Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-07 / 32. szám
4 2005- augusztus 7. KERESZTUTAK "Evangélikus Életi? Kemenesmihályfai morzsák Ortodox tévécsatorna indult Oroszhonban Oroszországban július 28-án megkezdte működését az első ortodox televíziós csatorna. A Megváltó (Szpasz) nevet viselő, műholdról sugárzó televízió kezdetben délelőtt tíz órától este tíz óráig kínál műsorokat, később pedig - a tervek szerint az év vége felé - naponta tizenhat órán keresztül közvetít majd. A programok negyven százaléka ortodox vallási tematikájú, a többi pedig közszolgálati jellegű lesz. Korlátozott mértékben és meghatározott témákban reklámok is láthatók lesznek a csatornán. Az NTV-pljusz televíziós társaság alapcsomagjának részeként az adás egyelőre 1,2 millió emberhez jut el. Vszevolod Csapiin atya, a moszkvai pat- riarkátus külső egyházi kapcsolatokért felelős osztályának helyettes vezetője kijelentette, hogy az új csatornának alternatívát kell kínálnia - az általa egyebek között népbutítónak, intellektuális rágóguminak minősített - szórakoztató televíziózással szemben. Egyúttal összefogásra és egységre szólította fel a vallásukat gyakorló újságírókat és producereket, hogy teljesítsék közös feladatukat, azaz adják vissza a népnek „a tanító, nevelő, felvilágosító és alkotó televíziózást”. Az egyik műsorvezető, Alekszandr Dugin filozófus, történész kijelentette: a csatornának az a célja, hogy „újjáépítse az orosz identitást, a semmitmondó információk tömegében elveszett orosz ember identitását”. Oroszország lakosságának mintegy hetven százalékát megkeresztelték, de csak tíz százalékuk gyakorolja vallását. N MTI ► Amikor ezeket a sorokat írom, egy hét telt el a Mevisz júliusi Bárka-táborának befejeződése óta. Hiába próbáltam más programot szervezni magamnak közvetlenül utána, a tábor élményei, örömei, beszélgetései, tanulságai, sőt néha még feladatai is előjönnek, dolgoznak bennem... Késő éjjel gördültünk be a szövetség kék kisbuszával a düledező falú kemenesmihályfai parókia udvarára. Talán még az eső is esett. Néhány táborlakó társunk már megérkezett előttünk, voltak, akik már fekvőhelyüket is elfoglalták, elhelyezkedtek, és aludni próbáltak; voltak, akik fel-alá járkáltak a hálókban, és azt számolgatták, hogy is fogunk itt elférni. Tudtuk azt is, hogy a csapat utolsó része még később fog befutni, őket meg kell várnunk ébren, és helyet kell készítenünk a számukra. Éjjel két óra körül úgy feküdtem le süppedős-nyikorgós emeletes ágyamba, hogy csendesen sóhajtottam magamban: „Hogy lesz ebből tábor?”, és azt gondoltam, „lám-lám, minden emberi erőfeszítés kevés lenne, nélküle nem menne. Uram, légy velünk...!” Eszembe jut az is, miként fejeződött be a tábor. Sütött a nap, a kertben a sokat látott mihályfai gesztenyefa alatt ültünk egy nagy körben, fáradtan; egyszerre boldogan és szomorúan, csordultig telt szívvel próbáltuk szedegetni a morzsákat a tábor jó és kevésbé derűs pillanataiból. És bár időnként egy nehezített akadálypályához hasonlítottak a körülmények, a hét eleji esős napok és a házbéli - nem túl magas színvonalról tanúskodó - viszonyok ellenére többségben voltak a pozitívumok; az akadályokat közös erővel leküzdöttük; kivártuk, hogy kisüssön a nap, egymásra figyelve jól éreztük magunkat együtt. Örültünk annak, hogy a kőszegi kirándulás napjára jó idő lett, és megnézhettük a várat, a múzeumot, az evangélikus templomot, és hogy amikor mégis eláztunk egy séta során, csodálatos kettős szivárványt láthattunk. (Régi táborozok mesélik, hogy ez talán mihályfai specialitás; a korábbi években is láttak már itt ilyesmit.) Örültünk annak is, hogy az esős napon nagyon szép, színes virágcserepeket készíthettünk szalvétatechnikával, hogy a tábor műalkotásaiból