Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-06-19 / 25. szám

‘Evangélikus Életit PANORÁMA 2005. június 19. 7 PULZUSOK Apropó, Kirchentag. szióval E keresés folyamán egyfelől elfeledett formákat fedez föl újra, másfelől megal­kotja a saját verseit, dallamait, képeit, amelyek formába öntik Istennel kapcso­latos gondolatait és érzéseit. A spirituális témáknak szentelt pavi­lon folyamatosan tele volt Hannover­ben. Kiemelt érdeklődés övezte ezt a te­rületet. Három súlypont volt számomra feltűnő. A régi idők spirituális nyelve az első. Mindenekelőtt a kelta lelkiség az a forma, amelyben a mai keresztény em­ber ki tudja fejezni Istenhez tartozásá­nak lelki élményét. Nálunk is népszerű­ek a kelta áhítatformák, az ír áldások és imádságok. A szerzetesi kegyesség a má­sik olyan nyelv, amelyet ma jól értenek és szívesen beszélnek az áhítat kifejezési formáját kereső keresztény emberék. Magyarországon is érezhető a fogé­konyság ez iránt a nyelv iránt. Anselm Grün bencés szerzetes könyvei például sorra jelennek meg magyar nyelven. Saját hangunk megszólaltatása a har­madik ága annak a folyamatnak, amely formát keres lelki életének, élményeinek kifejezésére. A legkülönfélébb zenei stí­lusok szólaltak meg az egyházi napo­kon. Bárki megkereshette a hozzá közel­állót. A plenárisnak tekinthető, tehát mindenki számára megrendezett, közös istentiszteleteken azonban három zenei műfaj kapott hangot: az igen lendületes, dinamikus koráléneklés, sok-sok taizéi ének és korunk zenéje, többnyire a dzsesszhez közel álló, magas színvona­lú, igényes könnyűzene formájában. Mi az, ami mindebből számunkra fi­gyelemre méltó? Az a kettősség, amely- lyel a spirituális nyelv egyfelől használ­ja atyáink nyelvét, szavait, dallamait, másfelől megkeresi a saját kora nyelvét, szavait, dallamait. Igen fontos e kettő egysége. Fölösleges lenne mindent kita­lálnunk és elölről kezdenünk, miköz­ben gazdag spirituális kincs rejlik a sa­ját történelmünkben. Balgaság lenne ezt nem használni, illetve azt a részét nem használni, amely épp ma, a mi szá­munkra megragadható, amely a mi ko­runk életérzésével rokon, és ezért ne­künk kell ma újra felfedeznünk. Ugyan­akkor minden kornak ki kell mondania a saját szavait, és el kell énekelnie a sa­ját dallamait. Halott az a hit, amely ön­magát csak századokkal ezelőtti for­mában fejezi ki. Az lehet hagyomány- őrzők klubja, lehet történelmi szakkör, de nem élő egyház. Az élő egyház ugyanis egyrészt őrzi a hagyományait, másrészt felszabadultan és természete­sen alkotja meg a saját korának színeit, szavait és dallamait. Ezt megpróbálja a tőle telhető legmagasabb színvonalon megtenni, de hogy opusai közül mi marad meg, vagy mit fognak déduno­kái újra felfedezni, azt a következő ko­rok döntik el. Gyermekeink azonban meg fogják kérdezni: ti milyen verseket és milyen dallamokat adtok a kezünkbe? És akkor a saját dallamainkat kell továbbadnunk: ötszáz éves dallamokat önmagukban nem adhatunk, csak a sajátjainkkal együtt. Egyházkép Minden komolyabb egyházi rendezvény akarva-akaratlart közvetít egyfajta egy­házképet. Vannak azonban olyan alkal­mak, amelyeknek ez kifejezetten szán­déka és célja. A hannoveri Kirchentag az utóbbiak közé tartozott. Tématerületei­nek első sorában tárgyalta az egyház és a gyülekezet kérdését. Ha majd a gyerme­ked megkérdezi, mire való az egyház és a gyülekezet, jó, ha van válaszod. Fontos előadások, kerekasztal-beszélgetések szóltak a témáról. Nem csoda, hiszen a német protestáns egyházak nehéz hely­zetben vannak, súlyos problémákkal néznek szembe. Talán számunkra is tar­togat néhány megfontolandó szempon­tot annak körüljárása, hogy hol tartanak pillanatnyilag a gondolkodásban. A beszélők nevén nevezték a helyze­tet, a válság különféle megnyilvánulásait írták körül, így közelítettek a jövő felé. Ez nem véletlen. Nem lehet szembesze­gülni ismeretlen vagy letagadott problé­mákkal. Nem lehet leküzdeni olyan ba­jokat, amelyeket nincs bátorságunk megnevezni. A bármiféle mélypontról kivezető út első lépése az, hogy véget kell vetni a mismásolásnak, vagyis bát­ran szembe kell nézni a megoldandó fel­adatokkal. Ugyancsak nélkülözhetetlen elképzel­ni az utat, amely kivezet a krízisből. Kon­cepció nélkül legföljebb ötletszerűen le­het tevékenykedni, ebbe-abba belekapni, hogy aztán ötleteink egymást is kioltsák. Amennyire én rálátoka német helyzetre, úgy tűnik, még mindig tart egyfajta pá­nik, feszültségek is érződnek, de már elju­tottak odáig, hogy körvonalazódik a kon­cepció: hogyan lehet egy kisebb struktú­rájú, olcsóbban üzemelő, a saját küldeté­sére jobban koncentráló egyházat kiala­kítani. Magyarul is elérhetők olyan köny­vek - többnyire a Kálvin Kiadó gondozá­sában jelentek meg -, amelyek ezt a teoló­giai programot közvetítik. Igen, teológiai programot, mert az egyházépítés első lé­pése teológiai feladat. Teológiai program nélkül lehetetlenség egyházépítő koncep­ciót kidolgozni. Bármely oldalon is történik, szűk látó­körről tanúskodó és egyházromboló magatartás szembeállítani egymással a teológiát és az egyház életét, a hitet és a teológia értelmes művelését. A teológia nem bokréta az egyház kalapján, nem is szükséges rossz, amelyet alkalomadtán kárhoztatni lehet. A teológia megkerül­hetetlen faktor az egyházépítés munka- folyamatában. Ha az egyház jövőt akar tervezni, ak­kor fel kell használnia mindazokat az eredményeket, amelyekre a rendszeres teológia a ma aktuális kérdésekkel való szembesülés során jutott. Fel kell használ­nia az egyház-szociológia meglátásait. És egy az egyben alkalmaznia kell mindazo­kat a tapasztalatokat, amelyeket a gya­korlati teológia gyülekezetépítés címen gyűjtött össze. Ha eljutott oda, hogy van víziója, akkor ezt a látást minél szélesebb körű vitára kell bocsátania, hogy lépései megnyugtató konszenzuson alapuljanak. Ennek hiányában elvetette a civakodás egyházromboló magját. Látásom szerint a német protestáns egyházak a koncepci­ót megvitató fázisba jutottak mára. Most csak egyetlen vonást emelek ki arról a képről, amelyet a jövő egyháza­ként a Kirchentag felmutatott. A protestáns egyház képe A protestáns egyház struktúrája alapjai­ban eltér a római katolikustól. Ennek lá­tása és hangsúlyozása nem veszélyezteti az ökumenét, inkább segíti. Mert ez tipi­kusan olyan pont, amelynek jegyében úgy fogadjuk el a másikat, hogy hangsú­lyozzuk és megőrizzük a saját színünket. Ennek a színnek pedig meghatározó ele­me Luthernek az egyetemes papságról val­lott tanítása. Hadd írjuk le most ezt a jel­legzetességet egy történet segítségével! Amikor Joseph Ratzinger bíborost XVI. Benedek néven pápává választották, az egyik legnagyobb példányszámú német napilap címoldalán egyetlen, hatalmas betűkkel szedett mondat állt: „Mi va­gyunk a pápa!” Margot Kässmann hanno­veri püspök asszony pünkösdi prédiká­ciójában szólt erről az újságcímről, mondván: igen, mi vagyunk a pápa! Mi mindannyian, akik meg vagyunk ke­resztelve, és Krisztust Urunknak valljuk. Luther a tőle megszokott szemléletes nyelven így fogalmazott: mindenki, aki kikászálódott a keresztvízből („aus der Taufe gekrochen ist”), pappá, püspökké és pápává van szentelve. A protestáns egyházszemlélet hang­súlyos eleme, hogy nincsen papok és la­ikusok rendje, hogy nem a papok rendje határozza meg az egyházat, hanem mindegyikünk közvetlenül, saját maga áll Isten elé. Saját felelősségével cselek­szik és gondolkodik. Az egyház szerepe nem a közvetítés, hanem a közösség megélése. Benne egyformán fontos a lel­készek és a nem lelkészek aktív és felelős részvétele. Nem a lelkész vezeti a laikust, hanem mindenki a maga ismeretével, adottságaival és képességeivel, a másik­kal karöltve, együtt építi az egyházat. Eckhard Nagel negyvenöt éves orvos, transzplantációs