Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-06-26 / 26. szám

‘Evangélikus Életi; EVANGÉLIKUS ELET 2005. június 26. Tanévzáró a teológián-41 Folytatás az 1. oldalról A professzor végül arra irányította a fi­gyelmet, hogy „szívünket és értelmünket, egész valónkat megajándékozza és igény­li Isten, aki hatalmasan és szeretettel cse­lekszik Krisztus által ebben a világban”. A következőkben a jelenlévők dr. Szabó Lajos rektor Együtt élni az értékelés modem formáival című előadását hallgathatták meg. Egy tanév végén vissza lehet és kell is tekintenünk arra, hogy mi az, amit elér­tünk, és mi az, amire már nem futotta az erőnkből. Ehhez - hangsúlyozta a rektor - meg kellene tanulnunk helyesen, hitele­sen értékelni. Az lenne a jó, ha a most út­ra induló lelkészek szolgálatuk során ké­pesek lennének megszívlelni a bírálatot, tudva, hogy „az értékelés nélküli világ a közöny területe, a vélemények érdektelen fogadása a leépülés jele, az álértékelés pe­dig a hazugság melegágya”. A magukat „oltári szakmunkásként” aposztrofáló hatodévesek nevében Ben- kóczy Péter búcsúzott, majd dr. Csepregi Zoltán professzor számolt be a Dr. Só­lyom Jenő Alapítvány 2004. évi tevé­kenységéről. Az alapítvány kuratóriuma által kiadott díjat az idén dr. Kráhling Já­nos, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtu­dományi Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének docense kapta meg a Veszendő' templomaink sorozatban megjelent, Evangélikus templomok a mai Magyarországon című kiadványért. A testvérintézmények nevében iß. dr. Fekete Károly, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora - akinek ezekben a napokban jár le nyolcéves rektori megbízatása - köszönte meg az EHE-vel közösen végzett munkát, és adott hálát azért, hogy a két intézmény között jó kapcsolat alakult ki; hangsú­lyozta, hogy a két egyetem soha nem szükségük az embereknek. Milyen a jó prédikáció? Erre a kérdésre a választ há­rom szóban foglaltam össze a magam számára: Korrekt, ázaz helyes és igesze- rú. Korszerű, vagyis érthető a ma embe­re számára, és szív szülte, ami azt jelenti, hogy a lelkész azért tudja hitelesen tol­mácsolni az ige üzenetét, mert az ő szí­vét is megérintette az isteni szó.” m Gazdag Zsuzsanna Az Evangélikus Hittudományi Egyetem 2004/2005-ös tanévben végzett hallgatóinak csoportja A2OO4I2OO5-ÖS tanév végzősei Nappali tagozat, teológus-lelkész szak Benkóczy Péter, Blázy Árpádné, Dolinszky Gábor, Gerlai Pál, Hulej Enikő, Kopf András Gyula, Kovács Krisztina, László Milán, Ments Orsolya, Sághyné Kiss Katalin, Valentinyi Erzsébet, Zsugyel Kornél Nappali tagozat, hittanár szak (egyetemi képzés) Farkas Charlotte, Sztrókay Edit Nyíregyházi kihelyezett tagozat, hittanár szak (főiskolai képzés) Belyus Beáta Ibolya, Finta Éva, Kosa János, Milyan Judit Záróvizsga-tanúsítványt szerzett Bodis Noémi Hajnalka A rektor beszédében többször is utalt a 30. német evangélikus egyházi napokra, valamint lapunknak a Kirchentag kapcsán megjelent írásaira. Az ezekből vett idéze­tekkel Szabó Lajos emlékeztetett arra, hogy jó, ha az egyház nyitni képes, ha lai­kus és lelkész tagjainak egyaránt van vála­szuk a felé fordulók kérdéseire, és ember­arcú tud maradni. „A tarkaság - fejezte be végül beszédét a rektor Margót Kássmann hannoveri püspöknő szavaival - egy élő egyház számára az egység záloga.” Új oltári szakmunkások A rektori beszéd után a diplomaosztás ünnepélyes pillanataiban elsőként tizen­három nappali képzésben végzett teoló­gus-lelkész vehette át az oklevelet. A nappali tagozat hittanári szakán Buda­pesten két, a nyíregyházi kihelyezett hit­tanári szakon pedig négy hallgató fejez­te be tanulmányait. volt egymáshoz olyan közel, mint ezek­ben az években. Ezután a debreceni teo­lógia emlékplakettjét nyújtotta át dr. Reuss Andrásnak és dr. Szabó