színes kis kiállítást nyithattunk. Milyen jó meggylevest, tócsnit (krumplilepényt), lángost és sütit készíthettünk és ehettünk! Az utolsó nap délutánján a környékbeli íjászok jóvoltából még lőhettünk is. És még sorolhatnám... Jó volt! Elmesélhetném az elmaradhatatlan Ság hegyi túrát is: azt, hogy végül is eljutottunk odáig az egyetlen teljesen esőmentes napon, de nagy szomorúságunkra a kráterbe nem mehettünk fel, mert ott filmforgatás előkészületei zajlottak, ezért azt az erdei utat, amelyen korábban kerekes székekkel is haladhattunk, most lezárták, így a vendéglő melletti tisztáson való pihenéssel telt a délután. De ha mindezt a sok színes élményt feleleveníteném, az még mindig kevés lenne ahhoz, hogy kiderüljön, mitől válik igazivá egy Bárka-tábor. Nagyon különböző élethelyzetekből és körülmények közül érkeztünk oda, és alkottunk egy közösséget közel negyvenen. Volt, aki harmonikus családi körből, volt, aki szívszorító intézeti keretek köGondolatok a Bárka-táborról zül jött; volt, aki lehetőségeit maximálisan kihasználhatja, és volt, aki egy szociális otthon zárt világban kénytelen élni. Voltak közöttünk álmodozók és reménykedők; voltak, akik már „beletörődtek”, megkeseredtek; volt, aki a korához képest sokkal felnőttebben tud viselkedni és átlátni helyzeteket, és volt, aki gyermeki derűvel csodálkozik a világra felnőtt kora ellenére is. Mindenkinek megvan a maga titokzatos, egyedi élet- története, élmény- és gondolatvilága saját magáról, a világról és Istenről is talán. Önmagában ez nagyon groteszknek tűnik: mit keresünk, mit akarunk így együtt csinálni, mit tudunk egymással kezdeni?! Emberi ésszel és a magunk erejéből keveset: esetleg szánakozni tudunk vagy irigykedni egymásra. Csak ha áthangoljuk magunkat arra, amit Pál apostol mondott Istenről .....keressék az Istent, há tha kitapinthatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27-28) -, akkor kezd másként szólni a dallam. (Az áhítatok vezérfonalát Pálnak az Areopágo- szon elmondott beszéde - ApCsel 17,22-34 - adta. Az áhítatot tartók ennek egy-egy verséről gondolkodtak el, és osztották meg gondolataikat a táborlakókkal.) Isten nincs messze egyikünktől sem: meggyőződésem szerint itt van körülöttünk, és ott van mindegyikünkben egy darab belőle. Nemcsak a földi mércével mérve szépekben, egészségesekben és szerencsésekben, hanem mindenkiben! Nem mindig könnyű elfogadni a saját helyzetünket sem, és emberi logikával talán nem lehet megérteni a mások a miénknél talán rosszabbnak, hátrányosabbnak tűnő helyzetét sem. Nem könnyű nyitottnak lenni a másik ember álláspontja és gondolatai iránt sem. Kérdések feszülnek egymásnak, feszítenek minket belülről, a válaszok pedig nem készen pottyannak az ölünkbe. De mégis, ebben a feszültségben rejlik az a megmagyarázhatatlan lényeg, amely dallammá rendezi a Bárka-táborok „szedett-ve- dett” közösségének különálló, önmagában talán hamiskásan szóló és nehezen értelmezhető hangjait: mozgássérült barátaimmal beszélgetve megállásra kényszerülök, tanulok, tapasztalok és kapok. Másoknak talán én tudok támaszt vagy vigasztalást nyújtani, és látom, ahogy a közösség tagjai között sorra alakulnak ezáltal a kapcsolatok. És persze hogy nem a magunk erejéből vagy jóindulatából van ez így, hanem attól, hogy az „d nemzetsége vagyunk”, hogy őbenne élhetünk, mert ő bennünk is van, kincsét bízta ránk! Sokszor érezzük, hogy kevés egy tíznapos tábor minderre - és mindenre -, fizikailag viszont elfáradunk. Az idén megtanultam azt, hogy látnunk kell korlátáinkat és kicsinységünket is. Azt és annyit tudunk megosztani egymással, amink és amennyink van. Azt viszont feladat továbbadni, hiszen nem a magunk érdeme, hanem ránk bízott drága kincs, ajándék! Köszönöm! Mindenkinek, aki ott