Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-06-19 / 25. szám
2 FORRÁS ‘Evangélikus Élet3 2005. június 19. ÉLŐ VÍZ Lomtalanítás Lomtalanítás van a lakóhelyünkön. Az akciót abból a felismerésből kiindulva szervezik meg évente, hogy jobb nem megvárni, amíg „spontán szemétdombok” emelkednek mindenfelé. Hisz könnyen belátható, a lakosságnak szüksége van arra, az otthonokban felgyülemlett lomoktól időnként megszabaduljon. Az önkormányzatok rendszerint a természet megújulásának idején - tavasszal, nyár elején - hirdetik meg a lomtalanítást, arról is tájékoztatva a lakosságot, hogy mikor melyik területen lehet kitenni a feleslegessé vált kacatokat. Példát kellene vennünk erről az évente visszatérő akcióról, le kellene utánoznunk a rendszert! Ne csak a lakásunkban, de a szívünkben, a gondolataink között is végezzünk rendszeresen nagytakarítást! Hogy ki, mikor és milyen gyakran végzi, nagyon sok mindentől függ, de az nem vitás, hogy mindenkinek szüksége van rá. S az is biztos, hogy kiváló alkalom erre a tavaszi-kora nyári megújulás ideje. A „hogyant” sem nehéz kitalálni - nem kell különösebben nagy találékonyság hozzá. Gyülekezetben vagy otthon, szeretteinkkel közösen vagy egyedül, istentiszteleten vagy „belső szobánkba” félrevonulva, de el kell végezni a „lomtalanítást”. Ki kell dobni mindent, ami kártékony, és ami az előző tisztogatás óta felhalmozódott. Gonoszságot és rosszindulatot, acsarkodást és hitetlenséget. Közönyt, kapzsiságot, gyűlölködést, mindent, ami bűnös és rossz bennünk, és ami könnyűnek találtatik az Úr mérlegén. Ki az alantas és sekélyes gondolatokkal, kis utálatosságainkkal, de azokkal a silány, ostoba eszmékkel is, amelyek - akár akaratunk ellenére, de - ránk zúdulva vontak hatásuk alá bennünket! Mindennek szemétre kell kerülnie, ami értéktelen, ami nem méltó az Isten képmására teremtett emberhez. Ne legyenek illúzióink: lesznek, akik pont e lelki lomtalanítás idején jönnek győzködni bennünket arról, hogy ne selejtezzük ki, hanem tartsuk meg rossz szokásainkat, hibáinkat. De igazából nem tőlük kell félnünk! Sokkal nagyobb veszélyt jelent önnön gyengeségünk, az, ha magunkban tartjuk vétkeinket. Ha ezek nem kerülnek kívülre, akkor szívünkben halmozódnak, növekszenek tovább. Jó, ha tudatosítjuk magunkban: van hová vinnünk terhűnket - a lélek számára is van „lomtalanításra kijelölt terület”. Ráadásul az életünket elborító „lomokat” - bűneinket —nem csak az esztendő egy bizonyos napján vihetjük irgalmas, megbocsátó mennyei Atyánk elé! m Gyarmati Gábor SEMPER REFORMANDA „Tanítják továbbá, hogy ennek a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie. Az Isten parancsolatába foglalt jó cselekedeteket azért kell megtennünk, mivel ezt Isten kívánja; nem pedig abban bizakodva, hogy ezekkel a cselekedetekkel lehetünk Isten színe előtt érdemessé a megigazulásra. Mert a bűnbocsánatot és megigazulást hittel ragadjuk meg. Ezt Krisztus szava is bizonyítja: Ha mindezeket megcsele- kedtétek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk (Lk 17,10).” H Ágostai hitvallás VI. cikk (Nagy Gyula fordítása) LAPUNK A VILÁGHÁLÓN: áC%. MACVá; WWW.EVEL SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP - Ézs 48,12-19 Hallgassunk rá, hiszen adni akar! Hangzavarban élünk, és hallászavarban szenvedünk. Igényeljük, hogy sokféle információ birtokába jussunk, mert magunk előtt is szégyellnénk, ha az egyoldalúság, korlátoltság vádja érne minket. Néha még élvezzük is a hangzavart. De a szűrő, amely az igazit a hamistól, a hasznosat az ártalmastól, az érdekeset az üdvösségestül elválasztaná, sokszor hiányzik. A hangzavar külső adottság, a hallászavar azonban a mi betegségünk: nem okolhatunk miatta mást. Isten azonban nem egy a hangosko- dók közül. O az egyetlen, aki valóban méltó a szólásra, és akire érdemes odafigyelni. Amikor megszólal, meg is szólít. Nem a nagy semmibe beszél, hanem népéhez. Bár mondanivalója mindenkire érvényes, elsőként népétől várja el, hogy hallgasson rá. Akik hallgatnak rá, azok alkotják