Lajosnak. Egy életen át szolgáltak Az ünnepélyes hangulatú együttlét mél­tó zárását jelentette a jubilánsok „diplo­maosztója”. Nevükben az ötven éve, 1955-ben végzett Keveházi László, a hatvan évvel ezelőtt, 1950-ben végbizonyít­ványt szerző Marschalkó Gyula, illetve a tanulmányait 1945-ben - hatvanöt éve - befejező D. dr. Nagy Gyula szólt. Különö­sen megható volt Marschalkó Gyulának az a néhány mondata, amely nemcsak hogy egyszerű szavakkal summázta egy lelkipásztor szolgálatban eltöltött életé­nek lényegét, hanem egyúttal útmuta­tást is jelentett a jövő lelkészei számára: „Az igehirdetés töltötte ki az életemet. Jézusról prédikáltam, mert rá volt és van Jubilánsok Ötven éve, 1955-ben végzett, és aranyoklevelet kapott Asbóth László, Bödecs Barnabás, id. Cselovszky Ferenc, Dedinszky Gyula, Ittzés Gábor, Keveházi László, dr. Muntaghné Bartucz Judit, Nagy Ilona Hatvan éve, 1945-ben végzett, és gyémántoklevelet kapott Marschalkó Gyula Hatvanöt éve, 1940-ben végzett, és vasoklevelet kapott Balikó Zoltán, Gömöry József, id. Görög Tibor, D. dr. Nagy Gyula, Schultz Jenő Jézus igájában Evangélikus lelkészavatás Komló katolikus templomában ► „Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30) - ez az igevers állt a Kopf András Gyula lelkésszé avatására szóló meghí­vón. Ebbe az igába hajtotta fejét múlt vasárnap, június 19-én fiatal testvérünk, aki az avatás előtti na­pon vehette kézbe diplomáját. Tényszerűen ennyi történt, de még sok említésre méltó esemény kívánkozik a krónikás tollára... E sorok írója keresztelt egy hatodik osztályos kisfiút Komlón. Édesapja el­vesztése után a kiskamasz az igében ta­lált vigasztalást, és komoly készülés után kapta a keresztség szentségét. Az egykori kiskamasz ma egyházunk fris­sen felszentelt pásztorainak egyike. Fel­sőfokú tanulmányai alatt konfirmáló lelkésze, Johann Gyula - később az Evan­gélikus Hittudományi Egyetem lelkésze­ként - lett támasza. Népes küldöttség élén érkezett az or- dinációra mentora, Káposzta Lajos solt- vadkerti lelkész, püspökhelyettes, akinél a hatodévet végezte. Leendő principáli­sa, Kráhling Dániel bonyhádi lelkipásztor, tolna-baranyai esperes is köszönthette az ifjú „Timóteust”. Egyedi hangulatot kölcsönzött az or- dinációnak az a sajátos helyzet, amely­ben a komlói evangélikusok a minden­napjaikat élik. Komlón nincs evangéli­kus templom, a gyülekezet a református parókián, illetve a templomban tartja meg alkalmait. Az egyházkerület püspö­ke azonban úgy gondolta, hogy a vi­szonylag kicsi református hajlék a lel­készavatásra valóban szűk lesz, ezért a római katolikus testvéreket kérte meg, hogy engedjék át erre az ünnepre saját, jóval nagyobb templomukat. A kötelező „egyházdiplomáciai egyeztetés” után az evangélikus gyülekezet engedélyt kapott arra, hogy a szertartás a római katolikus templomban legyen. Az istentisztelet elején Mátyás Imre ka­tolikus plébános köszöntötte a megje­lenteket, hangsúlyozva, hogy az egész keresztény világ ünnepe az, ha valaki - elfogadva Isten hívását - egyházi szolgá­latba lép. Őt követte Komló polgármes­tere, aki Kopf András Gyula édesapjának a barátja volt. Páva Zoltán köszöntésében kiemelte, hogy büszke a felavatandó lel­kipásztorra, aki a város lakói közül első­ként választotta az evangélikus lelkészi pályát, és Isten áldását kérte további út­jára. A polgármester egyúttal afölötti örömét is kifejezte, hogy az evangélikus közösségnek - Kocsik Mónika személyé­ben - néhány hónap múlva helyben la­kó pásztora lesz. Igehirdetésében Gáncs Péter püspök ar­ról beszélt, hogy a Jézus-követés teljes embert kíván. Fölvenni az igát azt jelen­ti, hogy a társakkal egy irányba kell húz­ni, egy lélekkel kell szolgálni. A püspök ezenkívül kiemelte: nagyon szép, aho­gyan ökumenikus testvériségben lehet­tek együtt Komlón; ezen az alkalmon