volt, és mindenkinek, aki lélekben volt velünk! Folytatjuk! Találkozunk, talán előbb is, mint a jövő nyáron! ■ BENCEORSI Börtönön kívüli fogságból szabadulva ► Börtönbe azok kerülnek, akik vétettek a törvények ellen. Vannak azonban olyanok, akik nem bűnözők, mégis fogságban vannak - a börtön falain kívül. Nem önhibájukból kerültek ebbe a helyzetbe: beleszülettek. A több mint tizenhétezer-ötszáz fogva tartott szülő több tízezer gyermeke él ebben a fogságban. Bűnöző szüleik fogságában, a társadalom megbélyegző fogságában, a nehéz életkörülmények, a szeretetlen közeg fogságában. Közülük ötvenet nyaranta egy-egy hét „igazi szabadságra” visz Kadle- csik Zoltán ötödéves teológushallgató és néhány munkatársa. Ót kérdeztem missziói munkájukról és az idei nyaraltatás során szerzett élményeiről.- Közel félszáz, nehéz helyzetű kiskorú és fiatal nyaralta- tásának előkészítése óriási munkát igényel. Hogyan zajlik a szervezés?- A tábor előtt néhány hónappal levelet küldünk minden börtönmissziós lelkésznek és munkatársnak. A börtönben a foglalkozásokon, bibliaórákon, istentiszteleteken hirdetik ki a fogvatartottaknak, hogy ingyenes evangélikus tábort szervezünk tíz és tizennyolc év közötti gyerekek, fiatalok számára. A börtönben lévő apa vagy anya jelzi, hogy szeretné, ha a gyermeke részt vehetne egy ilyen héten. Ezt követően az Angyalfa Alapítvány munkatársai telefonon megkeresik a börtön falain kívül lévő szülőt.- Hogy an fogadj dk a szülők az alapítvány jelentkezését?- Többen elutasítanak bennünket. Vannak, akik gyanakvóan, mások agresszíven vagy bántó közönnyel teszik le a telefonkagylót. Viszont azok, akik jelentkeznek, és gondoskodnak arról, hogy gyermekük eljusson a táborba, komolyan veszik ajánlatunkat, és megható örömmel fogadják a segítségünket. Több hónapos szervezést és utánajárást igényel ötven fiatal összegyűjtése. Ez nem egy jól szervezett, együtt élő gyülekezet, hanem egy különleges rétege a társadalomnak, amelybe az ország legkülönbözőbb zugaiban élő fiatalok tartoznak.- Adódtak-e váratlan helyzetek a két hét alatt?- Sajnos igen. Az ilyenek leginkább arra vezethetők vissza, hogy - mivel mindenki felé nyitottak vagyunk - a gyerekek legtöbb]' ének a háttere ismeretlen a számunkra. Az első héten, amikor a tíz és tizennégy év közötti korosztályt fogadtuk, történt egy megrázó eset. Az egyik nevelőotthonból többen is jöttek; közülük két gyerekről tudtuk, hogy komoly pszichés betegségben szenvednek. Külön is odafigyeltünk arra, hogy rendszeresen szedjék a gyógyszereiket. Egyikük, egy tízéves kislány életkörülményeiről azonban - mint utólag kiderült - keveset tudtunk. Hétvégenként a nevelőintézetből hazaengedték őt a szüleihez. A szülők mindketten alkoholfüggők, rendszeresen verték a kislányt; a gyerek otthon szakorvosi ellátásban nem részesült, gyógyszert sem kapott. A nevelő- otthon munkatársai erről minket nem tájékoztattak. A kislány az első délután félelmetes hisztériás rohamot kapott, az utcán hangosan káromkodott, a sínekre feküdt, és a halálát kívánta, mintha megszállta volna valami; hárman alig tudtuk lefogni. Egyébként nem volt rossz a magatartása, a közösségbe is beilleszkedett, de sajnos ez után a roham után nem vállalhattuk a felügyeletét egy héten keresztül. A lelkileg ilyen mélyen sérült gyermekeknek komoly szakor- vosi-lelkigondozói segítségre van szükségük, a segítségnyújtásnak e formája azonban Magyarországon még gyerekcipőben jár. De voltak pozitív kicsengésű váratlan helyzetek is, olyanok, amelyek mindannyiunkat meghatottak. Egyik táborunkban egy tizennyolc éves, nevelőotthonból érkezett srác, aki folyamatosan köny- nyű drogokat (füvet, speed tablettát) fogyasztott, meglepetést okozott. A tábor utolsó napján, az el- köszönéskor felköszöntöttük őt a születésnapja alkalmából, és elénekeltünk neki egy éneket. Erre nem számított - az egy héten keresztül vagánysá- gáról és magabiztosságáról ismert fiú ott, mindannyiunk előtt elsírta magát. A családja tizennyolc év alatt egyszer sem ünnepelte meg a szülinapját... Azt hiszem, ez az érzelmi élmény, amelyet Isten kegyelméből egy evangélikus táborban, teológusok elfogadó szeretetétől körülvéve élhetett át, egy életre meghatározóvá válik a számára.