Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-08-07 / 32. szám

2

2005- augusztus /.

FORRÁS

‘Evangélikus Életi

ÉLŐ VÍZ

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP - Fii 3,7-14

Sír az Isten

Biztos vagyok benne, hogy ezt teszi, amikor nézi, hogy mit csinálunk mi, emberek, a „teremtés koronái" itt, a Földön.

Sír, ha látja a sok gyűlölködést, gyilkolást, szeretetlenséget és bánatköny- nyet. Elég lenne egyetlen híradót végignéznie, azonban - mivel ő az Isten - ennél sokkal többet lát. Tanúja a pusztuló növényvilágnak, a szennyezett tengereknek és vizeknek, a kiirtott vagy éppen menekülő állatfajoknak. Mindannak, amire ő azt mondta, hogy „ez jó”.

Mindent lát az Isten, és ez nem volt másként egykor Ninive esetében sem.

. .feljutott hozzám gonoszságának híre!" - mondta Jónás prófétának, amikor tudatta vele parancsát (Jón 1,2). A mai kort ismerve borzongva gondolok bele, milyen fertő lehetett, és micsoda kriminológiai esetek történhettek abban a tizenkétezres városban, ha maga a teremtő Úristen akarta elpusztítani az általa teremtetteket.

Ám másfelől irigykedve próbálom elképzelni azt a Ninivét, ahol minden lakos - függetlenül kortól, nemtől és foglalkozástól - félretette kicsinyes pénzéhségét, bűnös irigységét, gonosz ügyleteit, és az Úrhoz imádkozott. Mint amikor a sötétség után mindent világossággal tölt el az előbukkanó nap fénye.

Látta Isten Ninivét, ahogyan minket is lát. Türelmes és kegyelmes, hiszen még mindig „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak" (Mt 5,45). Még mindig kapunk tőle időt és esélyt. Még mindig nem késő büszkeségünket félretéve odamenni szeretteink- hez, szomszédainkhoz, kollégáinkhoz, és azt mondani: „Bocsáss meg!”, vagy hogy „Nem haragszom!”, vagy hogy „Nem kell a tied.”

Minél többször cselekszünk így, Isten annál kevesebbszer fog sírni.

■ Boda Zsuzsa

Ha Krisztus valóban bennem él

Krisztus velem, előttem, mögöttem;

Krisztus bennem, alattam, fölöttem;

Krisztus jobbomon és bal oldalamon;

Krisztus házam küszöbénél és ágyam fejénél; Krisztus szekerem rúdjánál és hajóm kormányánál;

Krisztus azok szívében, akik rám gondolnak; Krisztus azok szájában, akik rólam beszélnek; Krisztus minden szemben, mely lát engem; Krisztus minden fülben, mely hallja beszédem.

M Régi ír himnusz

Az idő sokszínűsége felett áll egy örökkévaló Isten; akinek a bölcsessége vezet bennünket, akinek az ereje véd bennünket, akinek a szeretete megtart bennünket.

H Martin Luther King

SEMPER REFORMANDA

„Ami baj nem következik be, azért marad el, mert a Felséges jobbja megakadályozza. Az Úr jobbja körülöttünk minden oldalról védősáncot épít olyan erővel (mint azt Jóbnál olvashatjuk 1,10), hogy tőle a sátán, és minden gonosz dühön- genek, mivelhogy reánk nem ronthatnak. így látjuk, mennyire szívből kell szeretnünk az Urat.”

M Luther Marton: Tizennégy vigasztaló kép megfáradtaknak és megterhelteknek (Virág Jenő fordítása)

Egyedül csak Krisztus!

„Még többet olvasnám a Bibliát, még gyakrabban imádkoznék, és még több emberhez próbálnám meg eljuttatni az evangélium üzenetét.” A hazánkban is jól ismert amerikai prédikátor, Billy Graham felelt így arra a kérdésre, hogy mit tenne akkor, ha elölről kezdhetné az életét. Isten ügyének idős szolgája - aki a közelmúltban fejezte be igehirdetői tevékenységét - többek között Parkinson-kórban és rákban szenved. Azt nyilatkozta, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor úgy érezte, hogy közeleg utolsó órája, azért imádkozott, hogy Isten mielőbb magához szólítsa. „Hirtelen magam előtt láttam minden bűnömet - mondta-, és imádkoztam, hogy bocsánatot nyerjek. Válaszul minden eddigit meghaladó mértékű békesség árasztott el, és éreztem, hogy Isten a Krisztusért irgalmazott nekem.”