is megmutatkozott a három felekezet pél­daértékű, harmonikus viszonya. Lélekemelő volt, amikor a jó akuszti­kájú templomban húsz lelkész ajkáról csendült fel az ősi confirma (megerősí­tés). Az istentisztelet befejezéseként kö­zel háromszázan ünnepelték az úrvacso­rában jelen lévő Krisztust. A köszöntések végén Kiss László helybeli református lel­kipásztor invitálta a megjelenteket közös agapéra a református gyülekezeti házba. ■ Varsányi Ferenc Ökumenikus esélyek A 20. század második felének kétségkívül az ökumenizmus volt az egyik legerőteljesebb egyházi trendje. Talán azért is, mert egyidejűleg élt „lent” és „fent”. A hívek többségének a vágya találkozott az egyházkormányzat szán­dékával; a két tendencia kölcsönhatásban volt, feltétlenül erősítette egy­mást. Felső szinten talán a vatikáni vegyes bizottság volt a legmarkánsabb kifejezője e törekvéseknek. Mivel magyar evangélikus teológus, dr. Hafen- scher Károly professzor is dolgozott a testületben, egyaránt közvetlenül ér­tesülhettünk az eredményekről és a korlátokról. A folyamatban a két legfontosabb ese­mény - az első teológiai, a második tár­sadalmi vonatkozásban - a megigazu- lásról szóló tanítást megfogalmazó és a kölcsönös kiátkozást visszavonó augs- burgi egyezmény, illetve az Ökumenikus Charta aláírása volt. Ugyanakkor hideg zuhanyként hatott a római Hittani Kongregáció által kiadott, Dominus Iesus kezdetű irat egy része, mely ismét csak a katolikus egyházat ismerte el, a többi ke­resztény felekezetet legfeljebb közös­ségként jelölte meg. Ismételten meg kell jegyezni, hogy természetesen másként valósul meg az ökumenizmus egy vegyes vallású or­szágban, mint ott, ahol egyetlen feleke­zet a meghatározó (például a katoliku­sok Lengyelországban). De a vegyes val­lási helyzet is mást jelent Németország­ban, ahol közel azonos számban élnek katolikusok és evangélikusok, illetve ná­lunk, ahol a jelentős számú protestáns - főként református - mellett a katoliku­sok vannak többségben. Kelet-Közép- Európában a diktatúra évtizedei, a közös sors - az elnyomatás - is közelítette egy­máshoz az egyházakat. A rendszerváltozást követően azon­ban érezhetően változott a helyzet. Még­is, ha az ökumenizmus 21. századi esélye­it vizsgáljuk, először magunkba kell néz­nünk. Mi büszkék vagyunk ökumenikus elkötelezettségünkre; úgy véljük, hogy a hazai ökumenikus mozgalom fejlődése elsősorban egyrészt a nagyobb egyháza­kon, másrészt a kisegyházakon múlik. Mi nyitottak vagyunk mindkét irányban. Ebben kétségkívül van igazság, jó érveket tudunk felsorakoztatni mellette: például iskoláink tanulóinak és tanárainak fele­kezeti összetételét. Azonban nyitottsá­gunk mellett ebben objektív tényezők is szerepet játszanak. Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy a református testvéreinkhez fűződő tör­ténelmi testvéregyházi viszonyunk - a testvéri szeretet, a jó emberi kapcsolatok ellenére - sokat lazult. Továbbá alig van olyan alkalom - az örvendetesen hagyo­mányossá vált ökumenikus imahét mel­lett -, amelyen a katolikus testvérekkel le­hetne megélni a spirituális együttlétet. Nem térhetünk ki a probléma elől azzal, hogy jó néhány közösség működik az egyházakban, amelyekben eleven az öku­menikus szellem. Hiszen kölcsönösen gazdagodhatunk egymás hite által. A sokszínű katolikus kegyességi gyakorlat érték lehet a számunkra; ugyanakkor frontáttörést jelentene, ha a legnagyobb egyházban is megvalósulna az egyetemes papság eredeti bibliai értelmezése, ha tel­jes értékű lehetne a laikusok - és persze minden tekintetben a nők szolgálata. Valójában két élményem indította el ezt a meditációt. Jogos kritikát kaptam egy olvasótól: a protestáns szabadegye­tem konferenciájáról írva megjegyez­tem, hogy szokás szerint áldozócsütör­tök hetében volt. „Egyházi vezetőtől el­várható, hogy a