Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-31 / 31. szám
‘Evangélikus Életi? PANORÁMA 2005. július 31. 7 A kamalduli remeték rendházának romjainál ► Kár, hogy a kamalduli remeteség barokk kori rendházegyüttese alig-alig ismert hazánkban. Pedig ha többen látogatnák, talán több pénz jutna fenntartására, felújítására, s nem ütötte volna fel a fejét az enyészet. Kihasználatlan épületek, málló vakolat, repedezett falak. Ám ha az Oroszlány melletti Majkpuszta nem is tartozik a felkapott idegenforgalmi helyek közé, a mostaninál mindenképpen több támogatást érdemelne ez a páratlan műemlék. (Valahogy úgy, ahogy a külföldön található hasonló kolostorokat megbecsülik.) Múltidéző atmoszférája sajátos világot tár elénk. Egy darabot a történelemből, egy érdekes lapot a kereszténység történetéből. Talán még ennél is többet: bepillantást enged a hívő ember „lelkületébe”. be a libák közé, s valamicskével később is csak a kerítés tudott megállítani. Tépetten, ázottan, megalázott szívvel sorjáztam Sára néni után a tisztaszobába, ahol szép népviseletes blúzt, igazi parasztszoknyát meg egypár kedves, vigasztaló szót kaptam. Hogy ennek ellenére egyik legszebb emlékem maradt ez a délután, azt már csak Isten gazdagságának köszönhetem. III. „Nincs az én életemnek már semmi foganatja. .- borongott az öreg Pali bácsi, nekem meg elfacsarodott a szívem, ha ránéztem. A pár hónapja még pirospozsgás, csuda derű bácsika bizony lefogyott, megtört az utóbbi idők megpróbáltatásai közepette. Mióta pedig a felesége kórházba került, olyan gyámoltalanná árvult, hogy azonnal elhatároztam, bárhogyan is, de segítenem kell neki újra megtalálni elveszített életkedvét. Ehhez persze kevésnek éreztem a folyton hajtogatott biztató szavakat, amelyekkel már szemlátomást amúgy is tele volt a padlása, törtem hát a fejem valami igazi kedves, „örömös” programon, amely által egy kicsit kikapcsolódhat, töltekezhet, erőt gyűjthet a nehéz napokban. Mi lenne, ha kimennénk a tanyára? - bukkant fel bennem az ötlet. És a rám csillanó kedves öreg szempár azonnal mutatta is, hogy nem tévedtem. A tanya volt Pali bácsi büszkesége. A szépen rendben tartott kert, a dús lombú fák, a bőven termő föld úgy betöltötték a szívét, hogy öröm vojt hallgatni, ha róluk beszélt. Sejdítet- tem, merre lehet ez a kis paradicsom, de eleddig még nem jutottam el odáig, hogy személyesen is megcsodálhassam. Most tehát magam is örömteli kíváncsisággal készülődtem. A gyerekek izgalma meg különösen nagy volt, hiszen ráadásul Pali bácsi irigyelt kis traktorával terveztük az utazást. Ez a pöttöm szerkezet egyedülálló masina a faluban. Alkatrészeit innen-onnan összeszedegetve maga az öreg ezermester rakosgatta géppé. A szerkezetet két ökör- szarvszerű karral lehet kormányozni, elöl kis motor zümmög biztatóan, hátul pedig egy asztallapnyi rakodófelület tartozik hozzá, melyre - még álló helyzetben is - valamennyi gyerek szívesen felfészkelte magát. A nagy nap reggelén harmaton indultunk el a nagy útra. Egy pillanatra ugyan kedvemet szegte a tény, hogy a kedves idős bácsi kényelmünk érdekében egy jókora szalmabálával bélelte ki a rakodót, ahonnan így csak nagy keservesen oldalra lógathattuk le az úton a lábunkat. A nagyobb gyerekeké meg az enyém azonban túl hosszúnak bizonyult, így ahhoz, hogy ne súroljuk a földet a talpunkkal, kicsit össze kellett kucorodnunk. Nem volt túl meggyőző, de látva lelkes jóindulatát gyorsan elsöpörtem a lelkemben tornyosodó fellegeket. Elhelyezkedtünk hát a bála tetején mindannyian, és fülig érő szájjal vártuk az indulást, de idős barátunk arcán elégedetlenség tükröződött. „Várjanak csak egy kicsit, nem lesz ez így jó” - vakargatta a fejét gondterhelten, és a röpke ötpercnyi várakozás után igazat is adtam neki, úgy elmacskásodtak a lábaim. Gyorsan leparancsoltam az aprónépet, hogy leszedhessük a kedvünket szegő bálát, de Pali bácsi valami mást'talált ki. Arcán angyali mosollyal, kezében egy rozoga fotellal jelent meg, és a bútordarabot egykettőre fel is szerkesztette a bála tetejébe. Ettől hirtelen úgy megrémültem, hogy szólni se tudtam. Ártatlan derűvel nézte végig, míg a három kislánnyal az ölemben elhelyezkedem az ingatag szerkezet tetején, és imbolygó ülőalkalmatosságunkon egyensúlyozva rábólintok az indulásra. Nem tudom, hogy voltam képes olyan nyugodtnak látszani, mert magamban sziporkázó imádságokat mor- zsolgattam, buzgóbban, mint bármikor: „Teremtőm, csak le ne potyogjunk menet közben! Jaj, el ne gázoljon bennünket valami, ha lefordulunk innen!” Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a kis traktor a kanyar miatt igen kíméletes tempóban iramodott neki a nagy útnak. Hevesen dobogó szívvel vártam az útkereszteződés utáni gyorsulást, amely azonban elmaradt. A szerkezet egész egyszerűen képtelen volt meghaladni az öt kilométer per óra sebességet. Négyünk súlya meg különösen föladta a leckét szegénynek, így a tovasuhanó kerékpárosok forgatagában időnként - egy-egy emelkedőnél - Pali bácsi meg én kellett, hogy kézi erővel kimozdítsuk álló helyzetéből. Az apró motor berregett persze észveszejtőén, de a masina ilyenkor sehogyan nem bírt előbbre lendülni, míg csak meg nem toltuk. A sebesség miatt tehát lassan megnyugodtam, de hamarosan újabb viharfelhők tornyosultak lelkem kék egén. Pali bácsi ugyanis olyan büszke és boldog volt a kirándulás miatt, hogy azt szerette volna, ha mindnyájan osztozunk örömében. így minduntalan hátrafordult, és megkérdezte, kényelmesen ülünk-e, és nem megyünk-e túl gyorsan. Ilyenkor rendszerint alaposan szemügyre is vette a rakodón tornyosuló építményt, de hogy bántódásunk ne essen, közben szorgalmasan szorította a motor két szarvát is. Az alkotmány ettől természetesen a hátrapillantás irányába erősen elkanyarodott. Én, aki előre néztem, ilyenkor rémülten kezdtem szorítani a fotel szélét meg a gyerekeim kezét, mert az árok rendszerint kikerülhetetlen közelségbe került. Pali bácsi viszont valószínűleg jól ismerte már az előttünk álló utat, így az utolsó másodpercben rendszerint visszarántotta a kormányt, s ezzel jó útra terelte a rakoncátlan szerkezetet. így haladtunk hát békésen immár huszonöt perce, amikor az utat szegélyező fák közül kibontakozott a kiskert virító zöldje. Igazi felüdülés volt leszállni, összerázott és elgémberedett tagjainkat kinyújtóztatni. A gyerekek azonnal szaladgálni kezdtek, érett a cseresznye, fütyült a rigó, sütött a nap: mindenért kárpótolt bennünket a látvány. Miután jól ki- hancúroztuk magunkat, mindent megkóstoltunk és megdicsértünk, eljött a visszatérés ideje. Óvatosan, nehogy megbántsam öreg barátunkat, elmondtam neki, milyen kényelmesen utaztunk, és mennyire biztonságban éreztük magunkat ezen a nyugalmas tempójú utazáson, s mintegy mellékesen megemlítettem, hogy egész nyugodtan figyeljen csak előre az útra, hiszen mi hátul nagyon jól érezzük magunkat, és szólunk, ha gondunk támadna. Pali bácsi kicsit morfondírozott a hallottakon, de aztán megígérte, hogy csakis előre néz majd, és a gyerekekben való gyönyörködést meghagyja otthonra. Nagy elégedettség volt bennem, hisz elértem a célom, és még csak meg sem bántódott ez a kedves idős ember. Aztán elindultunk. Ment is minden, mint a karikacsapás, vezetőnk valóban előrefelé nézelődött, mi pedig az előbbi tapasztalatokkal gazdagodva már nagyobb biztonságban éreztük magunkat hátul a magasba tornyosuló fotelban. így zötyögtünk el békességben egészen az állomásig, ahol éppen a nemrég érkezett vonat utasai cihelődtek a hazatéréshez. Kocsik kanyarodtak, motorok berregtek, aztán hosszú traktormorajlástól elnyomott dudálás hallatszott, de hiába. Pali bácsi fogadalmához híven nem nézett hátra. Mentünk rendületlenül a magunk nyugodalmas tempójában serényen a keskeny falusi úton, mögöttünk pedig lassan, de biztosan sorakoztak fel a türelmetlen, ám tehetetlen autósok. Eleinte lázadoztak, de hamarosan átadták magukat sorsuknak, és csöndesen zötyögtek mögöttünk mindannyian egészen az első útelágazásig, ahol valahogy mindnek ka- nyarodhatnékja támadt. Innen már izgalmaktól mentes volt a kirándulás. Szép csöndesen, nyugalmasan megérkeztünk a házhoz, ahol Pali bácsi ragyogó arcát látva azonnal eredményesnek ítéltem vidítási kísérletünket. Hogy közben az imaéletem is fellendült, az csak a ráadás volt. Pontosan nyílik az ajtó. A csoportok óránként indulnak, hiszen az épületegyüttes csak idegenvezetővel látogatható. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy kik és mikor éltek azokban az apró házakban, amelyek közrefogják a területet, hogy mikor épült és égett le a templom, valamint hogy a lelketlen kultúrpolitika később mire használta a szép épületeket. (Egyszóval azokat az információkat is, amelyek említésétől a terjedelmi korlátok okán az alábbiakban eltekintek.) Az idegenvezető a tá- £ gas udvarról az egyik remeteházba invitál; az egyetlen látogatható, az eredeti állapotnak megfelelően felújított épületbe. Magyarország területén éppenhogy befejeződött a honfoglalás, amikor a kamalduliak megkezdték működésüket Itáliában. A premontrei ághoz való tartozásuk következményeként regulájukat a szemlélődő és az aktív életforma ötvözésével alakították ki. A különös, fehér reverendát viselő szerzetesek csak hosszú próbaidő és bizonyos próbák kiállása után lehettek a rend teljes jogú tagjai. S ha valahol, itt valóban indokolt volt az alapos előkészítés, hiszen a kamalduli rend sajátossága, hogy tagjai örökös némasági fogadalmat tesznek. Vagyis ellentétben az úgynevezett laikus testvéreikkel, akik szintén a rend hasznos, megbecsült tagjai, és a még csak a próbaidejüket töltő testvérekkel, akik valamiféle sajátos „beszédmentes kommunikációt” azért használhattak, a kamalduli szerzetesek - a néhány engedélyezett alkalmon kívül - soha nem szólaltak meg. Az engedélyezett kivétel a napi zsolozsma, amelyet maguk elé mormolva mondhattak el, és az évente kétszer - karácsonykor és húsvétkor - tartott közös összejövetel, amikor is az étkezések alkalmával szabad volt beszélgetniük. (Hiteles források szerint azonban ez utóbbi lehetőség nem volt túlzottan népszerű; a rend némasági fogadalmat tett tagjai nem vágytak sem a nagy beszélgetésekre, sem a nagy lakomákra.) Egy-egy szerzetes egyedül élt saját házában, amelyet elhagynia is csak korlátozottan volt szabad. Legfeljebb cseppnyi kertjébe ment ki, ahol fűszer- és gyógynövényeket termesztett, esetleg néhány virágot, palántát nevelt. Napi tevékenysége - az imádkozáson kívül - a kétkezi munkavégzésből állt. Szerény ellátásáról egy külön mellé rendelt szerzetes testvér gondoskodott, szót azonban vele sem váltott, legfeljebb csak üzenetet hagyott, ha valamire szüksége volt, vagy kór támadta meg. A célszerűen, egyszerűen kialakított házakban minden a szerzetes rendelkezésére állt, ami szerény életviteléhez szükséges volt. Természetesen minden épületben helyet kapott egy szobányi kápolna is. A legnagyobb helyiség azonban a dolgozószoba volt, ahol rendes iparosmunkát végezhettek. Voltak, akik az asztalos-, voltak, akik a fazekasmesterséget művelték, de akadtak, akik tudományos munkát végeztek, avagy bibliafordítással, másolással foglalkoztak. Termékeiket közvetítők segítségével értékesítették, ezzel járulva hozzá a rend fenntartásához, hiszen nemcsak használni, hanem „üzemeltetni” is kellett a kolostorkomplexumot. Erre szolgáltak az egykori műhelyek, a gyógyszertár, a betegszobák, a könyvtár, a vendégszobák és a málladozó vakolatú, de még mindig szép, eredeti freskókkal díszített közös ebédlő, a re- fektórium. Nehéz elképzelni, mi lehetett az, ami arra indította a szerzeteseket, hogy némasági fogadalmat tegyenek. Egy különös élmény, esetleg valamilyen csalódás? Menekülés a mindennapok kínjai, vagy éppen ellenkezőleg: a csábításai elől? Kérdések, amelyekre nem adnak választ a sokat látott, málladozó falak. Az ember nem tud nem kommunikálni - hangzik az alaptétel. Vagyis nem lehet, hogy ne legyünk kölcsönös viszonyban környezetünkkel, ne legyen jelentés- tartalma minden mozdulatunknak, szavunknak. Az egyén, az individuum folyamatosan tájékoztat, közöl, kifejezi önmagát, s egyben várja a visszajelzéseket. Ezzel ellentétben itt olyan emberek éltek, akik önként harminc négyzetméterre szűkítették életterüket, és csaknem teljesen lemondtak arról, hogy kapcsolatot tartsanak a külvilággal. Az egyik olyan „jogukról” és lehetőségükről, amely az embert a többi élőlény fölé emeli. Nem találkoztak senkivel, még egymás társaságát sem keresték, és a minimálisra korlátoztak minden emberi kapcsolatot, érintkezést. Nem szóltak, s nem is hallgattak emberi beszédet. Gyakorlatilag kivonultak a társadalomból, s életük meghatározója a befelé fordulás lett. S talán ez a lényeg! Hiszen - hitük szerint egészen biztosan - így közelebb kerülhettek Teremtőjükliöz. Lehet, hogy ily módon olyasmit is meg lehet érteni, amire nekünk - mai zajos világunk lakóinak - már esélyünk sincsen? Nem lehet, hogy ebben az ingerszegény környezetben érthetőbb volt a lényeg?... A kamalduli szerzetesek nem fejlesztettek ki egyedi, célszerű jelbeszédet, nem tartottak beszéd nélküli kapcsolatot sem egymással. Ezek a szerzetesek nem emberekkel kommunikáltak! Embertársaik helyett az Atya szavára figyeltek. Őt igyekeztek meghallani, válaszként pedig neki szánták életüket is. Némaságukkal egyúttal másokat is figyelmeztettek (talán még az utókort is), hogy lehetséges másfajta életvezetés is, mint a szó hatalmának alávetett harsány - előmenetelt, anyagi javakat, élvezeteket habzsoló - élet. Lengyelországban a mai napig működik kamalduli rendház, melynek mindennapjait fotóművészek is megörökítették, megkapóan ábrázolva a szerzetesi élet sajátosságait. A majki látogatás utolsó állomásaként megtekinthető fotókiállítás anyaga hitelesen ábrázolja ezt a különös világot. Szakállas, barázdált, de barátságos arcú szerzetesek néznek ránk a képekről, nyugodtságot, szelídséget, békét sugározva. A kolostort bejárva és a fényképfelvételeket végignézve alighanem minden látogató arra a következtetésre jut, hogy a kamalduli szerzetesek nem szenvedésként élték, élik meg választásukat, hanem nagyon mély, nagyon őszinte hit késztette őket erre az életformára. Mesz- sze, nagyon messze maguk mögött hagyva a világi hétköznapok valóságát, elkötelezett keresztényként hálával fogadják és megbecsülik azt a keveset, amelyet „kikönyörögnek” az Úrtól. Mi, akik szüntelenül újra és többre vágyunk, Majkon rápillanthatunk egy szerény, csendes, harmonikus világra. Lehet, hogy ezek után is másként vélekedünk majd a követendő útról, mint a fehér ruhás, szótlan szerzetesek, de egyáltalán nem biztos, hogy több szeretettel tudunk mosolyogni, hogy derűsebben szemléljük és szebbnek látjuk a világot. ■ Gyarmati Gábor (Az Esterházy-kastély és a kamalduli remeteség épületegyüttese naponta ío-től 18 óráig látogatható. A fotókiállítás október 30-ig tekinthető meg.)
