Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-24 / 30. szám
4 2005- július 24. KERESZTUTAK ‘Evangélikus Életit Ebben az évben július 10. és 16. között rendezték megagyó'rsági és a győri gyerekek - immár hagyományos - hittantáborát. A helyszín ezúttal a Budai Evangélikus Egyházmegye nagybörzsönyi Reménység Háza volt. A résztvevők - mintegy negyven gyermek és hét táborvezető- a hitmélyítőprogramokon túl megismerkedtek a környék nevezetességeivel, kisvasúnál kirándulást tettek Nagyirtáspusztára, valamint gyalogtúra keretében feljutottak a Nagy-Hideg-hegyre. A táborozok azzal a szándékkal indultak haza a táborból, hogy jövőre szeretnének újra együtt lenni Isten igéje körül a festői környezetben lévó'kis faluban, a Börzsöny lábainál. Elnémul „Isten géppuskája” Nyugalomba vonul Billy Graham ► A Pro Christ evangélizáció atyja, a nyolcvanhat éves Billy Graham egyebek mellett Parkinson-kórban és prosztatarákban szenved, ennek ellenére azt vallotta, hogy a „végsőkig” akar prédikálni. Úgy látszik, most elérkezett ez a pillanat: a közelmúltban utoljára hirdette az igét New Yorkban. Iß. William Franklin Grahamként született, de evangélizátorként Billy Graham néven vált ismertté: a föld száznyolcvanöt országában több mint 230 millió ember előtt hirdette az igét. Nős, Ruth McCue Bellt 1943-ban vette feleségül. Öt gyermekük van. Az egész világra kiterjedő szolgálata egy Los Angelesben 1949-ben tartott nyolchetes evangélizáció után vette kezdetét. Munkásságára visszatekintve elmondhatjuk, hogy ő az az igehirdető, aki - II. János Pál pápa mellett - a legtöbbeket ért el az evangélium üzenetével. Van, aki az „Isten géppuskája” nevet ragasztotta rá, de akadtak olyanok is, akik úgy emlegették: „Mr. Biblia”. Az amerikai Time magazin címlapján háromszor is „Amerika protestánsainak pápájaként” szerepelt. Billy Graham nagy hatással volt az elmúlt évtizedek amerikai kereszténységére. Közvélemény-kutatások szerint Amerikában ő a legtöbbre becsült személyiségek egyike. A baptista ébresztő prédikátor teológiailag annak az evangelikál mozgalomnak az alapítói közé tartozik, amely a keresztény fundamentalizmusból az ötvenes években szakadt ki. Ez az irányzat konzervatív elveket vall, szót emel a terhességmegszakítás és a homoszexualitás ellen, valamint támogatja a halálbüntetést. A részvételével zajló rendezvényekre a New York Queens városrészében lévő Flushing Meadows Corona Parkban tízezrek voltak kíváncsiak. Graham tudatosan választotta prédikációja helyszínéül a „Nagy Almát”, ahol most vélhetőleg utoljára szólt egy evangélizációs sorozaton. Mint mondta, a város még mindig nem heverte ki a 2001. szeptember n-i terrortámadás okozta lelki sebeket. Igehirdetése a szokásos harminc vagy negyvenöt percnél rö- videbb volt, tartalma azonban maradt a régi: meg kell térnünk, újjá kell születnünk, és Jézushoz kell mennünk, mert mindnyájan bűnösök vagyunk, és rászorulunk Isten kegyelmére. „Imádkozom New Yorkért” - mondotta, és szólt kedvenc bibliai történetéről, amely Jézus és Nikodémus, a jézusi tanokra nyitott farizeus találkozását örökítette meg. Elbeszélésében említést tett a pop- és mozikultúráról, megemlítve Madonna és az MTV zenecsatoma nevét, valamint a Csillagok háborúja című filmeposzt. A politikai kérdéseket gondosan kerülte, mert ezek - véleménye szerint - ellentéteket szíthatnának a hallgatói között. O ezért csak az evangéliumról kívánt szólni. A döntés, amelyet ma hoznak - hangsúlyozta a hallgatóságnak -, hatással van a jövőjükre itt és az örökkévalóságban. Prédikációja végén Graham a megszokott módon előrehívta az embereket, hogy vallják meg hitüket, és adják át életüket Jézusnak. ■ A Sonntagsblatt cikke nyomán (Németből fordította Gazdag Zsuzsanna) DÉLVIDÉKRE CSANGALT SZÉKELY REFORMÁTUSOK KÖZÖTT Ábel a