Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-07 / 32. szám
„Egy este későn érkezett, a kapu már zárva volt, mire rugdosni kezdte. A portás kérdésére közölte, hogy a hálószobáját keresi. »Megőrült?« - kiáltott rá a kapus. »Igen, azért van itt a hálószobám« - felelte.” ^ Egy tizennégy karátos csavargó - 5. oldal „Van, hogy a szülő mondja el nekünk telefonon: a gyerek megtanult köszönni, késsel, villával enni, udvariasan kérni, énekelni, a szeretetet elfogadni.” Börtönön kívüli fogságból szabadulva - 4. oldal „Ha valakire a világpolitika felelős posztján ráillik, hogy ő ott is, sőt ott igazán Jézus Krisztus »jó vitéze« (...) volt, akkor ez Dag Hammarsk- jöldről kétségtelenül elmondható.” Száz éve született Isten diplomatája...- 8. oldal „Egyszer defektes lett az autónk, anyukám imádkozott, és mi is próbáltunk, és utána mondta, hogy majd meglátjuk, hogy Isten fog küldeni angyalokat segíteni. És küldött is kettőt! Az egyiket Józsinak hívták.. !► Gyerekszáj - 6-7. oldal A dóm épületének maradványai a hirosimai támadás után - száz méterre volt a robbanás epicentruma Roma-magyar találkozó Sárszentlőrincen► „Menjünk a kényelmes üdülő helyett egy olyan faluba, ahol a hétköznapokban is együtt élnek cigányok és magyarok! Legyen a jövő évi roma-magyar tábor Sárszentlőrincen!” - fogalmazódott meg az igény múlt nyáron Sopronban, a Zerge utcai Evangélikus Vendégházban, ahol cigányok és magyarok együtt töltöttek el egy hetet. Az idén így a Sió menti település adott otthont július 20. és 24. között az immár hagyományossá vált. Közös asztal elnevezésű tábornak, melyet Szeverényi János országos missziói lelkész vezetett. »KERESSÉTEK AZ URAT, AMÍG MEGTALÁLHATÓ!« Még meddig? Hatvan évvel Hirosima után ► Közel húsz éve, 1986 márciusában a Lutheránus Világszövetség héttagú delegációja felkereste a szervezet távol-keleti tagegyházait. A küldöttség - amelynek e sorok írója is tagja volt - március 24-én, nagyhét hétfőjén Julius Filo ifjúsági referens (ma szlovák egyetemes püspök) vezetésével Hirosima pályaudvarán szállt ki a vonatból, és elindult a Béke-emlékpark megtekintésére. Annak idején lapunkban - és jó néhány egyéb helyen is - beszámoltam a négy országot érintő útról és külön erről a látogatásról is. Augusztus 6-án azóta is minden évben figyelemmel kísérem a megemlékezést a tévéhíradókban, hiszen rendkívüli élmény volt - még ha szomorú is - az a délután. Jöttek régi, jó ismerősök, évtizedes küzdőtársak, elszakíthatatlan jó barátok, de megjelentek új arcok is: érdeklődők, nyitottak, mindent befogadók. A tábor lakóinak a sárszentlőrinci gyülekezet új épülete nyújtott szállást, így ez a találkozó „avatta” - megelőzve az ünnepélyes szentelést - a gyülekezeti házat és a lelkészlakást otthonná, sokak otthonává. Étkezésre a közeli teleházban volt lehetőség, ahol két cigány asszony, illetve a Zsivora György Népfőiskolái Alapítvány dolgozói és a gyülekezet lelkes hívei gondoskodtak arról, hogy az asztalok mindig roskadozzanak a finomabbnál finomabb ételektől. Készült hagyományos cigány ennivaló is: lecsós csirke punyával (a punya a beás cigányok otthon sütött kenyere). Délelőttönként a távolabbról érkezett lelkészek tartottak áhítatot, és számoltak be munkájukról. Thuránszky István béri lelkész, aki fiatalokat is hozott magával, szólt azokról az élményeiről, tapasztalatairól, amelyeket az év során mint cigányreferens szerzett. Laczfei János orosházi segédlelkész - aki igazán eleven és életrevaló cigány kamaszokat hozott Szentetomyáról - hírt adott arról az örvendetes ébredésről, éledésről, amelyet az Orosházához tartozó kis gyülekezetekben tapasztalt. Hokker Zsolt