mennybemenetel ünne­péről szóljon” - szólt a bírálat. Kétségte­len, nem mentségem, hogy egyszerűen átvettem az EPMSZ harmincöt éve szo­kásos szóhasználatát. A másik kifogás már általában az egy­házat érte azért, mert ebben az évben ószövetségi textusok alapján hangzik az igehirdetés. Kétségkívül hat rám az is, hogy az elmúlt vasárnap Jákob tusája alapján kitűnő prédikációt hallottam. Remélem, hogy a rádióban is sokan kö­vették Smidéliusz Gábor Deák téri lelkész igehirdetését. A krízisben lévő emberről, a krízisintervencióról, a segítségről szólt, eljutva a csúcsig, Jákobtól a mai emberig, akinek az esélye a Jézusba való kapasz­kodás: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem ál­dasz engem." (iMóz 32,27) Egyébként az Ószövetség hihetetlenül gazdag a Krisz­tusra mutató igehelyek tekintetében is. Úgy vélem, sokan éppenséggel örülnek az ószövetségi igéknek. A kritikus véle­kedés beszűkültségünket tükrözi. Valóban annyira jól állnánk az öku­menikus nyitottság terén? Azt hiszem, először az egyházon belül lenne idősze­rű megvalósítani az „ökumenizmust”. A Testvéri Szó irat megfogalmazásakor-jól emlékszem - a lelkészek bírálták a dia- kóniai teológiát, igényelték a teológiai pluralizmust. Azután egy közgyűlésen, már a kilencvenes években, ahol ez szó­ba került, kialakult az a vélekedés - igen szigorúan -, hogy nincs teológiai plura­lizmus, csak a kereszt teológiája az elfo­gadható. Értem én ezt természetesen, mégis úgy gondolom, félreértés, és be­szűküléshez is vezethet. Hiszen a ke­reszt teológiája kapcsol össze mindnyá­junkat, akik Isten megbocsátó szereteté- ben, a megváltás kegyelmében hiszünk. De ettől még sokféle hangsúlyt kaphat a keresztény élet. Nem egyszerűsíthető le, nem sematizálható. Gondoljunk csak arra, hogy ugyanabban a hitben hány egyesület alakult, működik egyházunk­ban, sokszínű kegyességgel! Bizony oly­kor úgy látszik, nem is fogadják el egy­mást teljes nyitottsággal. Vagy gondoljunk arra, milyen szenve­délyeket váltott ki az új liturgia beveze­tése vagy legutóbb a stóla viselésének a kérdése. Szép, fontos dolog az egyházi hagyomány, az őseink szokásaihoz való ragaszkodás; nemcsak jelképes, hanem valódi tartalmat is jelent a rítus, mégis tisztáznunk kell, mennyiben kötődünk a múlthoz, és mennyiben vagyunk képe­sek a jövő felé fordulni, a keresztény egységet elsődlegesnek tekinteni. Nagy élményem volt a közelmúltban, hogy részt vehettem a lelkigondozói szak első államvizsgáján. Világi intéz­mény, a Semmelweis Egyetem Mentálhi­giéné Intézete szervezte ezt a hároméves posztgraduális képzést teológiai végzett­ségűek számára, a Károli Gáspár Refor­mátus Egyetemmel és a Sapientia Szerze­tesi Hittudományi Főiskolával közösen. Ha van az egyházi szolgálatnak ökume­nikus területe, a lelkigondozás bizonyo­san az. És egyre nagyobb hangsúlyt kap - a kórházlelkészségtől a szociális mun­káig, a családsegítéstől az ifjúsági, iskolai lelkészekig. Az igen felkészült hallgatók valamennyi egyházat képviselték. Meg­értettem: a közös szolgálat - beleértve az erre való készülést is - az ökumené legjobb útja. A cselekvő kereszténység ökumenikus, akárcsak az irgalmas sa- maritánus volt egykor.----- ■ Frenkl Róbert Sz ázötven éves a KIÉ Százötvenedik születésnapját ün­nepli június 24. és 26. között a né­metországi Kasseiben a Christlicher Verein Junger Menschen (CVJM). A szövetség hazánkban Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIÉ) néven működik. A születésnapi ün­nepségre a világ minden tájáról in­dultak hátizsákos zarándokok. A CVJM elnöke a dél-afrikai Caesar M0- lebatsi. A világszövetséghez - a CVJM saját adatai szerint — a világ százhu­szonnyolc országában negyvenöt- millió különböző felekezetű keresz­tény tartozik. M Forrás: Glaube und Heimat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents