Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-31 / 31. szám
6 2005. jÚliUS 31. PANORÁMA Evangélikus Élet!? Pál apostol görögországi missziós útjain ► Júniusban megajándékoztuk magunkat egy tizenegy napos görögországi körúttal. Ugyanezt az utat huszonkét évvel ezelőtt már megtettük a feleségemmel, de most úgy döntöttünk, hogy még egyszer bejárjuk az öreg kontinens kultúrájának bölcsőjét, és azokat a helyeket, ahol a mai Európa első keresztény gyülekezetei létrejöttek. Évezredek emlékei találhatók mindenhol. Bármerre jártunk, mindenhol a Krisztus születése előtti évszázadok, évezredek, nyomaival találkoztunk. Ezek a romok azonban nemcsak a régmúlt építészeti nagyságát hirdetik, hanem megtestesül bennük az akkor élt hellének által kitalált istenségekbe vetett hit is. Zeusznak - ahogyan az akkori emberek nevezték, az istenek atyjának - a temploma ott látható minden romvárosban, így többek között Athén, Korinthosz, Olümpia központjában is. Mindezekkel szemben a legkisebb hegyi faluban is ott áll a görögkeleti ortodox templom, a múlt helyett az élet. A kereszténység kétezer éve él itt Görögországban. Ennek csodálatos bizonyságai a Kalampáka városa mellett fekvő Metéora több száz méter magas sziklaoszlopaira épített kolostorok és a bennük lévő templomok, szebbnél szebb ikonosztázokkal, freskókkal. Krisztus mennybemenetele után a tizenegy apostol az ő parancsának engedelmeskedve elindult, hogy mindenhol hirdesse Isten kegyelmét. Szinte magától értődő, hogy elsőként jutottak el az európai földrész Jeruzsálemhez legközelebb eső részére, az akkor még Róma uralma alatt álló Hellászra, és hirdették Krisztus evangéliumát. Mondhatjuk, hogy sikerrel, mert már a Krisztus utáni első században élő gyülekezetek jöttek létre, például (mai nevükön) Theszaloníkiben, Korinthoszban, Patraszban. A tizenegy apostol egyike, András, aki Péter apostol testvére volt, ez utóbbiban hirdette az igét; Claudius császár uralkodása idején itt szenvedett mártírhalált, és itt is temették el. Csontjait később a pápaság a Vatikánba vitette; ereklyeként őrzött koponyáját 1964-ben szolgáltatta vissza a pápai állam az itteni görögkeleti egyháznak. Ez az ereklye azóta az András-bazi- likában, a város főtemplomában van elhelyezve. Pál apostol számára is fontos missziói terület volt az akkori Görögország. Három missziói körútja során két alkalommal bejárta az egész országot, Timóte- ussal, Szilvánusszal és Szószthenésszel. Körútja során többször hosszabb időt is töltött Theszaloníkiben, Athénban és Korinthoszban. Az Újszövetségben Pál apostol levelei között - melyeket az általa megtérített közösségeknek írt - szerepel a korinthusi és a thesszalonikai gyülekezethez írt két-két levele. A Görögország északi részén levő The- szaloníki a római császárság uralmának ideje alatt keletről és északról sok nemzetiséget befogadott. Ebben a képlékeny közegben különösen termékeny talajra talált a kereszténység eszméje. Amint Pál hozzájuk írt leveleiből is kiderül, igen fogékonynak bizonyultak a keresztény tanítások iránt - ellentétben Athénnal, ahol mélyebben gyökerezett a „pogányság” világnézete. Nem véletlen, hogy míg Athénban a tudós filozófusok kigúnyolták Pál apostolt és az általa hirdetett isteni kegyelmet, addig Theszaloníkiben rövid idő alatt sok hívet tudott egybegyűjteni. A fenti felvételt az athéni Akropolisz- ról készítettem. Előtte áll az úgynevezett Mars-domb - az Akropolisz és a népgyűlések színhelye, az agora között -, ahonnan 51-ben Pál apostol hirdette az igét, nem sok sikerrel. A mai athéni keresztények viszont kegyhelyként tisztelik a dombot, a mellette lévő utat pedig Pál apostol útjának nevezik. Pál ugyanabban az évben Korinthoszban is járt. A szónokok emelvényén márványtábla hirdeti, hogy itt mondta el az apostol azt a beszédet, amelyből (éppúgy, mint a hozzájuk írt levelekből) kiderült, hogy a gyülekezet tagjai sok emberi hibával és bűnnel megterhelve éltek. Közülük többen támadták Pált is. Beszédében küldetéséről szólt és arról, hogy nem az ő vagy egy másik igehirdető személye a fontos, hanem egyedül Krisztus, aki magára vette a világ bűneit, és így elnyerte számunkra az Atya bocsánatát. A thesszalonikai gyülekezethez írt leveleiből kiderül, hogy Pál tervezett egy harmadik olyan missziói körutat is, amelynek során ismét meglátogatja őket. Erre azonban már nem kerülhetett sor: az apostol római útján mártírhalált halt. Felemelő érzés volt magyar evangélikusként az apostolok nyomdokain járni, hiszen innen indult el az európai kereszténység arra az útra, amelyen ma is halad az egyház. ■ Dr. Juhász Géza A patraszi bazilika, ahol András apostol koponyáját őrzik ■ Füller Tímea I. Tudtam én, hogy meg kellene látogatni, csak valahogy nehezen vettem rá magam. Nehéz esetnek tűnt messziről is a nemrég megözvegyült Ilonka néni, akinek egyetlen fia családostul valami számomra alig ismert távoli országba ment - ki tudja, mennyi időre - szerencsét próbálni. Először a tennivalókkal mentegettem magam, utána a fáradtságommal, végül a gyerekekkel. „Jaj, de jó is lenne néha valaki, akire ráhagyhatnám ilyenkor a kislányokat” - fohászkodtam fel, de magamban azért bú'nbánattal húztam be a nyakam, hisz volt már lazább időszakom is az életben, és ugye akkor sem mentem. Aztán egyszer mégiscsak elszégyelltem magam: „Ej, hát milyen papné az ilyen, aki nem látogatja meg az árván maradtat?!” És felkerekedtünk. Nyár lévén mindhárom apró bajkeverő lurkónk a szoknyámat szorongatta, így - a járdátlan kis utcában nagy hangzavart és feltűnést keltve - érkeztünk meg hamarosan Ilonka néni takaros házikójához. A gondosan rendben tartott kerten át vezető keskeny ösvényen ugyan megtiportuk némiképp, az innen-onnan belógó növényeket, de azért átverekedtük magunkat az első akadályon, ott voltunk. Ilonka néni elesettebbnek látszott, mint valaha. Magamban szomorúan konstatáltam, milyen keserves sóhajjal kínálta hellyel népes csapatunkat, és már kezdett is volna panaszkodni, ha nem jött volna rá a pisilhetnék sorban valamennyi leánykára. Mire túlestünk a tortúrán, továbbá átöltöztettük a legkisebbet, aki nem ért időben célba, a borús arc már nem is tűnt olyan nagyon megtörtnek.- Gyertek, kedveskéim, sütök nektek egy kis palacsintát, éppen mielőtt jöttetek, akkor kevertem be a tésztát - invitált minket a konyha felé, ahol a gyerekek valóságos kis paradicsomkertet találtak. A néni délelőtt láthatólag egy nagy tálban borsót fejtett, a lurkók pedig - minden tiltakozásom ellenére - engedélyt kaptak arra, hogy rávessék magukat. Volt továbbá korai barack, amely úgy csöpögött, hogy nézni is alig bírtam. És mosdótál, amelyben mosakodás címén lehetett fröcskölni, pancsolni és zoknit mosni. A borsó szépecskén fogyott, a héjakból a kicsik állatkákat készítettek, és szanaszét rakodtak az addig makulátlan asztalon. Én egyre kimerültebben próbáltam csitítani őket, Ilonka néni meg egyre vidorabban biztatta a lányokat, miközben a tálcára rakott palacsinták hosszú sora eszeveszett tempóban tűnt el, a maszatos kezek pedig tovább matattak a térítőn. Újra meg újra megpróbáltam a beszélgetéshez alkalmas légkört megteremteni, de ez valahogy egyre reménytelenebbnek tűnt. A borsónak már csak az emléke maradt, a gyerekek maszatosan kergetőztek. Szinte fellélegeztem, amikor végre kiszaladtak az udvarra, csak Ilonka néni biztató szava keltett bennem némi kételyt, miszerint szedjenek csak bátran virágot. Hamarosan valóban jókora csokrokkal tértek vissza, én meg lángvörös lettem szégyenemben, és hatalmas csődtömegnek éreztem magam. Lassan a rosszullét kerülgetett a szünet nélküli kéztörölgetés és viaskodás nyomán. Ekkor hangzott fel a felszabadító szózat:- Menjen csak el nyugodtan, pihenjen egy kicsit, tisztelendő asszonyka! Mi jól elleszünk a gyerekekkel, aztán majd hazaviszem őket. Hirtelen azt se tudtam, jól hallok-e, de Ilonka néni mosolygó arcára nézve azonmód meg is nyugodtam, mert úgy állt ott elégedetten, fiatalosan és jókedvűen, mint a megtestesült nagymamaság életének egyik derűs napján. Míg hazafelé jövet a különös látogatáson törtem a fejem, újra meg kellett állapítanom, hogy milyen keveset értek a világból. Jó, hogy a fontos dolgokat Isten tartja kézben - például a szolgálatokat is. II. Az utolsó akkord még sokáig zengett- bongott a teremben, gyönyörű volt ez a dal. A lehajtott fejű fiatalok koszorújának közepén úgy ültem, mint valami középkori énekmondó. Lassan fellélegzett a csönd, és mi mosolyogva néztünk össze.- Hát igen - mondta Bálint, a vezetőnk. -Valami ilyen erőteljes, lelkes és nagyszerű szolgálatra lenne szükség holnap is - és úgy nézett rám, hogy belepirultam.- Khm. Tudod, megyünk Cserközbe - folytatta jelentőségteljesen. - Nagyon szegény, elmaradott falu, jó lenne, ha sokan eljönnének az evangélizációra, de hát vasárnap délután a diákjaink visszautaznak a kollégiumba, csak Péter meg Mózes kísér el. Szóval velünk jöhetnél, ha ráérsz. Magamban százszor megfogadtam, hogy inkább csöndes megfigyelője leszek ezeknek a tiszta szívű kedves székelyeknek, de ez alkalommal ismét megszállt a nagy önbizalom, és határozottan mártírképpel bólintottam a megtisztelő invitálásra. A gitárom meg én legyőzhetetlen párost alkotunk, gondoltam, nem lehet baj, tán még meg is hatja kicsit a hallgatóságot az a néhány szépen csengő ifjúsági ének, melyeket a tarsolyomba gyűjtöttem / az elmúlt hetek kalandozása során. Megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk másnap, és azt is, hogy a hétvégi tömeg- közlekedés akadozó volta miatt inkább átkarikázunk az alig nyolc kilométerre fekvő faluba. Másnap aztán alig vártam a délutánt, de az persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, igencsak nehézkesen közeledett. Már egy jó órával előbb felöltöztem. A legszebb szoknyámat és a legvagányabb blúzomat vettem fel, amelyekben azonnal látszik majd, hogy én „echte” magyarországi magyar vagyok. Ez itt mindig tiszteletet parancsol, és figyelmet kölcsönöz az embernek, és ezt én majd felhasználom az Úr dicsőségének munkálására - ideologizál- tam meg kedvenc szerelésemet. Már szinte láttam is magam a könnyes szemmel figyelő, megtérésért tolongó cserköziek gyűrűjében. Olyannyira elfoglalt a várakozás izgalma, hogy végül elbambultam az időt, és csaknem késve indultam el. Természetes ösztöneim is eltompulhattak valahogy, hiszen csak a vak nem látta, mennyire lóg az eső lába, én meg esernyő nélkül startoltam el a megbeszélt helyre, ahonnan majd drótszamárra pattanva megostromoljuk Cserköz hitetlen népének kemény szívét. Az úton szelíden szemerkélő eső ugyan némiképp kedvem szegte, de a szűkecske szoknyámban kerékpárra pattanva már nemcsak a kedvem, hanem a testi épségem is komoly veszélybe került, egészen addig, míg egy jótékony gödörnek köszönhetően végig nem hasadt a varrás az említett ruhadarabon. Bálint a röhögéstől fuldokolva, pironkodva biztatgatott, hogy majd a Sára néni, aki vár bennünket, segít megvarrni, ne aggódjak nagyon. Én már nem aggódtam, csak a felhők miatt, melyek gyűltek, gomolyogtak, majd nem bírva tovább felgyülemlett terhüket, jókora zu- hét suttyantottak a nyakunk közé. Míg Bálint az esőkabátjából cihelődött, hogy engem megmentsen a vízözöntől, a meleg nyári zápor hamar elvonult. A fiúk dzsekijén még csillogott a víz, én meg, mint egy ázott veréb, szürkén rám tapadó ruhámban alig vártam, hogy Cserközbe érjünk. Kit érdekelt akkor már a sok elveszett lélek! Titokban csak azért fohászkodtam, hogy minél kevesebben bámuljanak meg a faluban. Sajnos Istennek más tervei lehettek, mert már a település szélén ott kíváncsiskodott egy seregnyi gyerek. Az egyik afféle pásztorka lehetett, mert egy seregnyi libát terelgetett serényen suhogós pálcájával. Gondoltam, legalább szépítek valamit a helyzeten, megállók barátkozni az aprónéppel, de akkor valahogy kiment a fejemből, hogy ezen a biciklin nincs lábfék, csak kézi, így miközben vidáman tekertem visszafelé az ördögi szerkezetet, egyenesen süvítettem