óbudai segédlelkész börtönélményeiről tájékoztatta a jelenlévőket, Závodi Emese református lelkésznő pedig az önkéntes diakóniai év céljairól és gyakorlati megvalósításáról számolt be. Délutánonként kirándulásokon vehettek részt a táborozok, például ellátogathattak a simontornyai várba, a vajtai fürdőbe, megtekinthették a Petőfi emlékét is őrző borjádi méhest. Esténként a templomban gyűltek össze esti áhítatra, irodalmi élmények befogadására. Banka Gabriella vajdasági színésznő Babits Mihály Jónás könyve című versének üzenetét tolmácsolta szívszorongatóan. Káli Horváth Kálmán cigány versmondó Remé- nyik Sándor-, József Attila- és Ady End- re-verseket mondott el mély átéléssel, művészi ihletettséggel. Volt esti tábortűz is Ignácz János pincéSárszentlőrinci ebéd - repeta is jutott a gyerekeknek jénél, a Belső-hegyen. Igaz, hogy az eső elmosta a tüzet, és villámok cikáztak az égen, a hangulat mégis magasra hágott. Finom volt a parázsban sült „betyárbatyu” - krumpli, hagyma, szalonna alufó- liába.csomagolva -, és sokáig hangzott a táborlakók dalolása: szép népdalokat énekeltek a pince falai védelmében egyetlen szál gyertya fényénél. A hét csúcspontja szombat este - Kálmán versmondása után - a „közös asztal” megtérítése volt. Az új épület kápolnája napraforgóval volt díszítve, az asztal előtt pedig a gyerekek hét közben készült rajzai és Vári Zsolt cigány festőművész napraforgós festményei sorakoztak. Az asztalra egy kosárban - mely a csodálatos kenyérszaporítás eseményére emlékeztetett - frissen sült punya és kehelyben bor került. A cigány asszonyok által sütött kenyér és a gyülekezet ősi kelyhe azt szimbolizálta, hogy Isten < szeretetében egybeér az evangélikus őslakosság és a faluba később érkezett cigány lakosság sorsa, élete. Isten szeretetében mindaz összeér és összefér, ami emberi értelmünk, érzéseink, lehetőségeink szerint összeegyeztethetetlen. A vasárnapi istentiszteleten Szeverényi János arról beszélt, hogy romák nélkül nincs üdvösség; együtt ülünk majd Isten országának nagy asztalánál. így kapott a „közös asztal” gondolata az örökkévalóságra is előremutató értelmet. A helyi lelkész - e sorok írója - megkeresztelt két kisgyermeket az istentiszteleten; talán nem véletlen, hogy egyikük cigány volt. Ebéd után - sok élménnyel, új felismerésekkel gazdagodva - ki-ki elindult haza, hogy amit itt kapott, átélt, azt otthon is kamatoztathassa a mindennapokban. A finom falatokon túl sok lelki-szellemi élmény, a szeretet megannyi tette, morzsája került a héten a „közös asztalra”. De a legnagyobb jótétemény az, hogy ezt az asztalt az el nem fogyó isteni szeretettel Urunk teríti számunkra, s asztalához mindannyiunkat hív és vár. Jöjj te is! ■ Karl Jánosné Csepregi Erzsébet Először a dómot pillantottuk meg a folyó partján. 1945. augusztus 6-án 8 óra 15 perckor e fölött robbant ötszáznyolcvan méter magasan a Kisfiúnak (Little Boy) nevezett atombomba. Gomba alakú füstje kilenc kilométer magasra szökött. Paul W. Tibbets ezredes, parancsnok az édesanyja iránti hálából nevezte el a repülőt Enola Gaynek; nevét előző nap festette rá a gép orrára. (A repülőgép ma Washington mellett, az amerikai repülési és űrkutatási múzeumhoz tartozó Steven F. Udvár- Hazy Centerben található. A névadó kaliforniai üzletember 1956-ban, tizenhárom éves korában hagyta el Magyarországot; a 2003-ban felavatott létesítmény építési költségeinek körülbelül a felét - hatvan- millió dollárt - ő adományozta.) A fő emlékmű hátterében is látható romos, kiégett épületet meghagyták me- mentónak; maga a város teljesen újjáépült. A dóm nem egyházi épület volt, csak a kupolája miatt nevezik