Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-07 / 32. szám
‘Evangélikus Életi EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. augusztus 7. 3 Dunántúli lelkész avatása Palócföld fővárosában ► Július utolsó szombatjának délelőttjén a balassagyarmati templomban ünnepi istentisztelet keretében avatta lelkésszé Pethő' Attila végzett teológust Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke. Az ünnepi istentisztelet liturgiájában Jutta Hausmann professzor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének vezetője, valamint a helyi lelkész segédkezett. A fiatal lelkészjelölt a Vas megyei Bükről indult, és több lelki szál is a Dunántúlhoz fűzi. Nagy szeretettel emlékezik egykori lelkészére, Sztehlo Mátyásra, valamint a pápai református gimnáziumban töltött évekből egyházmegyéjének korábbi esperesére, Varga Györgyre, aki a szülőföldtől távol is figyelemmel kísérte lelki életét. Az ordináció színhelyének megválasztásában viszont az döntött, hogy Pethő Attila a hatodéves képzést a balassagyarmati gyülekezetben kapta Bartha István lelkész mentorsága alatt. Ittzés János Róm 11,33-36 alapján tartott igehirdetésében hangsúlyozta, hogy boldog az az ember, aki csodálkozni tud Isten szeretetén, tőle kapott képességein és egyáltalán az élet valóságán: azon, hogy él. Isten csodájának ismerete nélkül nincs keresztény élet, de lelkészi szolgálat sem. A püspök útravalóul három „pogácsát” rejtett Pethő Attila jelképes tarisznyájába, melyek az életre, a hitre és az elhívásra való rácsodálkozást jelképezik. „Ha csupán ez a három dolog van benne, az már elegendő ahhoz, hogy lelkészi szolgálatod során naponta megéld a manna csodáját életedben” - zárta prédikációját a püspök. Pethő Attila teológusévei alatt egy évet töltött Bécsben ösztöndíjasként, az elmúlt hónapokban pedig felvételt nyert a hittudományi egyetem doktori iskolájába, ahol az ószövetségi tanszék munkáját fogja segíteni. Most viszont egy év halasztást kellett kérnie további tanulmányainak a megkezdése előtt, mivel egyházkerületében van szükség a szolgálatára: püspöke augusztus 15-től küldte ki segédlelkésznek a győr-nádor- városi gyülekezetbe, Ócsai Zoltán lelkész mellé. Az úrvacsorával zárult lelkészavatás után - a meteorológusok előrejelzése szerint az év legmelegebb napján - szeretetvendégség keretében lehetett együtt egyházunk legutóbb avatott lelkésze a tőle búcsúzó balassagyarmati testvérekkel és a megjelent vendégekkel. ■ Menyes Gyula Ahogy olvasóink a július 10-i Evangélikus Élet 8. oldalán olvashatták, Szebik Imre elnök-püspök szívpanaszok miatt kórházba került. Azóta sokszor csörgött a telefon szerkesztőségünkben is; sokan érdeklődtek egyházvezetőnk hogyléte felől. Ezért most telefonon megkérdeztük tőle, hogy érzi magát. Először is hálásan köszönöm az olvasóknak és a híveknek az imádságos rám gondolást. Két sebészeti beavatkozás után most már jobban vagyok. Még hat hétig nem dolgozom, és azt követően is csak fokozatosan fogok visszatérni a munkába, bár augusztusban két szolgálatot is vállaltam: egy lelkészszentelést és egy gyülekezeti alkalmat, valamint napközben is intézek néhány folyamatban lévő, halaszthatatlan ügyet. Minden napra jut egy-két látogató, beszélgetés, de ráérek olvasgatni is. (Most például Spiró György Fogság című regényét olvasom.) Ebben a munkamániás világban óriási szüksége van az embernek a kikapcsolódásra, és semmiféle pénz nem ér meg annyit, hogy tönkretegyük az egészségünket. Komolyan kell venni Istennek a hetedik napi megpihenés- ről szóló törvényét. Azt javaslom mindenkinek, hogy használják ki a nyári szabadságukat, látogassák az üdülőhelyek istentiszteleti alkalmait, olvassanak a lelki épülést szolgáló könyveket - elsősorban a Bibliát. Beszélgessenek sokat a családtagjaikkal, mert ezek válnak később igazán maradandó emlékekké. Új emléktábla A ménfőcsanaki gyülekezet emléktáblát helyezett el a templom falán, így emlékezve meg templomépítő lelkészéről, Laborczi Zoltánról halálának első évfordulóján. A július 31-én tartott ünnepi istentiszteleten fia, Laborczi Géza nyíregyházi lelkész hirdetett igét, lánya, Laborczi Erzsébet pedig orgonán játszott. Az emléktáblát Laborczi Zoltán keresztfia, Smidé- liusz Zoltán püspökhelyettes és a helyi lelkész, Hanvay László szentelte fel. A gyülekezet és a lelkészcsalád az isten- tisztelet után szeretetvendégség keretében lehetett együtt, amelyen Laborczi Zoltánná köszönte meg a gyülekezet szeretetteljes megemlékezését. ■ M.Gy. Tisztelettel és szeretettel meghívjuk augusztus 19-én 18 órára a budapesti Szilágyi Dezső téri református templomba a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház által közösen tartandó ünnepi istentiszteletre. Dr. Bölcskei Gusztáv D. Szebik Imre püspök, a zsinat lelkészi elnöke elnök-püspök Magyarországi Református Egyház Magyarországi Evangélikus Egyház A holnap értelmisége Nem mondható, hogy váratlanul, de igen erőteljesen került a társadalmi figyelem középpontjába a holnap értelmiségének az ügye. Ahogy ez lenni szokott, nem elvi alapon, nem következetes elemzések nyomán, hanem a felsőoktatási felvételi rendszer gyökeres megváltozása kapcsán. A változtatás már régóta ismeretes volt, hiszen a jogszabály szerint a fiataloknak már két esztendővel az esemény előtt tudniuk kell, mi a követelmény, illetve hogy milyen úton juthatnak be az egyetemre, főiskolára, mégis - jó magyar szokás szerint - a legtöbben akkor eszméltek, tűnődtek el a változásokon, amikor már túl voltak a felvételre való jelentkezésen, és szembesültek a helyzettel. A legtöbb vitát a tavasszal az váltotta ki, hogy kiderült, az „igazságosság” jegyében a korábban érettségizetteknél alkalmazott pontszámítási technika előnyösebb helyzetbe hozhatja őket az idén érettségizőkkel szemben, sérülhet az esélyegyenlőség alkotmányos elve. Az Alkotmánybíróság salamoni döntésének és még inkább a felvételi eredményeknek az ismeretében erre a vitára nem érdemes visszatérni. A taláros testület elismerte az esélyegyenlőséggel kapcsolatos parciális gondot, de hangsúlyozta, hogy az igazságosság elve nem sérül. Az oktatási tárca megkönnyebbült a kompromisszumos döntésről értesülve, és - a felvételi eredmények ismeretében is fenntartva álláspontját - közölte: abban az esetben, ha konkrétan bizonyítható, hogy az idén érettségizett diák e probléma miatt nem került be a vágyott felsőoktatási intézménybe, egyedi kérés alapján lehetőség van az orvoslásra. Nem szándékom védeni a tárcát - az érettségibotrány után nehéz is lenne -, de azt el kell ismerni, hogy egyrészt eleve óriási feladat egy ilyen horderejű változás levezénylése, másrészt pedig (bár jobb megoldással mérsékelni lehetett volna a gondot) a két rendszerben - a korábbiban és az ideiben - érettségizettek eredménye tökéletesen nem hozható szinkronba. Márpedig a lényeg az, hogy megszűnt a felsőoktatás korábbi felvételi rendszere, és az érettségire került a hangsúly. Az idei így mindenki számára valójában tanulóév volt; ehhez képest az új rendszer jól vizsgázott. Mielőtt folytatnám a gondolatmenetet, engedtessék meg egy jelentős kitérő - érzelmileg feltétlenül ez motivált a jelen írás közreadására. Boldog voltam: a demokratikus átalakulás, a rendszerváltozás sikereként éltem át az elmúlt fél évszázadban alkalmazott felvételi rendszer megszűntét. Érdekes és inkább pozitívum volt, hogy ez szóba sem került, de azért érdemes felidézni az elmúlt rendszernek ezt az olyannyira jellemző vonását, hogy megemlíttessék, milyen volt a diktatúra „nyájas” arca. A felsőoktatási intézményekbe bejutni kiváltságot jelentett, amely elsősorban az „uralkodó osztály”, a munkásság, parasztság gyermekeit illette meg. Az ötvenes években a kitűnőre és jelesre érettségizetteknek nem is kellett felvételizniük, de ez nem jelentette azt, hogy az érintetteket automatikusan felvették: a döntést a kvóták alapján hozták meg. Szerényebb arányban jutott hely az értelmiségieknek, és - mutatva a „nagylelkűséget” - kivételesen néhány helyre az „x” származásúak, az „osztályidegenek” is bekerülhettek, illetve volt néhány hely az egyházi iskolákban érettségizetteknek is. De végül is minden döntés szubjektív volt; biztos helyük csak a szakérettségizőknek - jó káderek gyorstalpaló érettségivel - volt. A hatvanas évektől kezdve megpróbálták folyamatosan objektívebbé tenni a rendszert, kialakult a felvételi vizsgák rendje; ez lehetővé tette - gondolva az Alkotmány- bíróság mostani döntésére is - az igazságosság valamelyes érvényesülését. Azaz ha valaki elérte a kívánt pontszámot, bekerülhetett az egyetemre. A ponthatárokat azonban úgy húzták meg, hogy maradjon lehetőség a mérlegelésre, így akit föl akartak venni, fölvehették. A protekció, a sajátos korrupció már „csak” a mérlegelés tárgyát képező 15-25 százalék körül dúlt. Megírásra érdemes lenne ennek a jelenségnek - mint a Kádár-rendszer egy sajátosságának - a