Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-10 / 28. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. július 10. 3 ‘Evangélikus Életi Kántorára vár a felújított orgona Kertán «M Folytatás az 1. oldalról A munkák elvégzésére Kovács Róbert tamási orgonajavítót, a felújított hangszer ünnepi megszólaltatására pedig Korda Péter orgonaművészt, a győr-öregtemp- lomi gyülekezet orgonistáját kérték fel. A július 2-i hálaadó istentiszteleten Lk 19,37-40 alapján hirdette Isten igéjét az egyházkerület lelkészi vezetője. Ittzés János elmondta, hogy „a hálaadás művészete valójában nehéz tudomány. Tudnunk kell, hogy mindenünk, amink van és minden, ami ránk van bízva - ajándék. Hálát adni pedig csak a megajándékozottak tudnak. Jézus tanít meg minket a hálaadás művészetére, és megláthatjuk, hogy Isten ajándékai körülvesznek bennünket.” Majd így folytatta a püspök: „Lukács evangéliuma szerint Jézus körül egy énekkar alakul, amikor célegyenesbe ér a szolgálata; a tanítványok felismerik, hogy ami a szívükön van, azt csak énekkel lehet elmondani. Énekelni kell! Énekeljen hát a gyülekezet, A klaviatúránál Korda Péter „vendég kántor” hogy ne a köveknek kelljen beszélniük. Van okunk a hálaadásra, mert miénk az Isten szeretete Jézus Krisztus által” - zárta gondolatait Ittzés János. Az istentisztelet utáni közgyűlésen Nagy Zoltán elmondta, hogy hálás elődei igényességéért, amelyről nemcsak a templom jó állapota, hanem az orgona felépítése is tanúskodik. Végül megköszönte az egyházmegye háromszázezer forintos támogatását, amelyből fedezni tudták a felújítás több mint félmilliós költségének nagy részét. A köszöntők végén a kerület lelkészi vezetője felajánlotta, hogy amennyiben a kertaiak közül egy vagy két fiatal jelentkezik a fóti kántorképzőbe, fejenként maximum két tanfolyam díját az egyház- kerület fedezi. Nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is élhetnek ezzel a lehetőséggel. Ittzés János szeretné, ha a kertaiak szaván fognák, mert így remény volna arra, hogy a jövőben kántor szólaltassa meg a templom megújult orgonáját. ■ Menyes Gyula EGY MEGKÉSETT (?) HÍRADÁS Tíz felnőtt született... ► Az alkalomról készült fényképek késtek, képek nélkül pedig nem akartam tudósítást írni. Aztán elszaladt az idő, és úgy gondoltam, ez a cikk már nem íródik meg. De megérkeztek a fotók, s a megelevenedett emlékek nyomán újra elkapott a hév: meg kell írni, amit tapasztaltam, hiszen másfél hónappal később is friss az élmény, s a történtek végkicsengése mindig aktuális. Pétfürdőn életre szóló egyházélményben volt részem. A pétfürdői gyülekezet és lelkésze, Győr Sándor nem fér bele a szokásos skatulyába. Hála Istennek! Egy kicsiny missziói gyülekezet, amely „normál" körülmények között a puszta létéért küzdene, nem önmagával van elfoglalva, hanem azzal a sajátos szolgálattal, amelyet Isten rájuk bízott. A sok örömöt és még több gondot látott Veszprém megyei település közepén, a „tizenkettő-egytucat” lakótömbök között egy nagy épületegyüttes hívja fel magára a figyelmet: a Kolping-is- kola. Benne sok izgalmas műhely meg hangulatosan berendezett tantermek és elhivatott pedagógusok, akik nem a könnyebb részt választották. S ami a legfontosabb: nehéz gyermekkort megélt, állami gondozott fiatalok; sokan közülük család nélkül nevelkedtek, őket