékot adott. Föl lehetett rá mászni. Padot tettek alá. A fáradt ember leülhetett rá. Akárki. Ők is sokszor sokat beszélgettek esténként a pádon. A fa tetejéről látni lehetett a templomot. A templom mindig látta a fát. És megszülettek a gyermekek. Előbb egy kislány, két év múlva egy kisfiú. Immár négyesben üldögéltek a fa alatt. A lány - aki ekkor már anya volt - sokat dolgozott, nevelte a gyerekeket, óvta a családot. A fiú - aki ekkor már apa volt - sokat dolgozott, nevelte a gyerekeket, óvta a családot. A Tízparancsolatban nem volt egy szó, egy mondat, még csak egy gondolat sem, amelyet nem tudtak vagy nem akartakfvolna betartani. A fiú elment dolgozni, a lány elment a kicsikkel sétálni (akkoriban ez így volt). A fiú munka közben hallotta meg az éles szirénát. Egy kicsit megrettent, de elhessegette a baljós gondolatokat. Nem szabad félni. Kár félni. Jöttek érte. Egy rendőr és egy orvos. A hírtől rosszul lett. Elájult. Egy ámokfutó elütötte a családját, a járdán rohant beléjük. Az anya és a kisfiú meghalt. A kislányt kórházba vitték. Nem értette. Sokáig fel sem fogta. Csak sírt és zokogott. Istenen is számon kérte a történteket. De a sok kérdésre senkitől nem kapott választ. Elapadtak a könnyek, a kérdések belül maradtak. A kislányt látogatta a kórházban. Az orvosok biztatták. Ő él. Igaz, igaz... De deréktól lefelé nem mozog, béna. „Nyomorult - gondolta a fiú -, és én is az vagyok.” Hazament, és elővette a baltát. Ki akarta vágni a fát. Mostanában úgysem ül alatta senki. Gyűlölt mindent és mindenkit. Istent elfeledte. A Tízparancsolat nem érdekelte. A szeme nem könnyezett. A lelke sem sírt. Kopogtak. A tisztelendő látogatta meg. Egyszer, kétszer, aztán sok-sok este. A fiú nem bántotta a fát. A kislányt hazahozta a kórházból. Lassan megbarátkozott a tolószékkel. Néha kitolta a fa alá. Nézte, ahogy elaludt a kislánya. Rájött, hogy neki most százszor jobban szüksége van rá, mint eddig. És ő is mindenével kapaszkodik a kislányába. Újra megtanult sírni. Újra kereste Istent. De a Tízparancsolat..., hm. Az ámokfutó. Nem tudott megbocsátani. Az idő múlásával megszokta az új helyzetet. Mindenhova együtt jártak a kislányával, mindent megbeszéltek. Esténként a fa alatt jót nevettek egy-egy aznapi fura helyzeten. Jól megvoltak. Talán boldogok is voltak. De megbocsátani, azt nem tudott a fiú. A kislány egyszer elkezdett köhögni. Nem nagy ügy - gondolták -, egy kis megfázás. Elmentek az orvoshoz. Az orvos megvizsgálta a kislányt, és azonnal kórházba küldte. Jött a mentő, és vitte a gyereket. A fiú nem értette. Rohant be a kórházba. Mindenkitől azt hallotta, hogy baj van, nagy baj. Leroskadt a folyosón egy padra. Az orvos azt mondta, hogy az éjszaka a kritikus. A fiú egész éjjel nem aludt. Imádkozott. Hajnalban lecsukódtak nehéz szempillái. A nővérke keltegette óvatosan. A kislány túl van a nehezén. Most már minden rendben lesz. A fiú hangosan zokogott. Csak sírt és sírt. A Tízparancsolat... Nem volt benne egy szó, egy mondat, egy gondolat sem, amelyet nem tudott vagy nem akart volna betartani... így volt? Talán igaz se volt! Mese volt?! ■ Dórák István Semmit sem tehettünk értük! Semmit sem tehetünk értük? Meghalt egy csecsemő. Talán háromhetes. Nem sír föl többé éjszaka, nem termeli a sárga pelenkákat, nem kér enni óránként, nem fél a sötétben. Nem riasztják a zajok. Holtfáradt édesanyja nem tudja többé felkölteni. Semmit sem tehettünk érte. Elvitt a rendőrség egy tizenkilenc éves anyát. Egyedül volt az egyéves nagyobb és a háromhetes piciny gyermekével, tudatlanságával, tapasztalatlanságával, szegénységével, szülés utáni depressziójával, hihetetlen fáradtságával, türelmetlenségével. És a kisbabát nem tudta többé fölébreszteni. Semmit sem tehettünk érte. Állami gondozásba vittek egy kisgyermeket, akinek csecsszopó testvérkéje meghalt, édesanyját pedig őrizetbe vették. Egész családját elveszítette. Semmit sem tehettünk érte. A szomorú