Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-06-26 / 26. szám

2

2005- június 26.

FORRÁS

‘Evangélikus Életi?

ELŐ VÍZ

Erőtlenség

Régebben már foglalkoztunk az elidege- nüléssel. Arról van szó, hogy ha két ember már régen nem találkozott, és valamiképp elidegenült egymástól, bizony nehezen indul meg köztük a beszélgetés. Sokszor szinte egymás szavát sem értik.

Isten beszéde a Biblia. Világos, hogy ennek megértése is a szavak megértésével kezdődik. Sok olyan szó van, amelyet tévesen értünk, vagy nem is értünk. Ilyen szó az erőtlenség is, amelyről most szólok.

Erőtlenségen általában főleg a test erőtlenségét értjük. Fogy az erőm: már nehezen megyek fel a lépcsőn. Már nem úgy megy a munka, mint azelőtt, hamar elfáradok. Létezik lelki mégfáradás is: kedvetlen vagyok. Türelmetlen vagyok. Mások dolgai iránt közönyössé válók. De mindez még nem az igazi magyarázat. Az erőtlenség lényegében megkötözöttség. Az ilyen emberen bilincsek vannak, az ördög bilincsei. Mik ezek a bilincsek? Csak néhányat sorolunk fel.

Szomorúság. Több ez, mint múló hangulat. A szomorúság mögött a szomorú gondolatok atyja, az ördög van. Emiatt válik ez is megkötözöttséggé. Az ilyen ember felnagyítja a bajokat. Mindig valami rossz és kellemetlen dolog foglalkoztatja, és a végén már semminek sem tud örülni.

Keserűség. Ennek jele az állandó panaszkodás. A keserű szívű ember másoknak sorolja bajait, így őket is megkeseríti. Talán azon kesereg, hogy „már megint hétfő van - kezdenem kell a munkát...” Vagy amikor meglát egy kellemetlen embert: „Miért kellett pont ezzel találkoznom?” Gyakran mondják azt is: „Miért éppen velem történik ez...?”

Félelem. Ez is lehet megkötözöttség. Az illető mindenütt rémeket lát; egy falevél rezdülése is megrettenti. Elég csupán olvasnia egy betegségről, és már szalad is az orvoshoz képzelt panaszaival.

Nem mondunk több példát; aki érdeklődéssel olvassa ezt az írást, folytatni tudja a felsorolást, végiggondolva a saját életét megkeserítő jelenségeket. És be kell vallania, hogy nincs ellenálló ereje, nem tud szembefordulni ezekkel az érzésekkel, állapotokkal.

De ki és mi van emögött? Erre igazi feleletet a lélektan sem tud adni, csak a Biblia. iPt 5,8 arról szól, hogy a mi ellenségünk az ördög, ő kötöz meg bennünket. Nem emberek, nem is egy ember az ellenség; nem a rossz férj, nem a rossz szomszéd, nem a zsarnok főnök, hanem a hitető. O ingerel minket egymás ellen, főleg az egymáshoz közel állókat: férjet a feleség ellen, gyermeket a szülő ellen, munkatársakat a főnök ellen. És ez a számunkra egyenlőtlen harc az oka az erőtlenségünknek.

De van egy jó hírünk: az Emberfia azért jött, „hogy az ördög munkáit lerontsa” (íjn 3,8). - És ha „a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" (jn 8,36; Káro- li-fordítás).

■ Gáncs Aladár

SEMPER REFORMANDA

„Isten azért rendelte az evangéliumhirdetésnek és szentségkiosztásnak szolgálatát, hogy erre a hitre eljussunk. Mert az igén és szentségeken mint közvetítő eszközökön keresztül kapjuk a Szentlélek ajándékát."

H Ágostai hitvallás V. cikk (Nagy Gyula fordítása)

LAPUNK

A VILÁGHÁLÓN:

MAGVA

www.evelet.hu

_______________________________—i______

SZ

ENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP - ÉZS43,10-15

A valódi istenbizonyíték

Az ókori világ tele volt istenekkel. Minden népnek volt panteonja. Számos uralkodó önmagát is istennek hirdette. Ha győzött a háborúban, azzal magyarázta, hogy erősebb volt a legyőzőnek istenénél. Amikor a babiloniak fogságba hurcolták a meghódított országok népét, templomaikból magukkal vitték az istenszobrokat, és a babiloni főisten, Marduk templomában helyezték el őket mint Marduk szolgáit. Nebukadneccar katonái zavarban lehettek, amikor a je- ruzsálemi templom szentélyében semmilyen kézzelfogható „istent” nem találtak. Csak a templom szent edényeit ejthették zsákmányul, hogy aztán Bábel templomában Marduk lábai elé tegyék. Ezzel Izrael Istenét is a legyőzött istenek közé sorolták.