- Különösen is nehéz - minden korban - a fiatalokat megszólítani az evangélium üzenetével. A táborok résztvevőinek sajátos nyelvezete, talán alacsonyabb műveltsége még nagyobb kihívást jelenthetett a vezetők számára...- Nagyon érdekes volt az, amit egy tizenhét éves cigány lány mondott: „Egy dolog van a cigányoknál, amit sohasem lehet elvenni, akármi történjék: a zene.” Ezzel lehet megfogni őket. Ha a saját kultúrájukat, temperamentumukat, életstílusukat kicsit megértjük, elfogadjuk, és igazodunk hozzá, azzal meg lehet őket érinteni. Ha csocsózunk, ha együtt énekelünk, beszélgetünk velük - amire az eddigi életükben esetleg nem is volt példa -, akkor érzik, hogy vannak másfajta felnőttek is, akik nyitottak feléjük és érdeklődők. Azt tapasztaljuk, hogy mind a családjukban, mind pedig a társadalomban nagyon ritkán veszik őket emberszámba. De ha más a hozzáállásunk, ha úgy bánunk velük, mint bárki mással, az kaput nyit feléjük. Kétségtelen, hogy sokat káromkodnak, hangoskodnak, sokszor erőszakosak és önfejűek, de tudomásul kellett vennünk, hogy nem lehet őket egy hét alatt e téren „megfegyelmezni”. Ugyanakkor le szoktunk ülni velük, de úgy, hogy nem szidjuk meg őket. A rendelkezésünkre álló idő alatt elsődleges célunk, hogy érezzék: szeretjük őket, és fontosak a számunkra. Külön figyelmet fordítunk a tábori időszakot követő családi látogatásokra, ahol folytatódhat ez a sajátos pasztoráció.- A lélek legkisebb rezdülése, a fogékonyság első jele hatalmas örömöt jelenthet egy olyan teológus számára, aki az abszolút antiszociális, szeretet nélküli, istentelen környezetből jövőgyermekek között szolgál. Mozdult-e meg valami a két hét során? Volt-e példa a lelkek rezdülésére?- Minden táborban van erre példa. Az első egykét napon nem akarnak énekelni, de harmadik nap már ők kérik a dalokat - talán ez a legnagyobb lépés. A hét közepén a reggeli és esti áhítatokon figyelni kezdenek, már nem iszonyodnak a Bibliától, hanem figyelemmel hallgatják a történeteket. Négyszemközti beszélgetésekben meg szokták kérdezni: „Ti mitől vagytok mások?” Erre is az ő nyelvükön válaszolunk. Eljutnak hozzánk utólagos visszajelzések is, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy-egy táborozónk- ban megmozdult valami. Van, hogy a szülő mondja el nekünk telefonon: a gyerek megtanult köszönni, késsel, villával enni, udvariasan kérni, énekelni, a szeretetet elfogadni. Arra is van példa, hogy esetleg a következő táborban tapasztaljuk a változást. Amíg velünk vannak, élvezik, hogy minden vezető velük foglalkozik. Azt a szégyenérzetet, amely a bőrszínük miatti hátrányos megkülönböztetésből fakad, itt le tudják vetkőzni, itt nem érzik a diszkriminációt; nekünk pedig talán sikerül kiragadni őket ezekből a kötelékekből. Ahhoz, hogy megszólítha- tóvá váljanak, ez az első lépés. Ezekért az apró, de mégis életeket formáló jelekért hálát adunk az Úrnak. A munkánkhoz nyújtott segítségért köszönetét mondunk az Országos Bűnmegelőzési Bizottságnak, a Magyar Testvéri Börtöntársaságnak és elnökének, Roszík Gábornak, illetve az Angyalfa Alapítvány munkatársainak, evangélikus teológushallgatóknak, akik odaadó lelkesedéssel szervezik évről évre a lélekébresztgető táborokat. ■ Horváth-Hegyi Olivér Kadlecsik Zoltán gitáron kíséri a táborozok énekét