történetben nem látom az édesapát, a nagyszülőket, a testvéreket, a szomszédokat, a védőnőt, a gyermekorvost és mindenki mást sem, akik a közelükben lehettek. Azokat, akik segíthettek volna, és még időben tehettek volna valamit értük. És mi, akik szülők, nagyszülők, testvérek, szomszédok, barátok, munkatársak stb. vagyunk, meglátjuk-e azt, aki a közelünkben fáradtsággal, fájdalommal, tapasztalatlansággal, egyedülléttel, rászorultsággal, szomorúsággal, nyomorúsággal küzd? Talán most még valamit tehetünk érte. ■ Sass Enikő és elvette előle a csukott énekeskönyvet. Ezzel bezárult az a lehetőség, hogy - végigcsúszva a pádon - segítsek neki, hogy ha nem tud énekelni, legalább a szöveget olvashassa, hiszen az felér egy imádsággal. Kifelé csődülve mindenki beszélgetett. Örültünk egymásnak, az előző napi esküvőnek, s hogy a fehér csokros virágdíszt még a feljáró korlátján is ott hagyták... Közben nem feledkeztem meg az idegenről, de szemem hiába kereste. Nem tudtam, hogy a lelkészünk beszélt- e vele, mert én másokat üdvözöltem. Nem tudtam, hogy megállította-e valaki, kíséri-e valaki. Az utcára érve láttam meg őt. A templomtól kissé távolabb megállt, tétován körülnézett, mintha azt sem tudná, hogy merre induljon. Odaléptem hozzá, kerestem a szavakat, hogy én még... hogy mi még nem találkoztunk... Inkább bemutatkoztam, csak nehogy azt kérdezzem, hogy mit keresett a mi templomunkban. Rám emelte könnyes tekintetét, és azt suttogta: „Csütörtökön temettem a lányomat.” Lebénultam. Szerettem volna megtudni, hogy hol lakik, hazakísérni, meghallgatni. Bár testvéremnek szólítottam, tegeztem, mégis idétlen tolakodónak éreztem magam. Csak azt kértem, jöjjön el máskor is; igen, jön, ha lesz rá ideje... Istenem! Az időnek is te vagy az Ura! Segíts, hogy a „máskor” még megadassák az életünkben, mert mi lesz velünk, ha „soha többé”?! ■ A-TRengeteg kereszt között A városka széle már falu, józan, földszintes házak vigyázzák a mezőket. Sima a Sárköz, mint az asztal, messzire látnak az első ablakok. Valamikor a kis nadrágszíjbirtokot tartották szemmel, ami nem volt messze a háztól. Ma nem sok dolguk van, csak nézelődnek a nagyvilágba, és összerezdülnek, ha egy teherautó eldübörög mellettük. Üres a város széle éppen, dél is van, vasárnap is, nincsen forgalom. A teherautók alusznak a garázsban, a sofőrök piros arccal nyakainak odahaza. A húslevesek jó illata tölti be a konyhákat, még a kutyák is behúzódnak a kapukból a gangra a csontos hús reményében. Jobb is most odabenn. Északról fújnak a böjti szelek, kérges lett tőlük a melegedő föld. Az utca végén feltűnik egy ember, sapkásán, felhajtott gallérú felöltőben. Ráérősen ballag, pedig meg-meglódítja az erősödő szélvihar. Az út közepén jön, nem kell kitérnie senkinek sem. Azt hinné az ember, hogy nekimegy a határnak, mert elfogytak a házak. Aztán mégis elfordul, és az utolsó hosszú kőkerítésnek tart. Elér egy nagy vaskapuhoz, ami tárva-nyitva van. Otthonosan belép a kapun, nem is néz körül, lábai ismerősen viszik előre. Szeme csak az úton van, mint aki elvesztett valamit, és szeretné megtalálni. Egyszer csak megáll és felnéz. Nem is idős, nincs még ötven se. Arcán komoly nyugalom, szeme fátyolos, mint a részegeké, akik nem fogják fel rögtön, hogy hol vannak. Emberünk így néz ide is, oda is, mintha keresne valakit, de sehol egy lélek. Mégis zsúfolt körülötte az óriási kert, amelyben kevés fűn, fán, virágon kívül nem terem más, csak kő, vas és faléc. Temető. Nagy márványtáblák kereszttel, kínba merevedett Jézusok a vaskereszteken, sokat tudó Krisztus-fejek a márványkereszteken, aztán fakeresztek erdeje a hallgató sírdombok végén.