A babiloni fogságban népét vigasztaló II. (Deutero-) Ézsaiás - a szakaszt megelőző részben - arról beszél, hogy Isten maga adta fogságba hűtlenné vált népét. Nem Marduk vett diadalt a Seregek Ura fölött. Az Úr a népével van Babilonban is, de nem mint fogoly. O ott is Isten, sőt egyedül ő az Isten, és ezt meg is fogja mutatni, amikor az általa kiszabott hetven esztendő elteltével népét megszabadítja. A szabadítás lesz az a tett, amellyel Isten voltát mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi. Addig persze úgy tűnhet, hogy nincs erő égen és földön, amely Babilont fenyegethetné. A fogságot véglegesnek látó és Babilonban egyre jobban berendezkedő zsidóság is hitetlenül hallgatta a szabadulást hirdető prófétát. Pedig emlékezniük kellett volna, hogy Istenük, a Seregek Ura hasonló helyzetben már megmutatta szabadító erejét: népe kedvéért tönkretette az akkori idők vezető nagyhatalmát, Egyiptomot. Megalázta és elpusztította a fáraót, legyőzhetetlen seregével együtt. De a nép megfeledkezett erről. Isten azért engedte újra fogságba hurcolni őket, hogy ismét megmutassa nekik szabadító hatalmát. Amikor megtörténik a szabadítás, akkor a fogságban sorstárs népek is megtudják: ő valódi Isten, nem olyan, mint a bálványok, amelyek nem képesek tisztelőiket megszabadítani. Marduk hívei is Bábel váratlan pusztulásának napján érthetik meg: Izrael Istene, az Úr az egyetlen Isten, aki mellett Marduk csak ócska bálvány, semmi hatalma sincsen.

Deutero-Ézsaiás számára a szabadítás az egyetlen, valódi istenbizonyíték. Tanúságtétele szerint Isten neve Szabadító, azaz Megváltó. Lehetetlen, hogy erről ne Jézus neve jusson az eszünkbe. Isten Jézusban mutatta meg, hogy ő nemcsak a Seregek Ura, hanem mindenek fölött Úr! Vele összeütközve minden hatalom megszégyenül. Még a halál is. Pedig a világ az ő

korában is azt tartotta, hogy a halál előtt minden hatalomnak kapitulálnia kell. Mors imperatorról, Halál császárról beszéltek, akinek a földön minden és mindenki alattvalója. Jézus már Jairus leánykájának, a naini özvegy fiának és barátjának, Lázárnak a föltámasztásakor jelét adta, hogy Halál császár uralma rá nem terjed ki. A halálnak kell meghátrálnia, és engednie Jézus parancsának. Őt magát pedig csak akkor ejtheti fogságba, ha önként kiszolgáltatja magát. Halál császár persze a legnagyobb fogásának tartotta, amikor nagypénteken erre sor került. De rá kellett jönnie, hogy ez a veszte. Mert nem számolt azzal, hogy az ember Jézus lényegileg egy a mindenség Istenével, aki Szabadító és Megváltó, aki alászállva a halálba, ott is Istenként nyilvánul meg, ami a halál végét jelenti. A húsvét hajnalán üresnek bizonyult sírból előtörő fény jelzi: nagypénteken a halál halálos sebet kapott. Mi annak vagyunk a tanúi, hogy a halálban bennünket az élő Isten vár, aki Szabadító és Megváltó!

„Ti vagytok a tanúim - így szól az Úr és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok” (43,10) - a próféta beszéde a tanítványaitól búcsúzó Jézus szavára rímel: .....tanúim lesztek Jeruzsále

mben, egész Júdeábán és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

A VASARNAP IGÉJE

Kereszténynek lenni annyi, mint tanúnak lenni! A szabadító és megváltó Isten tanújának!

Deutero-Ézsaiás talán nem tűnt beszá- míthatónak, amikor a „legyőzhetetlen” Babilonban a szabadító, megváltó Isten tanújaként szólt, és népét is ilyen tanúságtételre hívta. Sokak előtt talán mi is nevetségesnek bizonyulunk, amikor testünk halandóságát nem titkolva nap mint nap „halálveszélyben" élve a halál bukásáról és az élet diadaláról tanúskodunk, mert a látszat realitásával dacolva teszünk vallást Szabadítónkról és Megváltónkról, aki az egyetlen örök Isten, aki maga az Élet, akihez mérve minden múlandó és ideig való - még a halál is.

■ Véghelyi Antal

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy miközben „életünkben szüntelen / Halál lesi léptünk” (EE 499,1), te az örök élet és a feltámadás tanúivá rendelsz bennünket. Add Szentlelkedet, hogy kereszted titka naponta erőt adjon e küldetésben. Ámen.

Oratio cecumenica

Urunk, Istenünk, hallottuk igédet; kérünk, hogy ne csak a fülünkig jusson, hanem lelkünk mélyéig hasson! Köszönjük megerősítő szavadat, mellyel biztosítasz bennünket arról, hogy te vagy Urunk és Istenünk. Köszönjük, hogy feladatot is adsz, így munkatársaid lehetünk. Köszönjük a sok-sok gyülekezeti alkalmat is.

Hálát adunk az elmúlt tanévért, amikor annyi ajándékot kaptunk igéden keresztül. Megköszönjük neked a megkapott bizonyítványokat, az eredményes vizsgákat. Köszönjük a sikereket, de a kudarcot is alázattal fogadjuk, tudva, hogy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna.

Úr Jézus Krisztus, kérünk, te maradj velünk a nyáron

is. Azokkal is, akiknek zömmel a munka lesz osztályrészük. Adj nekik kitartást és erőt! Légy azokkal is, akik most pihenni indulnak. Külön szívedre helyezzük fiataljainkat, gyermekeinket. Te légy velük a nyár örömeiben is! Őrizd meg őket a bajtól és a veszedelemtől, vigyázz rájuk, hogy ne kerüljenek gonosz hatalmak hálójába! Könyörgünk a nyári felnőtt- és ifjúsági táborainkért, jelenléted szentelje meg közösségeinket. Szentlélek Isten, te teremts közösséget közöttünk és azok között, akikkel majd nyári programjaink során találkozunk. Te vezérelj mindnyájunkat vissza otthonainkba és lelki otthonunkba, a gyülekezetbe.

Adj kedvező időjárást, hogy a föld és a becsületes

munka meghozza termését! Te, aki Ura vagy a szélnek is, ne engedd, hogy a természet erői ellenünk forduljanak.

Szentháromság egy igaz Isten, aki ma újra tudtunkra adtad, hogy nem mondasz le rólunk, könyörgünk hozzád egyházadért. Ne hagyd elveszni, erősítsd, tisztogasd! Könyörgünk teremtett világodért. Tudjuk, hogy te tartod kezedben, és nem engeded át semmilyen hatalomnak. Könyörgünk hazánkért, népünkért. Add, hogy mindenki számára élhető élet legyen itt e hazában! Eléd visszük imádságunkban a betegeket, a szenvedőket, a haldoklókat, a magánnyal küszködőket. Add mindnyájunknak a hit ajándékát! Ámen.

ISTENTISZTELET ES ... 7.

Istentisztelet és nyilvánosság

A Cselekedetek könyve szerint Pál apostol így jellemzi az általa szervezett istentiszteleteket: „Semmit sem hallgattam el, (...) hirdettem és tanítottam (...) nyilvánosan és házanként.” (20,20) Ez pedig tökéletes összhangban áll azokkal a szavakkal, amelyekkel Jézus foglalja össze küldetésének lényegét: „En nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit.” 0n 18,20) A magyar szövegben szereplő „nyilvánosság” kifejezés az eredeti görögben igen gazdag tartalmú szó: „parrészia”. Jelenti a szabad szólást, a kendőzetlenséget, a nyíltságot, az őszinteséget. Az antik görögségben oly nagy becsben tartott „szólásszabadság” kifejezése is. Az Újszövetségben legtöbbször a „nyilvánosan”, „bátran”, „mindenki szeme láttára” jelentésben szerepel.

Péter apostol pünkösdi beszéde ennek a parrésziának a jegyében zajlott, hiszen a jeruzsálemi zarándokgyülekezetnek így prédikált: „Nyíltan megmondhatom nektek..." (ApCsel 2,29) Ezzel pedig ízig-vérig Jézus tanítványának bizonyult, hiszen a Mester így készítette fel követőit a nyilvánosság szolgálatára: „.. .amitfülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni." (Lk 12,3) A háztetőkről! Vagyis nem rejtetten, titokban, a föld alatt, hanem a legteljesebb nyilvánosság előtt. Ország-világ szeme láttára. Kétségtelenül voltak korok, amikor a kereszténység az üldöztetés miatt csak a katakombákban tarthatta

összejöveteleit, ám ezek elmúltával a keresztényeknek ismét és bátran ki kell állniuk a nyilvánosság elé.

Az istentiszteletek az egyház nyilvános alkalmai. Nem tehetjük ki a táblát: „Zártkörű rendezvény”! A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy missziói gyülekezeteknek kell lennünk, ahol hamarosan azok is otthonosan mozoghatnak, akik korábban nem vettek részt az alkalmakon. Aligha véletlen, hogy az evangélisták közül a Cselekedetek könyvét is jegyző Lukács érvényesíti leginkább ezt a missziói szempontot. Vagyis az a szerző, aki - amint a fent idézett igehelyekből is láttuk - mind Pál, mind Péter esetében a „parrésziát”, a nyilvánosságot hangsúlyozta. Amíg ugyanis Máté úgy ír, hogy „a lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban" (5,15), addig Lukács egy egészen apró, de lényeges változtatással máshova helyezi a hangsúlyt: „Aki lámpást gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot.” (11,33) Máté szerint tehát a már „a házban" levők látják ezt a világosságot, Lukács szerint viszont „a belépők", akik bemennek oda! Félreérthetetlen utalás ez a missziói helyzetre.

Ennek nyomán fel kell vetnünk a kérdést: jellemzi-e istentiszteleteinket ez a „parrészia”? Látnak-e „a belépők" világosságot?

Érdemes istentiszteleteinket egyszer ebből a szempontból is végiggondolni. A

lelkész önvizsgálatot kell, hogy tartson: közérthető-e, amit mond, vagy pedig olyan „vallási tolvajnyelvet” használ, amelyet azok, akik nem járnak rendszeresen templomba, egyszerűen nem értenek? Meg tud-e felelni annak a régi elvárásnak, hogy „az igét nemcsak hirdetni, hanem ragozni is tudni kell”? Mert ha a mégoly értékes gondolatok pongyola, magyartalan vagy zavaros előadásban kerülnek a gyülekezet elé, akkor a hívek aligha tudnak azonosulni velük. Ugyanígy a liturgia egyébként talán veretes szövegét lehet úgy tagolni és hangsúlyozni, hogy az üzenete érthetővé váljon. Ennek jegyében jó, ha megvalósul a gyülekezet folyamatos tanítása arról, hogy mi miért történik, mi mit jelent. Szavakat, szimbólumokat, ősi szokásokat el kell magyarázni, az értelmüket fel kell tárni.

A lelkész és a liturgus mellett azonban minden gyülekezeti tag felelősséggel tartozik azért, hogy az istentiszteletek érdemben is nyilvános, vagyis missziói alkalmak legyenek. Hogy „a belépők lássák a világosságot”!

Vegyünk két egyszerű példát: A és B gyülekezet templomába is belép egy-egy olyan ember, aki korábban nemigen járt még istentiszteleten. Az A templomba érkező nem is lehet biztos abban, hogy jókor jött-e, hiszen a bejáratnál semmi sem utal arra, hogy mikor kezdődik az isten- tisztelet, de még arra sem, hogy milyen felekezet jön itt össze. Tétován mégis belép. Nincs tele a templom, ám helyet nehezen

LITURGIKUS SAROK

talál, mert mindenki a sor szélén ül. Amikor végre leül, nem tudja követni az éneket, mert nincsen énekeskönyve. A kenetteljes vagy belterjes prédikáció nem szólítja meg. A befejező ének után egy darabig táblából még az előtérben, ám mivel senki nem áll vele szóba, elsomfordál.

Ezzel szemben a B templomba érkező a külső hirdetőtáblán és a templom előterében látható hirdetésekre egyaránt felfigyelhet. Amint belép, barátságosan köszöntik. A kezébe adnak egy énekeskönyvet, esetleg a liturgia vagy a hirdetés fénymásolt szövegét is, majd hellyel kínálják. Az igehirdetés mintha kifejezetten neki szólna. A hirdetésben megüti a fülét az a mondat, amellyel azokat köszöntik, akik először vesznek részt istentiszteleten ebben a templomiban. A / záróének után barátságosan megszólít- / ják. Tolakodás nélküli közvetlenséggel megkérdezik, hogy volna-e kedve ott maradni egy rövid beszélgetésre kávé és sütemény mellett, továbbá szeretettel hívják a következő alkalmakra is.

Ugye mondanom sem kell, melyik istentisztelet zajlik a bibliai „parrészia”, a nyilvánosság jegyében?

■ Fabiny Tamás

v