sebész, egyetemi tanár, a Kirchentag elnöke hangsúlyozta a záró istentiszteleten, hogy a kérdezés kultú­rája, amelyet gyakorolunk, megegyezik protestáns önértelmezésünkkel. Ez pe­dig nem a merev képeket és a tévedhe­tetlen válaszokat jelenti, hanem azt, hogy megérint és megmozdít az evangé­lium, és bátorságot kapunk arra, hogy szavakkal és tettekkel fellépjünk Isten igazsága érdekében a mindennapi élet­ben. Ezért a keresztény emberek a re­ménység jelei - egész létük szembeszáll a depresszióval. ■ Szabóné Mátrai Marianna E beszámoló valójában nem a Kirchentagról mesél, sokkal inkább azokról a gondolatok­ról, érzésekről, amelyek bennem születtek, mi­közben Hannover utcáin vagy a Messegelän­de csarnokaiban sétáltam. I. „Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad...” - hangzik a Kirchentag mottója, három ponttal a végén. Jelzi, hogy nekünk ma­gunknak kell folytatnunk a mondatot. Mit kérdez majd gyermeked, és te ho­gyan válaszolsz rá? A mottó zseniális, to­vábbgondolásra sarkall. Ugyanakkor a veszélye is megvan: mindenki hajlandó a saját „agylövésével” folytatni a mondatot - azt a kérdést tartja a legfontosabbnak, amelyet ő maga tesz föl. Persze ez is fon­tos, de elgondolkodtat: ha a mottót min­denki saját szája íze szerint folytat(hat)ja, szükség van-e egyáltalán rá? II. Hihetetlen, mennyi kisközösség, csapat, szervezet él itt egymás mellett! Nem csak arról van szó, hogy a németországi evangélikus egyház nagyobb, mint a magyarországi. Inkább arról, hogy mennyire büszkén vállalják ezek a kis­közösségek - legyen szó gyülekezeti énekkarról, politikai jellegű civil szerve­zetről vagy humanitárius egyesületről - önmagukat, az összetartozásukat. Néha talán furcsa is volt, amikor egy-egy cser­készcsapat a nagy közös étteremben ebéd előtt vagy után hangos kiáltással adta tudtul mindenkinek: itt vagyunk, és összetartozunk. Egy-egy jól működő csapat láttán mindig elfog az irigység, ha arra gondo­lok, nekem mennyi energiába telik egy közösség életre hívása és életben tartása. Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy azt érezzem, a közösség, amely megszü­letett, valóban életben is marad? Hány­szor kell azt érezni, hogy mindig a nullá­ról indulunk, hogy úgy kell hívni hétről hétre a kisközösség tagjait, mintha elő­ször hívnánk őket? Mi lehet ennek az oka? Egyik kedves gyülekezeti tagunk szerint „néplelki” sa­játosságról van szó: ha egy német mulat­ni megy, akkor azért megy, hogy együtt énekeljen a többiekkel - a magyar azt mondja a prímásnak: nekem húzd! Mintha nekünk genetikai sajátossá­gunk lenne az individualizmus, míg ők eleve közösségben gondolkodnak. Én azért másra gyanakszom. Volt itt jó pár évtized, amikor a hagyományos, belülről születő közösségeket igyekez­tek szétzúzni, s helyettük üres, felülről irányított csapatokat kreáltak. Ritka ki­vétel volt, amikor ezek a mesterségesen megcsinált közösségek igazi közösség­ként tudtak létezni. Amikor ezek a külső keretek felbomlottak, fellélegeztünk: végre nem kell kényszerből egyenes so­rokba állnunk, ugyanolyan színű nyak­kendőt kötnünk, végre nem mások mondják meg, hogy hová tartozunk. Ugyanakkor talán pont e miatt az ér­zés - a felszabadultság tudata - miatt nem vettük észre, hogy a közösség, amelyhez belülről, szívünkből ragaszko­dunk, mekkora erőt is jelenthet, és mennyire nem egyéniségünk felmorzso­lásának, hanem éppen megerősödésének az eszköze. Mennyi időnek kell még el­telnie, amíg a tömeg és a magány között megtaláljuk az igazi közösség erejét? III. Hétéves voltam, amikor 1978-ban kisdo­bosavatásom alkalmával közölte velem (velünk) egy nyakkendős bácsi, hogy szolidáris vagyok (vagyunk) a forradal­mi Kubával. Mivel nem tudtam, hogy ki az a Kuba, illetve nem értettem, mit je­lent szolidárisnak lenni, tudomásul vet­tem, hogy a szolidaritás olyasmit jelent, amit mások mondanak helyettem, és