története is. Mint ahogyan megörökítendő lenne az egyházi iskolák diákjaié is. Sokan évről évre produkálták a maximális eredményt, mégis többnyire elutasították őket. Azután kialakult egy olyan gyakorlat, hogy két év után bekerülhettek, ha addig dolgoztak. Az egyik nagy egyetemen a hetvenes években egy vezető oktató megkérdezte az intézmény párttitkárát: „Hol itt a demokrácia, az igazság, ha az egyházi iskolákban érettségizetteket diszkriminálják?” A válasz szerint a demokrácia, az egyenlőség abban áll, hogy mindenki számára nyitottak a parkok, mindenki ugyanannyit fizet a villamos- jegyért... „De az egyetemen a holnap értelmiségét képezzük, ide tartozni kiváltság, ebben a mi híveink részesülhetnek.” Talán érthető, miért jelent számomra - minden ellentmondásával együtt - nagy élményt az eddigi felvételi rendszer megszűnte, illetve az új, a felsőoktatási intézményektől szinte független új rendszer életbe lépése. Igen, magam is, aki egész életemet a felsőoktatásban éltem le, berzenkedem az ellen, hogy nem mi - egyetemi-főiskolai oktatók - döntünk arról, ki lesz a hallgatónk. Biztos, hogy finomodik majd a rendszer. De a lényeget illetően jól van ez így. Korábban óhatatlanul egy protekcionalista rendszerre szocializálódtunk, bármennyire objektív, kontrollált volt már a helyzet a nyolcvanas években is, később pedig természetszerűleg még inkább. Azt mondhatom, élmény volt számomra az idén, hogy amikor jöttek a megszokott telefonok, azt mondhattam: nincs befolyásunk a döntésre, a számok alapján állítják fel a rangsorokat. Az idei érettségi eredmények sokkal jobbak voltak, mint a korábbiak. Nem vonva kétségbe a nagyobb tudást, ebben azért feltehetőleg az új helyzet is szerepet játszott. Az is kiderült - jövőre nyilván sokan hasznosítják majd ezt -, hogy rangos egyetemre, illetve népszerű szakokra emelt szintű érettségi és nyelvvizsga nélkül nem lehet bejutni. Csalóka volt bizakodni a középszintű érettségivel elérhető maximális 120 pontban, az igazi verseny e fölött, 120 és 144 pont között zajlott. Nyilván ez sem igazán jó, de objektív, ahogy eddig is többletteljesítmény kellett ott, ahol sokan igyekeztek bekerülni. Felrémlett - például a jogi karok esetében - a túlképzés veszélye. A kezdő diplomások körében máris nő a munkanélküliség. A paternalista, tervutasításos, az egyén ambícióját szinte kizáró szemlélet és a „korlátlan lehetőségek” között kell, hogy vezessen egy józan út, amely a fiatal diplomásoknak a munkahelyhez való jutás esélyét is megadja. Jelentős az ezért viselt kormányzati felelősség. Úgy vélem tehát, hogy a társadalom sokat emlegetett, kívánatos morális megújulásában fontos elem a felsőoktatás, benne a felvételi rendszer reformja. Ezért üdvözlöm minden gondjával együtt. Az is biztató, hogy az emelt szintű érettségi szükségességében is - akárcsak a felsőoktatás integrációjának, illetve a felvételi rendszer reformjának a kérdésében - egyetértenek a meghatározó politikai erők (az aktuálpoli- tikai villongásoktól eltekintve). Hiszen a holnap értelmiségének képzése nemzeti ügy, az egész nemzet figyelmét, felelősségét igényli. A témakör minket nagyon érdeklő - hiszen az egyház tagjait érintő - része a lelkészutánpótlás kérdése. (Erről értékes tájékoztatást kaptunk az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorától az Evangélikus Elet 30. - július 24-i - számában.) Itt nem okozott gondot az új rendszer, inkább örvendetesen emelte a színvonalat a hittanérettségi előtérbe kerülése. Jó dolog, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetem immár e téren is a magyar felsőoktatás megbecsült, integráns része. Az igazi - világszerte tapasztalható - gond az, hogy némileg csökkent a lelkészi pálya iránti érdeklődés. Azt hiszem, ezt az ügyet a következő esztendőkben a részletekbe menően terítéken kell tartanunk. Most csak két összefüggést említenék. A mennyiségi szemlélet helyett a mai igények a minőségi teológus- és lelkészképzést helyezik előtérbe. A hagyományos papi modell mellett, helyett ki kell alakítani, meg kell valósítani a sokszínű lelkészi pályaképet. A holnap értelmisége - a holnap lelkész értelmisége is - új kihívások előtt is áll. Ezek megfogalmazása, a megoldáshoz vezető utak megteremtése a minőségi képzéssel együtt - gondolva az örök vertikális összefüggésre, az Úristen általi személyes meg- szólítottságra - biztossá teszi, hogy színre lép majd a következő lelkésznemzedék is. ■ Frenkl Róbert