lángoló kőolaj-finomítók tövében ► A rettenetes srebrenicai vérengzés tizedik évfordulóján felidéződik a délszláv háború megannyi emléke. A démonikus erőket felszabadító öldöklés során tömegével végeztek ki bosnyák kamasz fiúkat, erőszakoltak meg apácákat, és lőttek rommá - egyebek mellett - református templomokat. Néhány éve magam is jártam az Eszék melletti két magyar faluban, Szentlász- lón, ahol még mindig romos volt a templom, és Kórógyon, ahol időközben újjáépítették Isten lerombolt házát. Emlékezhetünk arra is, hogy az 1999-es NATO-bombázások során milyen sokat szerepelt a hírekben a Belgrádtól mintegy húsz kilométerre elterülő Pancsova neve. A Duna Televízió stábjával most végre békeidőben jutottam el ide, hogy felkeressük a közigazgatásilag a városhoz tartozó Hertelendyfalva (szerb nevén Vojlovica) reformátusait. Egészen különleges közösséget alkotnak ők: a 19. század vége felé Bukovinából telepedtek át ide az Al-Dunához, a jobb élet reményében. Százhúsz év alatt is hűségesen megőrizték a székely és a református örökséget. Ábelként, Tamási Áron mindenre elszánt népi hőseként hagyták maguk mögött a fenyveseket, és szívós leleménnyel próbáltak boldogulni az idegen környezetben. A regénytrilógia Ábeljének újabb és újabb próbákat kell kiállnia, de furfangjával mindig felülkerekedik a nehézségeken. „Miként az állatnak a körmeivel s fogával kell harcolni, azonképpen az embernek az eszi- vel” - olvassuk Tamási Áronnál. A délvidéki székelyeknél tett látogatás során arról győződtem meg, hogy Ábel itt is megállja a helyét. Halász Béla Benjámin, a hertelendyfalvi lelkész legkisebb, ötödik gyermeke egy darabig nem bukkan elő, ugyanis mindennél fontosabb dolga akadt: tizenkét évesen élete első birkanyírásán vesz részt. A parókia hatalmas udvarában két báránykát már sa* A település százéves református temploma ját kezűleg foszt meg agyapjától. A NATO- gépek berepülése idején hatéves volt. „Édesapám, bombáznak?” - sírt fel éjszakánként a rácsos ágyban. „Igen, kisfiam, de ne félj, majd megőriz minket a Jóisten” - válaszolt az aggódó apa. Halász Béla akkor már több mint egy évtizede a gyülekezet lelkipásztora volt, ám legnehezebb szolgálatait ez idő tájt végezte. Éjjelente a presbiterekkel járőrözött a faluban. Aggódva nézte, amint az amolyan éles hadgyakorlatnak szánt akciók során több találat érte a város kőolaj-finomítóját, nitrogéngyárát és műtrágyaüzemét. Ezeket a gyárakat csak egy kétszer kétsávos út választja el a papiaktól. Ablakukból láthatták a lángoló tornyokat. A bombázásoknál is jobban féltek a gázmérgezéstől, ugyanis a pusztulás nyomán mérgező vegyi anyagok szabadultak fel. Pancsova akkor szinte elnéptelenedett. Főleg a fiatalok széledtek szét, ki merre látott. A tiszteletes a rá jellemző higgadtsággal beszél az akkori félelmekről és veszteségekről. Hangja csak akkor remeg meg, amikor a „meghalni utána” jelenségről beszél: sokakat egy-két évvel a bombázások után vett le a lábáról a stressz. Aztán feltűnően sokan lettek rákosak ezen a vidéken, vélhetően a káros vegyi anyagok hatásai következtében. Nemrég egy tizennyolc éves fiatalt temetett, aki leukémiában halt meg. Szól arról is, hogy a háború a kisebbségeknek volt a legrosszabb. A magyarok közül sokan elmenekültek. A hetvenes évek sok kelet-európai által irigyelt magas élet- színvonala után minden összeomlott. Legjobban az fáj neki, hogy az anyaország és médiája nemigen törődött velük. Arról mindig lehetett tudni, hogy Brüsszel Konfirmáció Hertelenáyfalván vagy Washington mit mond egy-egy kérdésről, de például Újvidék véleményét nem nagyon kérdezte meg senki. De már béke van, újra béke. Igaz, a közeli Belgrádban még sokfelé éktelenkednek a romok. A belváros egyik-másik hatalmas épülete szürke romhalmaz, a Dunában még mindig hatalmas hajóroncsok fuldoklanak. De az emberek élni akarnak. Az egykor oly rendezett falu is kezd magára találni. Ugyan sok a félbehagyott építkezés - a blokád következtében mindmáig szerényen kell élniük -, rengeteg a munkanélküli is, ám úgy tűnik, hogy ez a Délvidékre sodródott Ábel ezeket a csapásokat is kibírta. Miként is kerültek a bukovinai székelyek ide, a déli végekre? A papné, Halász Zsuzsanna, aki éppen most érkezett vissza férjével a szórványból, szakszerű magyarázatot ad erre a kevesek által ismert körülményre. 1883-ban Thomka Károly református lelkész álmodta meg, hogy a bukovinai nincstelenséget hátuk mögött hagyva új hazát keressenek. Az akkori magyar kormány munkát és biztonságot ígért nekik a Délvidéken, meg persze azt is remélte, hogy letelepítésük által javulhat itt a magyarok számaránya. Szekérrel, gyalogszerrel, hajóval több száz család érkezett. Aztán hamar kiderült, hogy a maguk pusztai vándorlása után nem az ígéret földjére kerültek, hiszen a nyári kubikolás és töltésépítés, majd a téli erdőirtás igen fáradságos munkát jelentett. A hagyomány szerint ekkor énekelték újra és újra a népdalt: „Bukovina, mit vétettem, / Hogy én benned nem élhettem, / Hogy én benned nem élhettem, / Magyarországra siettem? / Bukovina szép határa, / Látlak-e még valahára?” 1902- ben aztán szép templomot emeltek, a szlovákok és németek evangélikus templomával együtt. Idővel sikerült berendezkedniük, és takaros házakat építettek. Közbejött azonban a trianoni határ, majd pedig a második világháború. A gyülekezet lelkipásztorát, ifjabb Thomka Károlyt 1944-ben partizánok minden ok nélkül elhurcolták és kivégezték. Időközben megérkeznek a parókiára a lányok, majd befut a két nagyfiú is. Mindannyian részt vesznek a gyülekezet életében, a programok szervezésében. Szükség is van a példaadásra, hiszen Herte- lendyfalván sajnos egyre kevesebb a fiatal. Évtizedekkel ezelőtt sokan „jugoszláv vendégmunkásként” próbáltak szerencsét Németországban, például Stuttgartban. A háború idején még többen menekültek el, sokan meg sem álltak Svédországig. Ám a lelkipásztor szívós munkájával talán itt lehet még tartani a mai Ábeleket. A Győifi Sándor gondnok által vezetett presbitérium a megpróbáltatások után is mer még álmodni. Belülről szépen felújították templomukat, amely vasárnapról vasárnapra megtelik! Istentiszteleteik végén felváltva éneklik a székely és a magyar Himnuszt. Kerekes- Székely Zita vezetésével színvonalas énekkar működik. A hívek áldozatkészségéből gyülekezeti házat építenek; benne az egyházi óvoda is otthonra találna. Egyelőre még csak csütörtökön és pénteken tudják az óvodásokat összegyűjteni. A gyülekezeti házban kapna helyet a számítógépterem is. Az olasz protestáns segélyből kapott asztali számítógépek a parókia tanácstermében várják, hogy végleges helyükre kerüljenek. Sok nyomorúság után él és élni akar ez a Belgrád melletti székely közösség. Ezt az elszántságot fejezi ki az istentiszteleten elhangzó 213. számú ének: „Tehoz- zád szól énekem, /Én jó magyar népem, / Aki nehéz harcodban / Vérzel réges-régen, / Fogadjad meg tanácsom / És írjad szívedben, / Amit néked szólok most / Igaz szere- tetben. / Szabadságért küszködök / Vágyói boldogságra, / Sok könnyedet hullatod, / De ugyan hiában (...) Mégis e nagy bajodnak / Vagyon orvossága, / Édes Atyád a mennyben / Készíté számodra. / Halljad meg hát magyarom / Ez igaz beszédet, / A szerető Atyának / Izenetjét néked.” Ábel - a délvidéki Ábel is - csak itt, az atyai házban lel igazán nyugalmat. Talán ez a legmélyebb jelentése a sokat idézett mondatnak: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” ■ Fabiny Tamás (A hertelendyfalvi református templomból július 24-én, vasárnap 10 órai kezdettel közvetít istentiszteletet a Duna Televízió.)