így (a dome szó angolul többek között kupolát jelent); 1913-ban az itteni iparkamara székházának készült egy osztrák építész tervei alapján. Nagyon jól megépítették, ha ennyi megmaradt belőle. Hónapokig eljátszottam a gondolattal, hogy ha mégis templomromnak tekintenénk, akkor milyen igét imánk a bejáratára. Júliusban a balatonfenyvesi kis református-evangélikus templom bejáratánál (sokadszorra) olvashattam Ézs 55,6-ot: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható!” Azóta is úgy érzem, hogy ez a leginkább odaillő... A hídon átsétálva a gyermekek emlékművéhez értünk. A bombát vagy űrhajót formázó alakzaton táncoló gyermekalakok mintha azt kérdeznék: „Milyen világot hagytok ránk?!” Néhány lépés után megálltunk a központi emlékmű előtt, amely hagyományosjapán házra emlékeztet. Előtte örökmécses ég addig, amíg béke van bolygónkon, illetve az emberek „megelégszenek” a helyi háborúkkal. A talapzatban helyezték el az akkor hetvenezer azonosítható áldozat nevét (2002-ben 226 870 fő). Mind a heten egy-egy szál fehér virágot tettünk le néhány szavas, csendes imádság kíséretében. Soha többé! Ezt nem lehet elfelejteni! Az emlékmúzeumban a Hirosima, Na- gaszaki - a nukleáris fegyverek aratása című filmet tekintettük meg, melynek utolsó mondata így hangzott: „Legközelebb már nem lesz, aki erről beszámoljon.” Ezután a katasztrófa egyik túlélőjével találkoztunk. Matsubara Mioko akkor tizenkét éves iskoláslány volt; a háromszáz tanuló és tanáraik közül alig néhányan maradtak életben. Kilenc műtét kellett ahhoz, hogy az égésnyomok úgy-ahogy begyógyuljanak Matsubara Mioko testén. Amikor csoportunk egyik tagja megkérdezte a metodista keresztény nőtől, hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik miatt annyit szenvedett, igennel válaszolt. Arra szoktak hivatkozni, hogy a két atombomba bevetése szükséges volt, hiszen így sokkal kevesebb áldozattal és hamarabb fejeződött be a háború (Hirohito császár augusztus 15-én jelentette be a feltétel nélküli megadást). Enélkül tavaszig is elhúzódott volna, milliók életét követelve - így a későbbi áldozatokkal együtt „csak” százezrekét oltotta ki. Ma már arról is sokat beszélnek, hogy Drezda bombázásakor, 1945. február 13-14-én is körülbelül annyian halhattak meg, mint közvetlenül a két atombomba miatt. Drezdában a hagyományos gyújtóbombák serege követelt sok áldozatot, a két japán városban pedig a pusztító hatást tekintve minőségi ugrást jelentő két atombomba. Amiben viszont nincs különbség: az ártatlan áldozatok mindenhol ártatlan áldozatok. Mostanra több országnak van atomfegyvere, mint 1986-ban, és a mai „kisfiúk” gazdái mondják meg, hogy kinek lehet, és kinek nem. Több mint valószínű, hogy Iraknak nem volt atomfegyvere, de kétszázezer áldozat „kellett” hozzá, hogy ezt megtudja a világ. Látogatásunkat a békeharangnál fejeztük be - a harangot bárki megkongathatja oldalról egy nagy rúddal; mi is így tettünk. Hangja - különösen az emlékműnél, ahol csak hallottuk, de nem láttuk - mintha a világ végére figyelmeztetett volna. Az atom- és más tömegpusztító fegyverek valóban a világ végére figyelmeztetnek. Nem tudjuk, hogy az emlékmű előtt még meddig fog égni az örökmécses. Ugyanakkor nem embertől függ - legyen akármilyen nagy hatalmú és/vagy akármilyen őrült -, hogy meddig áll még fenn a jelenlegi világ: „. ..nehogy (...) hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak." (Lk 21,34-35) ■ Dr. Szentpétery Péter MÁR MOST JEGYEZZE FEL NAPTÁRÁBA: szeptember 24. - az Evangélikus Élet olvasóinak országos találkozója Budapesten! (Helyszíne: a zuglói evangélikus templom, illetve a hittudományi egyetem.) M /