Példája jól mutatja, hogy az Úr előtt senkinek sincs dicsekednivalója. Még az előbb említett prédikátornak sem, aki a föld száznyolcvanöt országában több mint kétszázharmincmillió embernek hirdette az evangéliumot. Ha valaki, akkor ő igazán büszkélkedhetne a meny- nyei Atya előtt hosszú élete során szerzett érdemeivel.

A Filippi levél szerzője, Pál apostol szintén Krisztus ügyét tartotta szem előtt. Róla tett bizonyságot minden körülmények között. Számtalan, Istenért viselt szenvedésével sosem hivalkodott. A Timóteushoz írt második levélben

sem a megaláztatásokat emeli ki, hanem a gondviselésre helyezi a hangsúlyt: „Milyen üldöztetéseket viseltem el, és mindegyikből megszabadított az Úr!” (3,11) Ebben a szabadításban bizakodva írja levelét Filippiben is, ahol ismét fogságban van. Most sem abban reménykedik, hogy zsidó származása vagy farizeus volta teszi őt többé vagy jobbá Isten szemében. Ezek az előfeltételek csak azt erősítik meg benne, hogy bár ő a mózesi törvény követése szempontjából feddhetetlen, ez mégsem elég ahhoz, hogy megigazuljon. Belátta, hogy a törvény alapján nincs mire alapoznia reménységét, nincs mire hivatkoznia Isten előtt. „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog meg- igazulni egyetlen halandó sem őeló'tte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik." (Róm 3,20)

Az ember nem a maga erejéből és nem is a törvény megtartásával igazul meg, csakis ingyen, kegyelemből, Krisztusba vetett hite által válik igazzá: ,Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Hab 2,4) Ezt ismerte fel Luther is, aki megértette, hogy önmagában sem a szerzetesi életforma, sem az önsanyargatás nem visz előbbre. A mi szabadulásunk, igazságunk, mentsvárunk - ahogy egykor, úgy ma is - egyedül csak Krisztus!

A Filippi levél arra hívja fel a figyelmünket, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. Mindenkinek megvannak

a maga értékei és képességei, amelyekkel szolgálhat Isten és az emberek javára. A korábban említett baptista prédikátor „a szavak embereként”, az isteni szó embereként munkálkodott, hirdette az evangéliumot. Pál is az Úr szolgája volt. Életében rangsort állított fel, és ebben Krisztust tette az első helyre. Érte „mindent kárnak ítélt”.

Tegyük fel magunknak a kérdést: a mi életünkben ki vagy mi a legfontosabb? A családunk? A munkánk? Vagy esetleg saját magunk? Életünk fontossági listáján hol szerepel Isten ügye?

Hálát adhatunk mennyei Atyánknak, hogy ma megállít egy percre, és elgondolkodtat bennünket arról, hogy mit jelent ő a számunkra, és arról is, hogy mit teszünk érte, vagyis azért, hogy az evangélium hirdettessék. Lehet, hogy ez a szembenézés - ha valóban őszinte - nem olyan egyszerű. És lehet, hogy nem is túlságosan kellemes. Különböző kifogásokkal igyekszünk menteni magunkat: Még túl fiatal vagyok! Sok a dolgom, túl elfoglalt vagyok! Már túl idős vagyok! Különben is azért vannak a lelkészek, a „hivatásos keresztények”, hogy ők foglalkozzanak Isten ügyével. Ezt tanulták, ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket.