szép lassan enyhe irónia alakult ki ben­nem a kifejezéssel szemben. Azóta rengeteg idő eltelt, de a zsigere- imbe ivódott szkepszis akkor sem tűnt el, amikor már megtanultam, a szolida­ritás valójában melléállást jelent: azt, ahogy Krisztus társává szegődik az el­esettnek, a kitaszítottnak; azt, hogy ha választanom kell, a társadalom krémje mellé állok, vagy a megalázottak mellé, akkor egyértelműnek kell(ene) lennie a döntésnek. E miatt a szkepszis miatt az­tán ahányszor a Kirchentagon láttam, hogy hányán gyűjtenek aláírást, segélyt, szolidaritást vállalva az afrikai éhezők­kel, a megerőszakolt nőkkel és csecse­mőkkel, a csernobili gyermekekkel, egy­szerre fogott el az együttérzés, illetve a szégyennel kevert idegenség érzése. Iste­nem, hány nemzedéknek kell eltelnie ahhoz, hogy a szavak végre önmagukat jelentsék? Kyrie eleison! IV. Egyébként is nyomasztó élmény a renge­teg politikai, szolidaritási állásfoglaláson keresztül rálátni a világ fájdalmaira. Sza- bad-e a világ minden szenvedője mellé egyaránt odaállni, ha egyszer tudom, hogy kiállásom gyakran csak egy szó a többi ezer mellett? Valóban fontos a vi­lág összes fájdalmát fölvenni, amikor tu­dom, hogy ezt Valaki már megtette? És az, hogy ráhagyom a világ fájdalmát, megment-e engem a felelősségtől? Kü­lönben is, hol fér el ebben a segélyakció­tömegben, ebben a feladatdömpingben (van, aki egyszerűen akciókereszténység­nek hívja) az egyszerű és tétlen rácsodál- kozás a testté lett Igére? Vagy ez csakis a felszín, és mögötte valóban ott van ez a csak elfogadásra és nem tettekre alapuló ünneplés: annak az öröme, hogy Isten emberré lett? Csupa kérdés, nincs válasz. V. A fő programok helyszíne előtt a kapu­ban kis csoport osztogatja röpcéduláit. Ebben bebizonyítják, hogy az egyház minden mást felülíró bűne a szombat helyett a vasárnap megtartása, hogy a pápa az Antikrisztus, és különben is: ha a Biblia különböző pontjain található félmondatokat egymás mellé rakjuk, plusz rendelkezünk némi történelmi és matematikai alapismerettel, akkor a Szentírás engedelmes eszközzé válik a kezünkben, amelynek a segítségével dá­tumszerűen megjósolható a jövő. Senki nem bántja őket, a kapun kívül azt tesz­nek, amit akarnak. Ismerem a röplapot, tíz és tizenkét év­vel ezelőtt is ugyanezt nyomták a ke­zembe - a lapok többsége akkor is a ku­kában végezte. Engem elgondolkodtat ez a nagyvonalúság, az, ahogyan ennek a szektának a tagjai nem zavartatják ma­gukat a sikertelenség miatt. Nemcsak a maguk eszméi mellett állnak ki, hanem a módszer, az eszközök mellett is. Vagy nekik mindegy - számukra elég a tudat, hogy velem szemben nekik van igazuk? Mi a célja ennek az akciónak: az én meg­győzésem, megtérítésem vagy szimplán demonstráció? Kínos gondolat fészkel az agyamban: ha nekik teljesen mindegy, hogy az üzenetük célba talál-e, vagy sem, nem lehet, hogy valójában ők maguk sem hisznek a saját spekulációikban? VI. Késő este sétálunk Hannover utcáin. Min­den színpadon áhítat zajlik, az emberek gyertyával a kezükben állnak és énekel­nek. Lenyűgöz a kép, megpróbálom le­fényképezni, persze sikertelenül: a fény­kép a lényeget nem adja vissza. Előtte úgy éreztem, beláthatatlan tömeg vesz körül. A gyertyafény és az ének testvéri közös­séggé varázsolja számomra a tömeget. VII. Elámít a szervezettség foka: a hatalmas tömeg mozgatása, a programok sokszí­nűsége olyan háttérmunkát feltételez, amelyet én el sem tudok képzelni. És az a legcsodálatosabb, hogy a végén nem­csak monstre koncertek, nagyszabású előadások születnek meg, hanem kis­csoportos beszélgetések, a négyszem­közti lelkigondozás lehetősége is. Igaz, az előbbi feltűnőbb, így sokan hiszik, hogy a Kirchentag csak a tömegről szól. Számomra a csoda az, hogy ha nyitott szemmel járok, a tömegben megtalálom az emberarcú zugokat is. ■ Hegedűs Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents