Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-24 / 30. szám
'Evangélikus Életi EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. július 24. 3 Isten elhívása és ajándékai visszavonhatatlanok Hulej Enikő lelkésszé avatása Csengődön ► A csengődi templom oltárától egyházunk két lelkésze indult el igehirdetői szolgálatára: korábban Smidéliuszné Drobina Erzsébet, az elmúlt szombaton, július 16-án pedig Hulej Enikő'. Az újonnan avatott lelkipásztor nagyapja, Hulej Alfréd itt volt lelkész 1971 és 1975 között, édesapja, Hulej Péter pedig a gyülekezetjelenlegi felügyelője. Az avatás ünnepi alkalmán szerepet kapott a család még egy tagja: a kisebbik Hulej lány, Klaudia volt a kántor. Enikő 1998-ban kezdte meg teológiai tanulmányait. Egy tanévben köztársasági ösztöndíjas volt, majd két évig Norvégiában tanult. Demonstrátorként részt vett az Evangélikus Hittudományi Egyetem Vallás- és Társadalomtudományi Tanszékének munkájában. Nélkülözhetetlen segítséget nyújtott 2001-ben a hallgatók második csoportja olaszországi és vatikáni útjának megszervezésében, majd tavaly februárban Chong Chee-Pang szingapúri professzor programjának lebonyolításában, akire szívesen emlékeznek Csengődön is. Isten először megajándékoz, azután elhív. Ajándéka a család, a gyülekezetek, a külföldről is érkezett barátok, a hordozó szeretet, a jó kommunikációs, közösségteremtő készség, a missziói lelkűiét. Ezeket tovább kell adni; Enikőnek erre hamarosan az Evangélikus Missziói Központ és a Pesti Egyházmegye munkatársaként lesz lehetősége. A lelkészavatás szolgálatát Gáncs Péter püspök végezte ár. Szentpétery Péter, az EHE docense és Nagy Veronika, a gyülekezet lelkésze kíséretében. Az igehirdetés alapigéje az avatandó meghívójára választott Róm 11,29 volt: „Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok" (a régi fordítás szerint „megbánhatatlanok’). A szolgálattevőkön kívül még tizenegy Luther-kabátos lelkész énekelte áldásra emelt kézzel a confirmát. A köszöntések sorában Szentpétery Péter elmondta, hogy különös öröm ilyen jól tanuló és szolgálatkész munkatárs avatásán szolgálni, ráadásul abban a templomban, ahová az avatandó gyermekként járt. A docens tolmácsolta a templomépítő -1953 és 1971 között Csengődön szolgált lelkész, id. Szentpétery Péter - köszöntését is, aki levelet küldött az alkalomra. Kis János kecskeméti lelkész Enikő mentoraként mondott köszöntőt (a lelkészjelölt nála töltötte a hatodévet). Kecskemétről egyébként különbusszal jött el az énekkar és a gyülekezet számos tagja. Nagy Veronika mint „lelkianya” köszöntötte az új lelkészt, és a gyülekezet által beköttetett Bibliát nyújtott át számára. Kovács Ferenc költő, festőművész, oslói egyetemi tanár, akinek grafikája díszíti a meghívót, Hulej Enikőhöz írt versét mondta el. Végül Gáncs Péter a Déli Egyházkerület jelvényét adta át: zöld háttérben szárba szökkenő kalász öleli körül a keresztet. A püspök emlékeztetett arra, hogy minden lelkészavatás pünkösd folytatása, ezért piros az oltárterítő. Az új lelkészt körülvevő szeretet az istentiszteletet követő testvéri együttlétben is kifejeződött. ■ -Y-R Szolgáló szeretettel az Úr aratásában Ments Orsolya lelkésszé avatása Rajkán ► A második világháború utáni kitelepítés megrogyasztotta a rajkai gyülekezetét. A háború előtt még ezerötszáz lelkes egyházközségben alig több mint százan maradtak; a közösség anyagyülekezet jellegét elveszítve Mosonmagyaróvár társgyülekezete lett. Ez a maroknyi evangélikus azonban ünnepelt a múlt szombaton: Ments Orsolya végzett teológiai hallgatót templomukban avatta lelkésszé Ittzés János, a Nyugat (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke. A szentelési istentisztelet szolgálatában Johann Gyula, az Evangélikus Hit- tudományi Egyetem lelkésze és Kiss Miklós helyi lelkész vett részt. Együtt ünnepeltek a helyiekkel a mosonmagyaróvári, hegyeshalmi és levéli hívek, és különbusz érkezett Sárvárról is, ahol Ments Orsolya lelkészjelöltként egy esztendőt szolgált. Az újonnan felszentelt lelkészt a farádi gyülekezetben keresztelték meg, és Rajkán konfirmált. A mosonmagyaróvári piarista gimnáziumban érettségizett.- Szüleim kívánsága volt, hogy egyházi iskolába járjak. Olyannyira nem gondoltam arra, hogy egykor majd lelkész leszek, hogy először sírva mentem a gimnáziumba - emlékezett vissza Orsolya. - Aztán később lassan gondolkodni kezdtem ezen a lehetőségen is, de csak egy hosszú folyamat eredményeként döntöttem el, hogy érettségi után a teológiára jelentkezem. Ám még teológiai tanulmányaim idején is bizonytalan voltam, hogy jól választottam- e, valóban lelkész akarok-e lenni. Sok gyötrődés után, végül hatodéves koromban hoztam meg a megmásíthatatlan, végleges döntést. Nem véletlenül választottam a meghívómra Jeremiás próféta szavait: „Rászedtél ,Uram, és én hagytam, hogy rászedj." (Jer 20,7a)- A teológuséveim alatt sokat segítettek ennek a végső döntésnek a meghozatalában a teológuskarácsonyok, amelyekre sok szeretettel gondolok vissza - folytatja. - Tudtam, hogy vannak olyan teológustársaim, akiknek családi háttere távol van az ideálistól, és otthon talán nem tudták volna olyan testvéri szere- tetben, meghitt hangulatban megélni a karácsonyt, mint a mi teológusközösségünkben. Zenés áhítattal kezdődtek ezek az alkalmak, majd megajándékoztuk egymást különféle apróságokkal. Kis versikéket írtunk az ajándékokra, és mindenkinek magának kellett rájönnie arra, hogy melyik ajándék az övé. A szupplikációs szolgálataim is erősítették szándékomat. Igyekeztem saját egyházmegyémben mindegyik gyülekezetben szolgálni, de Nógrádban is több helyen vállaltam szupplikációt. Sok hálával tartozom Johann Gyulának, aki mindig követte; hogy éppen milyen életszakaszban járok, és olyan helyre küldött, ahol választ kaphattam kérdéseimre.- Szentelésemre izgatott kíváncsisággal készültem, ám ahogy közeledett életemnek ez a jeles napja, úgy nyugodtam meg egyre inkább - eleveníti föl a közelmúlt eseményeit. - A szervezés terhét levették a vállamról szüleim, lelkészem és a gyülekezet tagjai, így valóban csak arra kellett koncentrálnom, hogy lélekben fel legyek készülve a nagy napra. Most, hogy túl vagyok a szentelésen, az előttem álló feladatok kezdenek igazán foglalkoztatni. A püspököm augusztus közepén szeretne szolgálatba állítani. Várom, hogy milyen feladatokkal leszek megbízva. Lelkészje- lölti évemben Sárváron szerveztem egy baba-mama klubot. Úgy éreztem, azon a helyen ezt a korosztályt sikerült igazán jól megszólítanom. Új szolgálati helyemen bizonyára új és más feladatok fognak rám várni. Csak remélni merem, hogy ezekben a szolgálatokban a legjobb tudásom szerint, maradéktalanul helyt tudok majd állni - fogalmazott lapunknak Ments Orsolya. ' ■ K. M. Szerelem ► Tetszett, hogy az immár Híd címet viselő - korábban Misszió címmel megjelent - evangélikus magazin legutóbbi tematikus számában a szerelem került a fókuszba. Nincs „de”: elolvasva a tartalmas anyagot, megállapítottam, hogy talán egyetlen mondat sincs, amellyel vitába szállnék, amellyel ne értenék egyet. Hiányérzetem sincs, egyszerűen továbbgondolkodtam a téma nyomán. Elsősorban az foglalkoztatott, hogy bár a szerelem valóban nincs életkorhoz kötve - ahogy olykor mondjuk, soha nem vagyunk bebiztosítva ellene -, elsősorban mégis az ifjúságé. És itt kezdődnek a gondok... A serdülő- és ifjúkor két nagy kihívása a hivatásra, illetve a másik emberrel való együttélésre való felkészülés. Ahhoz, hogy a fiatal jól döntsön abban a kérdésben, hogy mivel akar foglalkozni, és hogy kivel akar együtt élni, elsősorban önmagát kell jól megismernie. Sokan felnőttkorban sem jutnak el a reális önismerethez, hamis énképük sokszor tévutakra viszi őket. Az egyik csapda az, amikor a fiatal a másikról való álmodozást véli szerelemnek. Fiatalok közösségében gyakori eset, hogy többen ugyanabba a lányba vagy fiúba szerelmesek; abba, akinek a külső jegyei - szépség, jó megjelenés, magabiztosság - különösen vonzóak. Érthetőbb a vonzalom, ha a külső jegyek belső értékekkel is párosulnak. Egészségesen fejlődő, érő fiatalok képesek feldolgozni ezt az érzést, szembesülni azzal, hogy az átlagos ízlésnek engedtek, nem sajátosan a maguk érzelmeinek. Az ilyen viszonzatlan szerelem - akárcsak az úgynevezett diákszerelem - az érzelmi érés jelentős terepe. A koedukált közoktatás általánossá válásával természetesebbé vált a tizenéves lányok és fiúk kapcsolata, még gyakoribb a diákszerelem. Volt rá példa, hogy a középiskolai románcból életre szóló házasság lett, mégis az az általános, hogy a diákszerelem pozitív hozadéka a az érzelmi fejlődés, a másik nem jobb megismerése, megértése, még csalódások árán is. T olsztoj, az emberi természet, az emberi lélek kiváló ismerője a Háború és békében zseniálisan ábrázolja, hogyan veszíthet talajt egy értékes ember is, ha a talmi csillogást összetéveszti a valódi értékkel: az Andrej hercegben méltó társra találó Natasát rabul ejti a rutinos nőcsábász, Anatolij Kura- gin varázsa. Érzéseink, belső életünk egyik nagy próbatétele, hogy képesek vagyunk-e - ha olykor megkésve is - belátni: tévedtünk, méltatlan emberre pazaroltuk energiáinkat. Persze értékes emberbe is lehetünk szerelmesek úgy, hogy érzéseink nem találnak viszonzásra. Ennek elfogadása, feldolgozása is a felnőtté válás folyamatában lehetséges. Természetesen a szerelemben is meghatározó az ember egész személyisége, hite, világnézete. Ez ad erkölcsi tartást, útmutatást - illetve szab korlátokat. Az ember mint társadalmi lény egészséges szerelmi életének alapvető konfliktusa, hogy a biológiai érés és a szó teljes értelmében - a gondolkodás színvonalában, a hivatásválasztás, az egzisztenciateremtés tekintetében - vett társadalmi érés korunkban nagy mértékben távolodott egymástól. A biológiai érés felgyorsult - ilyen értelemben a fiatalok a tizenévek első felében elérik az érettséget -, míg a társadalmi érettség elérésének ideje jelentősen kitolódott. Tovább színezi a képet a lányok továbbtanulásának, karrierjének, önálló életre való képességének általánossá válása. A korábbi polgári életforma fellazulása, a női szerep változása az említett tényezőkkel együtt többek között a korai szexuális életben nyilvánult meg. Bár ez nem vált annyira általánossá, mint ma sokan vélik, a múlthoz képest mégis robbanást jelentett, és számos kedvezőtlen következménnyel járt. Például az érzelmi éredenség egyeseknél korai kiábránduláshoz, élet- untsághoz, a későbbi érett kapcsolatra való alkalmatlansághoz vezetett. Nem becsülhetők le a tapasztalatlanságból adódó negatív biológiai következmények sem, amelyek szintén megfoszthatják a fiatalt a későbbi érett, örömteli testi szerelemtől, illetve a lányokat képtelenné tehetik a teherbe esésre „Míg a szerelem szárnyal és egekbe emel, a szeretet szelíden visszahúz a valóságba, és a hűség kötelékével a szív mélyére horgonyoz.” (Simon András) vagy az egészséges terhességre, szülésre. Ahogy említettem, bármennyire is sok sajátos veszéllyel jár a korai szexuális élet, egy újabb csapdát jelent, ha az egyházban erről a kérdésről csak annyi a mondanivalónk, hogy a korai testi kapcsolat bűn. Ezzel nem sokra mennek a fiatalok. A második világháborút követően a túlélés öröméből indult, majd a fogamzásgátlás fejlődésével kibontakozott szexuális forradalom megkésve érkezett el hozzánk, csaknem együtt az AIDS-veszély miatt a nyolcvanas évek végén felerősödött szexuális ellenforradalommal. Valójában mindegyik tévutat jelent. T izenéves korban a növekedés, az érés üteme jelentősen eltérő, valamennyire mégis meg lehet fogalmazni általános szabályokat. Az egyik ilyen az, hogy meg kell védeni az úgymond konzervatív fiataloknak azt a jogát, hogy szűzen köthessenek házasságot; akár hitbeli, akár erkölcsi alapon, akár mindkét megközelítést magukénak érezve. Magam minimumkövetelményként vagy tanácsként azt a szabályt is megfogalmaztam mindig, hogy tizennyolc éves kor előtt nem szerencsés a szexuális élet megkezdése. Abból viszont semmi kár nem származik, ha későbbre tolódik. Az egyházban valójában nem a korai szexuális élet a vitatott, ebben - úgy vélem - eléggé konszenzus van; sokkal neuralgikusabb téma a házasság előtti nemi élet, illetve a házasságkötés nélküli élettársi kapcsolat. Ezekre is egyszerű rámondani, hogy bűn, de ez sem vezet sehová. Korlátokat, tilalomfákat helyes állítani, de irányjelzőként, nem sorompóként. Néhány éve a válással kapcsolatos írásom vihart kavart, bár végül a lelkészi szaklapban közzétett, leszűrődött álláspontom - amelyről a lektor úgy vélte, olaj lesz a tűzre - nem váltott ki vitát. Ez is megerősít abban, hogy az egyházban is tovább kell jutni - csak így segíthetünk a fiataloknak és egymásnak - a leegyszerűsítő „bűn vagy nem bűn?” megközelítésen. B űn az erőszak, bűn a felelőtlenség, bűn az ösztönszintű, a másikkal visszaélő kapcsolat, bűn a csalás, bűn a hűtlenség, bűn a hazugság, bűn a pedofília..., de nem tudom, hogy bűn-e az élettársi kapcsolat, a házasságon kívüli együttélés. Főleg ha arra gondolok, hogy ez is lehet harmonikus, illetve, hogy házasságban ott lehet az erőszak és több említett bűn. Házasságpártiak vagyunk - nemcsak az egyházban, hiszen a társadalom többsége is ezen az oldalon áll -, de ez nem jelentheti azt, hogy automatikusan elmarasztalunk minden más életformát, így az agglegényekét (ez ugye a férfiakra vonatkozó klasszikus megnevezés) és a szinglikét (e szóval elsősorban az egyedül élő nőket jelöljük). M a is sok egyházi közösségben biztatják azzal a fiatalokat, hogy az Úristen megadja majd a társukat, legyenek türelmesek, és figyeljenek az útmutatásra. Azután sokaknál nem érkezik meg a társ. Másoknál beteljesül a szerelem, de válás lesz belőle - megtörténhet ez akkor is, ha mindketten továbbra is hisznek Jézus Krisztusban. Lelkészcsaládok gyermekei, teológusok is élnek együtt házasság előtt vagy házasságon kívül. Lehet struccpolitikát folytatni, nem beszélni erről - mert legitimálni nem akarjuk, tiltani nem tudjuk - de ezzel eleve feladjuk az őszinte szó, az őszinte segítség lehetőségét. Márpedig mindnyájan segítségre szorulunk. N em jó, ha azért megy tönkre fiatalok élete, mert bár tudják, hogy tévedtek, nincs visszaút, össze kell házasodniuk. És az sem jó, ha olyan erős a korlát és a csalódástól való félelem együtt, hogy egy fiatal felnőtt lány (ez a gyakoribb ma is) vagy fiú elengedi a másikat, nem akarván bűnbe esni a házasságon kívüli szerelemmel. Az őszinte beszéd azért is kellene, mert az elhallgatás miatt azoknak sem mondjuk meg, hogy így nem lehet viselkedni, akik nem az egyháztagsághoz vagy a lelkészi hivatáshoz, hanem az alapvető erkölcsi normákhoz sem ragaszkodva, felelőtlenül bocsátkoznak kalandokba, hűtlenül házastársukhoz vagy partnerükhöz. Nem igazságot osztani szándékoztam - már rég utolért az alázat -, hanem egyszerűen gondolkodni, meditálni a szerelemről, az emberi kapcsolatok dzsungeléról. Talán sokan megértettek, gondolkodhatunk együtt tovább. ■ Frenkl Róbert