A fenti érvek igazak, és mégsem azok. Ahogy Pál számára apostol volta, Billy Graham számára pedig prédikátori tevékenysége nem jelent „garanciát" a megigazulásra, ugyanúgy a lelkészi

A VASÁRNAP IGÉJE

diploma sem „enyhítő körülmény” Isten ítélőszéke előtt. Egy idősebb keresztény testvér az egyik ifjúsági bibliaórán ezt így helyezte szívünkre: „Az utolsó ítéletkor Isten nem azt fogja nézni, hogy jó katolikus, református vagy evangélikus voltál-e, hanem azt, hogy földi életedben Isten akarata szerint cselekedtél-e vagy sem.”

A hiteles keresztény életre való törekvés - vagyis hogy ne csak beszéljünk a hitről, hanem a szerint is éljünk - mindenki számára feladat. Nézzünk hát magunkba, tegyük rendbe elmérgesedett kapcsolatainkat, béküljünk meg önmagunkkal és Istennel, s lássunk neki a munkának az Úr aratásában, hiszen „az aratnivaló sok, de a munkás kevés...” (Mt 9,37)

Imádkozzunk! Urunk, ne engedd, hogy igéd hiábavaló legyen azáltal, hogy bár ismerjük, nem szeretjük, halljuk, de nem tesszük, hiszünk benne, de nem engedelmeskedünk neki. Nyisd meg fiilünket és szívünket, hogy szavadat jól megérthessük! Ámen.

■ Gazdag Zsuzsanna

Oratio oecumenica

Mindenható Isten, mennyei Atyánk! A zsoltár szavaival könyörgünk hozzád: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” Kérjük a te bűnbocsátó és életújító kegyelmedet. Kérjük, add nekünk azt a lelkiséget, amelyben nincs félelem és tanácstalanság. Add megértenünk, hogy igéd az az alapokmány, amelyen nem változtathatunk, amelyhez igazodnunk kell.

Könyörgünk a családokért, hogy betöltsék küldetésüket. A házastársakért kérünk, hogy hűségben és szeretetben éljenek, gyermekeiket a te ajándékaidként, örömmel fogadják, és vállalják a felelősséget testi, szellemi és lelki jólétükért.

Könyörgünk egyházunkért, hogy valóban az ige egyháza maradjon. Ne engedd, hogy idegen áramlatok begyűrűzve tönkretegyék. Kérünk, segíts, hogy szóban és tettben téged képviseljünk.

Könyörgünk hazánkért. Gyógyítsd a

sebeket, tisztítsd a szíveket, hogy a beszéd is tiszta és igaz legyen. Áldd meg azokat, akik önzetlenül fáradoznak népünk előmenetelén. Ne engedd, hogy a pénz és az érzékek bálványainak áldozva végképp süketekké legyünk élő és életet adó igéd meghallására.

Könyörgünk a terrortámadásoktól, járványoktól, az időjárástól, a haszon rabjainak gátlástalanságától fenyegetett világunkért. Vond köré kegyelmed védőpajzsát. Engedd megértenünk a jeleket. Könyörgünk a harci cselekmények, a betegségek, a természeti katasztrófák áldozataiért. Adj együtt érző és segítőkész szívet, hogy „felebarátként” viselkedjünk.

Mindenható Isten, mennyei Atyánk! Szent Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért, a mi Megváltónkért kérünk, aki helyet készített nekünk abban az örök országban, ahol „halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé”, hallgass meg minket. Ámen.

ISTENTISZTELET ÉS MISSZIÓ 3. *

Misszió istentisztelettel, istentiszteletből,

istentisztelet után (II.)

► A bibliai alapvetés után következzék a konklúzió. Szeverényi János, egyházunk missziói munkaágának irányítója az alábbiakban arról vall, hogy a Szentírás mondanivalójára építve hogyan látja az istentisztelet lényegét, az egyház istentiszteleti életének lehetőségeit és veszélyeit. (H. K.)

Múlt heti számunkban így fejeztük be a Liturgikus sarok misszióról szóló cikkét: „Az istentisztelet arra való, hogy Isten népe egybegyú'ljön, hogy örüljenek a másikban is jelen lévő és cselekvő Istennek, hogy kicseréljék egymással tapasztalataikat az Úr nagyságos dolgairól, és a hiányok betöltessenek a gyülekezet tagjaiban meglévő isteni adományok által.” Nem az a lényeg, hogy egy héten egy órát „tartsunk istentiszteletet”, hanem az, hogy legyenek olyan közösségi alkalmak, amikor Isten népe körében erővel és hatalommal szól az ige, ahol közösen részesülhetünk a szentségek ajándékában, és hallhatjuk a kiküldő parancsot: „Menjetek el tehát..." (Mt 28,19) Menjetek, menjetek, menjetek!