nem várják haza sehol... Akiket mégis, ott sem biztos, hogy kerek a család... Ebben az iskolában - jóllehet a Kol- ping mozgalom katolikus hátterű - nem vendég az evangélikus lelkész: egy teljes állású tanár óraszámát is túlszárnyalva tart nap mint nap hittanórákat. Nem tudom, mi is a varázsa, de látom, hogy „lógnak” rajta a fiatalok. Pedig kiadós tananyaggal bombázza őket, van számonkérés is jócskán. Fegyelmezésre is vállalkozik. De ezek a fiatalok hazamennek a gyülekezeti épületbe, otthon vannak benne. Talán sejtik, talán érzik azt, amit Pál apostol így fogalmaz meg: .Mert minden értetek van..(2Kor 4,15) Egy májusi hétköznap délután az alig húsz négyzetméternyi gyülekezeti teremben vagy ötvenen szorongtunk. Tíz „kolpingos” várt a keresztelésre. (Tegyük hozzá ehhez, hogy az elmúlt években már több mint húsz hasonló keresztelés volt!) A 16-20 éves fiatalok készültek a nagy pillanatra. De a csodát igazán felfogni egyikünk sem - ők sem, és a többi jelenlévő sem - tudta. Annak csodáját, hogy Isten cselekszik, megszólít, elhív, kézbe vesz; de talán nem a szokványos fonnák között, nem úgy, ahogyan mi „megrendelnénk” tőle. „Ott és akkor, amikor ő akarja...” - mondták hitben őseink. Itt és ekkor nagyon akarhatta, mert ez a tíz fiatal felnőtt igent mondott a hívó szóra, válaszolt az igére. Azok, akiknek nincsenek mennyei élményeik a hétköznapokban, egyszer csak szembetalálkoztak a mennyei Atyával. Csonka családban vagy család nélkül felnövő ember számára más súlya van már a névnek is: „mennyei Atyám”. És a mennyei Atya körülölelte őket a keresztségben, megjelölte őket a kereszt jelével. A gyülekezet lelkipásztora és a vendég lelkész - egyik sem „mai gyerek” - könnyes szemmel élte meg a pillanatot. Tíz felnőtt született. így épül az Isten országa. A nyugtalanító kérdés persze bennem él azóta is: azokat, akiket Isten megszólított, meg tudjuk-e tartani az egyházban, abban a közösségben, ahol hitünk szerint a mennyei Atya gyermekeiként lehet biztonságos és boldog az életünk? Az első lépés megtörtént: Isten lépett. A második is: a megkeresztelt fiatalok is léptek. És az egyház? Nem csak Pétfürdőn... ■ Hafenscher Károly (ifj.) »ÁLDJAD ÉN LELKEM AZ URAT...« Százéves az aradi vörös templom Immár egy évszázada annak, hogy itt áll ’ városunkban „Arad gyöngyszeme”, vagy ahogyan a köznyelv nevezi: a vörös templom. Vörös téglákból kirakott fala meghatározza a város arculatát, és nemcsak esztétikai élményt nyújt a szemlélőnek, hanem a lelkek, a hívők otthona; azoké, akik Isten és embertársaik közelében kívánnak lenni. Sokan elszakadtak tőle, de sokan visszatértek ide távoli vidékekről is, mondván: „Jó nekünk itt lenni...” Tűnődtem azon, hogy száz év sok-e, vagy kevés; tekintetem ismét körbejárt a már jól ismert templombelsőn. Ismét fel kellett fedeznem a festett üvegablakokat, az orgonát, az oltárt, a szószéket... Körülnéztem, és láttam, hogy emberek, ismerősök sietnek be; a padsorok megteltek, alig maradt szabadon ülőhely. A karzatról is kíváncsi tekintetek szelték keresztül-kasul a templomot, és gyönyörködtek páratlan szépségében. Tovább tűnődtem a százéves évfordulón, amely nyilván nem elhanyagolható, de ahogy végignéztem az ismerős arcokon, rájöttem, mennyire jó és fontos, hogy most együtt ünnepelünk. Együtt: magyarok, románok, németek, hollandok, szlovákok, zsidók; közéleti személyiségek, politikusok, egyházi személyek, méltóságok és világiak; katolikusok, protestánsok, ortodoxok. Mindaz, ami ez alatt a száz év alatt történt az emberiséggel, kétségtelenül rányomta a bélyegét az egyes emberekre, és utórezgéseit sajnos még ma is gyakran érezzük. De itt és most a templom falain belül együtt vagyunk, együtt imádkozhatunk, és együtt dicsérhetjük Istent azokért a csodákért, amelyek által újra és újra megmutatja nekünk kegyelmét. Soli Deo gloria! - talán ez lehetne a kicsengése centenáriumi ünnepségünknek, ahogyan Adorjánt Dezső' Zoltánnak, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökének az igehirdetésében is hallhattuk. Egyedül Istené a dicsőség a megmaradás csodájáért; azért, hogy „még vagyunk”; azért, hogy e falak még állnak, és nem hiába; azért, hogy most is van áldozatos, odaadó gyülekezeti élet... Annak ellenére, hogy a statisztikai adatok sokszor elkeserítőek, csodálatos módon mégsem csökken számottevően a lélekszám. A gyülekezet él, és ez azt bizonyítja, hogy Isten maga gondoskodik arról, hogy a templom névadó igéje - Jézus hívása - megérintse az emberek szívét: „Jöjjetek énhozzám..." (Mt 11,28) Minket is figyelmeztetnek a zsoltáros szavai: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127) Istené a dicsőség akkor is, amikor az elődökről szólunk, s az ő fáradságos munkájukra, kitartásukra, adakozó lelkületűkre gondolunk, hiszen nem volt könnyű feladat felépíteni a templomot. Húsz éven át folyt a gyűjtés, az adakozás. Volt, aki fél koronát adott, volt, aki ezret. A hitnek és az Istenbe vetett bizalomnak szép példája, hogy 1905. március 15-én megkezdődhettek a munkálatok Fick Lajos vezetésével, Szántay Lajos műépítész tervei alapján (ő tervezte az aradi Kultúrpalotát, a Bohus-palotát és a Szántay-palotát is). A templomot a néhai Sárkány Sámuel püspök szentelte fel; ezt emléktábla is hirdeti a templom bejáratánál: „Isten dicsőségére épült 1906. évben az aradi egyháztagok áldozatkészségéből Institoris Kálmán felügyelő, Frint Lajos lelkész, Fejér Gyula gondnok, Lautner Mátyás orgonista, Scholcz Róbert és Krteffel Lajos jegyző (...) és a presbiterek buzgó közreműködése alatt. Felszentelte Sárkány Sámuel püspök.” Száz év sok vagy kevés? A kérdés nehéz, és aligha tudnám megválaszolni, azonban arról meg vagyok győződve, hogy nem adhatunk életünk során elégszer hálát az Úristennek mindazért a jóért, amit velünk tesz. így most hálásak vagyunk neki ezért e templomért, és - ahogy többen is megfogalmazták - nemcsak mi, gyülekezeti tagok, nemcsak mi, evangélikusok, hanem mi, aradiak, etnikai vagy vallási hovatartozástól függetlenül. Erről a véget nem érő háláról tanúskodik az az emléktábla is, amelyet Mózes Árpád nyugalmazott püspök leplezett le és áldott meg a június 26-ai jubileumi istentisztelet alkalmával. A gyülekezeti tagok szeretetét és áldozatát zárja kőbe, s rajta a zsoltáros bizonyság- tétele áll: „Áldjad én lelkem az Urat...” (Zsolt 103,1; Károli-fordítás) Sok száz évig álljon még itt a hitnek bizonyságául e hajlék, ahol a lelkek elcsendesednek, ahol az emberek egymásra találnak, ahol együtt imádkozhatnak egymásért, és ahol az ének egyre több ajakról az égig szárnyalva hirdeti Isten hatalmas tetteit! ■ Tóth Zoltán Csaba