a mindenkori népét. Övé az első szó, és őt illeti az utolsó szó joga is. Ő az egyetlen, akinek szavai és tettei között soha nincs meghasonlás. O egy a szavával, és szavát nem lehet elválasztani tőle. Ő az, aki a prófétának megengedi, hogy a teremtettség csodáján szemlélje szavának erejét, hatékonyságát. Minden az övé. Az is, amit életünk különböző területein magánosítani szeretnénk. Nem száll vitába velünk arról, hogy elismerjük-e tulajdonjogát. Nem kéri, hogy amink van, tekintsük az övének. Nem fenyeget, hogy hatalmi szóval szorítson sarokba minket, mint elszem- telenedett parányokat. Egyszerűen minden az övé. Nem őt rövidítjük meg, ha nem hallgatunk rá, hanem mi veszítjük el a belőle való részesedés örömét. Hiszen ő, akié a „minden", csak adni akar. Ezsaiás körvonalazni - vagy legalább sejtetni - igyekszik, hogy ez a „minden” mekkora. De ezt a feladatot nem egyedül ő kapta. Többek között A zsidókhoz írt levéllel kellene együtt olvasni mai igénket. A „minden” ott teljesedik ki. Nem csupán mennyről és földről meg a csillagos égről, láthatóról és láthatatlanról van szó,- hanem Jézus Krisztusról, aki által Isten a végső időkben szólt hozzánk, „akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. 0 Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása. aki hatalmas szavával hordozza a min- denséget, aki miután minket bűneinkből megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült” (Zsid 1,2-3). A „minden” Jézus Krisztussal teljes. A hallás javulásának első jele, ha érteni kezdjük, hogy amit Isten adni kíván, az is Krisztussal teljes. A hallászavar a gyanakvás, a bizalmatlanság oldódásával gyógyul. Talán álltunk már biztonsági lánccal védett ajtó résén kitekintő szempár gyanakvástól szűk látómezejében, miközben adni, átadni szerettünk volna valamit. Lehet, hogy hosszú listát tesz ki azoknak a neve, akik szintén szereztek ilyen tapasztalatokat. Honnan ered ez a nagy bizalmatlanság, amely még az adni akaróval szemben is megnyilvánul? A jelenések könyve valóban szól a gonoszról (1.13. fejezet), akinek nagyokat szóló száj adatott; aki azért ígér mindent, hogy mindenünkből kiforgasson bennünket. Ám Jézus Krisztus beverte ezt a szájat, mert előbb pusztai megkísérlésekor, majd pedig a kereszten - ahol önmagát adta áldozatul - feltárta, hogy Isten mire és kinek szánta a „mindent”. A hangzavar akkor csitul, a hallászavar akkor gyógyul, amikor Jézus Krisztusban meghalljuk a mindennel bíró, gazdag Isten ajándékozó szavát, és meglátjuk ajándékká vált hatalmát. Jézus Krisztusban teljesedett be a „jelen vagyok” ígérete is. Annyiszor mondogattuk már a „lélekben veletek vagyunk” formulává silányult ígéretét, hogy ezzel Isten azon adott szavát is megszegényítettük, amely jelenlétével bátorít minket. Pedig Isten komolyan veszi, hogy jelen van. Nem valami ködös messziségből „gondol ránk”, hanem jelen van. Az ige egyházának valljuk magunkat. Miért bizonytalanodunk el mégis, amikor Jézus Krisztus Urunk valóságos jelenlétét ígéri testében és vérében bűneink bocsánatára, és felkínálja, hogy- az Ajándékozó kezéből elfogadva - őbenne, az Ajándékban ízleljük meg a „mindent”? Isten mindenütt jelen A VASÁRNAP IGÉJE van, de csak akkor nyújthatjuk feléje a kezünket, amikor biztosan az övé nyúl felénk ajándékával. Ezerszer becsaptak már bennünket, ezerszer vártunk hiába arra, hogy valaki majd „jelen lesz”. Isten nem ember, hogy hazudjék. A Feltámadott áldozatul adott testét és vérét kínálja nekünk, hogy hitelt adjunk ígéretének: érettünk van jelen. Jövőnk is akkor van, ha hallgatunk az utolsó szavát Jézus Krisztusban kimondó Istenre. Ezerféle futurológia biztat vagy rémít bennünket. Az egyik megfagyaszt, a másik eléget. Isten azonban éltető jövőt ígér. Nem az a kérdés, hogy optimista vagy pesszimista-e a jövőképünk. Az a kérdés, hogy kire hallgatunk. Ha a Krisztusban szóló és cselekvő Istenre, akkor merünk élni, merünk keresztelni, merünk a láthatatlansága ellenére jelen lévő elé letérdelni, merünk lelkészeket szentelni, merünk elkopni másokért, és merünk meghalni, hiszen halljuk, mit ígért. ■ Fehér Károly Imádkozzunk! „Irgalmas Jézusunk, járj velünk, kérünk! / Áldj, vezess, oltalmazz, .győzelmet adj! / Támad az ellenség, nélküled végünk, / Am a te hű kezed el sose hagy. / így szívünk se fél, / Távol fénylik a cél, / S ránk örök országod hajnala kél.” (EE 449,4) Oratio oecumenica Urunk, Istenünk! Könyörülj ezen a világon, mert nem tudja, mit cselekszik, csak rohan, és nem tudja, hová! Urunk, ha mégis megállítasz minket, add, hogy észrevegyük! Ha szólsz, adj hozzá halló füleket! Ha a világot nézzük, add, hogy meglássuk benne szereteted ezernyi apró jelét! Urunk, nyisd meg egyházad szívét, hogy befog'adja Lelkedet! Adj ébredést népednek, hogy hirdesse jó híredet. Add, hogy ne szégyent hozzunk fenséges nevedre, hanem magasztalást. Szabadítsd meg egyházadat a képmutatás és farizeizmus lelkűidétől. Add, hogy mi, akiknek áldást kell továbbadnunk, akikre ajándékaidat bíztad, ne a saját kívánságainkat hajszoljuk. Urunk, kezedbe helyezzük életünket. Újítsd meg hitünket! Eléd visszük szeretteinket: hitvestársunkat, gyermekeinket, unokáinkat. Segíts hozzád vezetni őket! Miközben rólad beszélünk, előbb hadd halljuk meg mi magunk a szavadat. Mielőtt cselekednénk, figyeljük akaratodat. Te, aki örömökre hívtál minket, segíts megértenünk, miért örömhír az evangélium. Hadd legyünk sóvá és világossággá a keresők számára, hogy ránk tekintve téged láthassanak! Légy az árvákkal és a kitaszítottakkal, akik értelmetlennek látják az életüket. Tégy csodát az ő életükben is, hogy belül meghallják azt a hangot, amely keresi őket. Urunk, maradj a betegágyon szenvedőkkel. Segíts, hogy politikusaink és vezetőink megértsék: a hatalom mások szolgálatának az eszköze, nekünk pedig adj imádságos szívet, hogy tudjunk így tekinteni rájuk, és könyörögni értük, hogy azzá lehessenek, aminek te látni szeretnéd őket. Köszönjük, Urunk, az életet, mely csodálatos ajándékod. Olyan jó, hogy nemcsak megteremtetted ezt a világot, hanem szeretetkapcsolatra léptél vele a teremtésben. Köszönjük, hogy egyszülött Fiadat adtad érte, aki eljött, hogy megkeressen minket, elveszetteket. Köszönjük, hogy a Golgota keresztjéig tart szereteted. Köszönjük a hozzánk legközelebb állókat, szeretteinket, akik benned egyben testvéreink is. Köszönjük a gyülekezetét, azt a lelki családot, mellyel megajándékoztál minket. Köszönjük, hogy összetehetjük kezünket, meghajthatjuk térdünket, és Atyánknak szólíthatunk Fiad, Jézus Krisztus által! Köszönjük Szentlelked jelenlétét; köszönjük, hogy nem hagytál magunkra, és ma is cselekszel az életünkben. Magasztalunk, Urunk, minden hatalmas tettedért és meg nem érdemelhető jóságodért, szeretetedért. Legyen mindezért dicséret és magasztalás, fogadd el szívünk hálaáldozatát! Tiéd a dicsőség és az imádás, felemeljük szívünket, és dicsérjük szent neved. Szent, szent, szent a Seregek Ura, Istene. Dicsőség neked, Istenünk! Ámen. ISTENTISZTELET ÉS ... 6. Istentisztelet és diakónia LITURGIKUS SAROK A keresztény gyülekezetek életéhez ősidők óta hozzátartozik a szeretetszolgálat gyakorlása. A gyülekezetek gondoskodnak a szegényekről, az árvákról, az özvegyekről és a betegekről. Ha az időben visszaugrunk az első századok kereszténységéhez, akkor joggal mondhatjuk, hogy a krisztusi hit és az abból fakadó élet forradalmi változást hozott az ókor etikai és szociális szokásainak a tekintetében. A kereszténység a későbbi századokban sem hanyagolta el a felebaráti szereteten alapuló diakóniai munkát, noha a középkorban inkább a hatalmi és expanziós törekvések álltak előtérben. Csendben végezték szolgálatukat a kolostorok betegápoló és gyámolító szerzetesei, a lovagrendek építették kórházaikat Európa-szerte a főútvonalak mentén, az egyszerű keresztény emberek pedig családjukban és környezetükben gyakorolták a hitből fakadó irgalmasságot. A keresztény élet szíve-közepe mindig az istentisztelet volt. Akár a katakombák mélyén, fáklyafényben, egy-egy mártír sírjánál gyűltek össze a hívek, akár ragyogó katedrálisokban tartott, pompázatos istentiszteleten dicsérték Istent, az istentisztelet a megszentelődés és a szolgálatra indítás lehetőségét hordozta magában. Az istentisztelet kiemeli az embert az idő és a tér szorításából - hiszen az örökkévalóság fénye ragyogja be -, de ezzel együtt a helyére állítja, sőt szolgálatra is indítja. A rendszeres imádság és a liturgia az ünneplést rendezett időkeretbe helyezi az egyházi esztendőben. A Szentháromság Istennel való találkozáskor - amelyet ugyanúgy átélhetünk egy- egy lélekemelő liturgikus élmény során, mint egy szívet perzselő igehirdetés hallatán - megadatik, hogy megtaláljuk a helyünket a gyülekezetben, és a diakónia területei is megnyílhatnak előttünk. Mindig nagy öröm, ha valaki az isten- tiszteletre járó hittestvérek közül spontán jelentkezik, és felajánlja segítségét a szerteágazó diakóniai szolgálathoz. Egy-egy igehirdetésben elhangzott gondolat vagy kérdésfelvetés ugyanúgy ösztönzően hathat, mint a liturgiából sugárzó evangéliumi üzenet: Isten előtt mindannyian koldusok vagyunk, és az ő ajándékaira szorulunk. Isten pedig Jézus Krisztusban ajándékozott meg minket, aki azért jött, hogy önmagát adja értünk. Az úrvacsora vételekor ez a Krisztus lép közösségre velünk, és indít minket útra, hogy a misszió és a diakónia területén szolgáljunk. A fentiek alapján bátran elmondhatjuk, hogy diakóniai szolgálatunk és istentiszteleti életünk nem választható el egymástól. Magyarországon a diakónia és a teológia kapcsolatát sajnálatos módon még mindig leterheli a „Káldy-kor- szakban” erőltetett „diakóniai teológia”. Ideje lenne e korszak tudományos-kritikai feldolgozása mellett - kissé kitekintve a lutheránus világba - új teológiai megközelítéseket is megfogalmazni. A magyar evangélikus intézményi diakóniai szolgálatnak (amelyet egyre gyarapodó és a feladatkörök szempontjából is gazdagodó egyházi struktúrában végzünk) nagy kincse a gyülekezethez való kötöttség. A hazai diakóniában dolgozók tudják jól: ez azt jelenti, hogy intézményeink szinte mindegyike - de a régebben alapítottak mindenképpen - szorosan kötődik a helyi gyülekezetekhez. A diakónia hat az istentiszteletre, és az istentiszteleti élet is hat a szolgálatra, illetve a szolgálókra. Ezt a közös kincset mára némileg veszélyezteti az államtól való nagyfokú függés, de bizonyos, egyházon belülről induló törekvések is hathatnak negatív irányba. Sokan nosztalgiával tekintenek vissza azokra az áldott időkre, amikor a szeretetszolgálatban jórészt diakonisszák dolgoztak. Ma nem diakonisszák, hanem alkalmazottak látják el idős vagy fogyatékkal élő testvéreinket. Kevés pénzért, magánéleti gondokkal küszködve végzik nehéz munkájukat. Ha jól képzettek is, az egyházi jelleget nem mindig értik. Hol foglalkozzunk velük? Hol kapjanak keresztény alapokon álló mentális és szakmai képzést? Egyházunk adós a válaszokkal. Pedig milyen jó volna olyan diakónusokat képezni, akik vezető szerephez juthatnának intézményeinkben! Olyan elhivatott embereket, akik a helyi gyülekezet és az adott intézmény között hiteles kapocsként szolgálnának, és a gyülekezet liturgikus életében is szerepet kapnának. Milyen jó volna intenzívebben megismertetni az egyházi szociális munkát a lelkészekkel is - már teológiai tanulmányaik során vagy később, posztgraduális formában! Finn testvéreinktől ezen a területen is sokat tanulhatnánk. Ha átéljük a liturgiát, akkor gyógyít. A liturgikus közösség - amely lehet egyben diakóniai közösség is - segíthet minket abban, hogy megtaláljuk saját helyünket az életben és az egyházon belül is. Az sem véletlen, hogy a tradicionális diakóniai munkát végző közösségek egyfajta szoros és hagyományos istentiszteleti közösségi háttér mellett végzik szolgálatukat. Olyan jó lenne, ha a diakóniai szolgálat és az istentiszteleti élet egyre több ponton kapcsolódna egymáshoz! Biztos vagyok benne, hogy az egyházunkban induló liturgikus megújulási mozgalom ezt a folyamatot erősíteni és gazdagítani tudná. ■ Gregersen Lábossá György j y