- Rengeteg kereszt - mondja ki hangosan. Egy madár fölröppen a szomszéd kriptáról, és végigszáll a hosszú fasoron. Nyomában elindul az ember is. Kabátja hajtókáján fekete szalag jelzi, hogy teljes joggal van itt. Kezében selyempapír tölcsért tart, csak virág lehet benne. Most már siet is, mintha veszélyben lenne az óriási fakeresztek között, amelyek látszólag együtt hajladoznak az erős széllel. Szeme már egy távoli ponton. Pompás márvány Madonnákat hagy figyelmen kívül, masz- szív csupa kő kripták maradnak el mellette. Míg egyszer lassulnak léptei, és odalép egy sír elé, amin csak fakereszt van, és az áttelelt fenyőkoszorúk zöld tömege. Rámered a majdnem új fakereszt táblájára, alulról olvassa a tavalyi év dátumát először, aztán az „élt 43 évet”, aztán a nevet, ám ugyanaz, mint az'övé, csak két betűvel több,.. .-né. Majd gyorsan leteszi a virágot a vázába, de már ott elerednek a könnyei. Én vagyok ez az ember. Öt perccel később folytatom. Eközben lezúdult mindaz, amit az emberek többsége még nem ért, vagy már nem. A barátok erdeje plafonra mereszti szemét, hogy „még mindig gyilkolja magát a szerencsétlen”, és siet a megmentésünkre. Vezényszavakat bömbölnek, férfias helytállásra buzdítanak, harsányan bizonyítják, hogy bele kell nyugodni, mert ez a valóság. Mások azt bizonygatják, hogy ők is ennyit vagy még többet szenvedtek, mégis talpra álltak, férjhez mentek vagy megházasodtak, mert egyedüllét ellen legjobb a szövetkezés valakivel. Mindenhonnan mentőcsapatok futnak elő. Mindenki követeli, hogy rá is gondoljunk, pólyás gyermektől roskatag nagymamákig. Jönnek jó barátok és tanítványok, fehér köpenyes orvosok és Bibliát lapozó, stabil hívők, materialisták és spirituálisak, cinikusak és könnyzacskóbajnokok. Körülállnak, rángatnak, biztatóan rázzák a mutatóujjukat, mosolyognak, a hátam veregetik.- Menjetek - mondom nekik -, menjetek... Aztán szembenézek a kereszttel, ami maga is két irányba mutat a földön, amerreaz emberi sorsok útja fut. Vagyis hogy folytatni kell az életutat szépen erre vagy arra, Csak helyben maradni nem szabad, mert aki lecövekeli magát, nem is mozdulhat el később sem. Aztán az is igaz, hogy a kereszt egyetlen lendülettel felfelé is mutat, tovább a földi dimenziókon, de most nincs emberem, aki csendes szavával felemelné szememet a hegyek fölé. Inkább a kereszt alsó szárát nézem, belenő a földbe, és eltűnik a hantok alatt, őfelé. Ennek a könnyű keresztnek olyan súlya van, hogy önnön súlyától el kéne merülnie a sárga löszben. Mert a márvány fent marad, a vasat műkő alap tartja - az élők önvédő alapozása, de a friss fakeresztek nehezebbek, mint minden ismert matéria, fajsúlyúk hihetetlenül nehéz, nem is földi anyagból vannak. Egyetlen fakereszt, amire a könnyeim hullanak, nehezebb, mint a temető összes márványkeresztje. Ez a fakereszt magán hordozza huszonhárom év sok közös boldogságát és szenvedéseit. A felnevelt gyermekek feletti örvendezést és az egyedülmaradt nyomorúságát. Öt műtőasztal, száznapos haláltusa, a visszamaradt vasaló, kapa, golyóstoll és tű tonnányi súllyal nehezíti. Aztán az árvák és özvegyek tétova keresztsimogatása is ólomból van. Az élet minden súlya most ide összpontosul, de ezt csak az tudja, aki sírni tud még egy fakereszt előtt.- .. .miért hagytál el engemet? Elindulok hazafelé. Hozzáérek még egyszer a kis fakereszthez, ez az egyetlen, ami elérhető. Felette a két méter mély távolságból. Belépek a fasorba, fáradtan rakosgatom egymás elé a lábaimat. Megy az út, aminek sok keresztje van, rengeteg keresztje jobbról és balról. Egy göröngy hullik a cipőmre, felnézek. Lentről jött, a mélyből. Gödröt ás valaki, nagy halom föld van három oldalon. Korhadt fakereszt hever a földön, a nevet sem lehet már elolvasni rajta. Régi sírra temetnek rá. Lenézek. Lent az apró kis sírásó. Megismer, kiköszön.- Ki volt itt? - kérdem tőle. Felnéz. Verítékes arcát megfényesíti egy kósza napsugár.- Itt, uram? - kérdi csodálkozva. - Itt nincs már senki. Üres a sír. Nem találják benne azt, akit odatemettek. Felmelegedett a szívem. Hála neked, Istenem, a jó hírért. ■ H. Németh István Forrás: H. Németh István: Emberek jézus körül. Babits Kiadó, Szekszárd, 2005, 204-206. oldal. t