Miért is kell menniük a tanítványoknak? Megvalósítani a hétköznapokban Isten akaratát (evangélizáció, tanúságtétel, lelkigondozás, a szeretet gyakorlati cselekedetei). Nem kántáló, kánaáni, belső, egyházi tolvajnyelvre van szüksége a világnak, hanem Isten fiaira, akik szóval, cselekedettel, lelkülettel, egész életükkel azt sugározzák, bizonyítják, hogy él az Úr és cselekszik.

A gyülekezet nem emberi szervezet, hanem a világból kihívottak (eklézsia szavunk görög eredetije, az ekklészia „kihívottakat”, „összehívottakat” jelent) családias közössége. A gyülekezet Isten teremtése, ahogyan az egyén hite és új élete is Isten munkája. A zavar abban is mutatkozik az egyházak gyakorlatában, hogy az egyik vonulat próbálja „zártkörű rendezvénnyé” alakítani az istentiszteletet. Abban az illúzióban ringatja magát, hogy már a földön elkülönül „a búza a konkolytól”, illetve hogy a „szenteknek” már nincs is szükségük megtérésre, evangélizációra. Ok már csak „ünnepelni” szeretnének, elitista módon. De ez az „ünneplés" érthetetlen a távolról érkezőnek. A Szentlélek szereti megtalálni az emberekkel a kulturális kapcsolópontokat is.

Egy másik irányzat szerint az isten- tisztelet valamilyen népgyűlésféle, ahová el lehet járkálni akár évtizedeken keresztül is megtérés, megszentelődés nélkül, ahol csak úgy „el lehet lenni” következmények nélkül. Megint mások - ez talán a legvékonyabb réteg - minden alkalmat térítésre szeretnének használni.

Mi a feloldása ennek a feszültségnek? Az, ha ebben a kérdésben is Jézusra nézünk, tőle tanulunk. O valóban mindenkihez jött, vállalta az „asztalközösséget” a bűnösökkel is, de egyértelműen megtérésre hívta és segítette őket. Ugyanakkor voltak Jézus körül elhívott, „kihívott” szolgáló közösségek - a három, a tizenkettő, a hetven... -, de elérhetővé tette magát és az Isten országát olyanok számára is, akiknek nem volt kapcsolópontjuk egyházhoz, gyülekezethez.

Egy vasárnapi gyülekezeti istentisztelet ezek után minek számít? Népegyházi „hegyi beszédnek” vagy a beavatottak misztikus közösségének? Nem gondolkodhatunk sablonokban. Egyházközségeink jelentős részében szinte csak hetente (vagy többhetente) van egy-egy közösségi alkalom. Az ilyen találkozásnak egyszerre kell missziói, tanítói, befogadó és közösségi karakterűnek lennie.

LITURGIKUS SAROK

Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a legkisebb gyülekezetben is legyen legalább néhány testvérből álló munkatársi, tanítványi csapat, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak, együtt imádkoznak, megbeszélik a szolgálatokat, terveznek. Ahogyan Jézus is tette a tanítványaival vagy Pál, Luther és mások a munkatársaikkal. Azonban a presbiteri munka nem mindig és nem mindenütt ilyen.

A gyülekezeti istentisztelet missziós, evangélizációs alkalom és a már megtértek, a szolgálók, a „rendes tagok” ünnepi közössége egyszerre. Egyik karakterről, színről, ajándékról sem mondhatunk le. Korszakváltást él át az európai kereszténység is. Az uralkodó egyháznak vége. Közösségeink csak akkor maradnak fenn, ha Isten igéje által megújulnak, ha kialakul egy új, hitvalló kereszténység, és átalakulunk közönségből családias közösséggé.

■ Szeverényi János

LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A WWW.EVELET.HU CÍMEN

%

\