Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-06-12 / 24. szám
‘Evangélikus Élet^ ELŐ VIZ 2005. jumus 12. Lapzártánkkal egy időben vette kezdetét Ábrahám Márta (hegedű) és Dobozy Borbála (csembaló) kamaraestjével a 16. budapesti Bach-hét, melynek koncertjeire - június 12-ig - minden este 19 órai kezdettel várja az érdeklődőket a Deák téri evangélikus templom. Nem befejezés: kezdet! A legtöbb gyülekezetben véget ért az előkészítő, megvolt már a konfirmációi ünnep is. Vajon hogyan készítettük föl fiataljainkat erre a fontos lépésre? Vajon mi maradt utána? Hangsúlyoztuk elégszer, hogy a konfirmáció nem befejezés, hanem kezdet? És valóban hűségesen járnak a gyülekezetbe, hívő módon élnek konfirmandusaink? Nehéz kérdés, hiszen nincs hatalmunkban befolyásolni, hogy a munkánk milyen eredményt hozzon. De van elhívásunk az Úrtól, aki megígérte, hogy „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban" (iKor 15,58; Károli-fordítás). Azt is mondta, hogy „az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok...” (Ézs 55,11; Károli-fordítás). Ebben bízva kezdődhetett el minden gyülekezetben az előkészítő órák sora. Először imádkoztunk a leendő résztvevőkért, az Úr kezébe ajánlottuk Őket, és kértük, hogy kezdettől segítsen minket. Föllapoztuk a vastag keresztelési anyakönyveket: hányán messze költöztek, nem is tudjuk, merre vannak! Aztán végre találtunk egy ismert nevet. Csöngetés, kaputeKedves Gyerekek! A Gyermekvár mostani sorozatának utolsó előtti részéhez érkeztünk. Füller Tímea segítségével már megismerkedhettetek Jónával, a képzeletbeli kisfiúval, aki a kapemaumi százados házában lakik; édesanyjával, akit mindenki csak Eszter mamának hív, és Simonnal, Jóna kis barátjával. Ok ketten sok csodát látnak Jézus földi életéből, amelyeket el is mesélnek nektek. Minden történet végén egy-egy rejtvényt oldhattok meg. A helyes megfejtést minden alkalommal küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Elet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hetedik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő értékes könyv- és játékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hétszer kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen. GYERMEKVAR 6. Másnap reggel anyukám szelíd keltege- tése helyett arra ébredtem, hogy Simon rázogat.- Azonnal kelj fel, valami fantasztikus történt! - hadarta izgatottan. Álmosan nyitogattam a szemeimet, és csak nagy nehezen szoktam meg az ablakon beszűrődő fényt. A napsugár vidám táncot járt a falakon, az ajtó nyitva állt. Csodálkozva pislogtam az összefüggéstelenül magyarázó Simonra, akinek be nem állt a szája. Egyre csak mondta, mondta a magáét, és én egy szót sem értettem az egészből. Végre sikerült egészen felébrednem, és annyit kivettem a szavaiból, hogy Jézus a faluba érkezett, és vele van valaki, akit azonnal látnom kell. Anyukám iskola előtt nemigen szokott máshova elengedni, nehogy a végén elfeledkezzem a kötelességről, és elcsavarogjam a napot, de most nem állta utamat. Egyszerűen eltűnt. Valószínűleg feladatot adtak neki ezen a korai órán. Simont majd szétvetette a titkolódzás. Én meg éhes voltam, és nem értettem, hogy miért nem lehet még annyi időt sem várni ezzel a rohanással, amíg fölkapok egy lángost a konyhából. Mire morgolódva végre csakugyan futásnak eredtem volna Simon után, már nem is kellett mennem sehova, hogy csodát lássak. Ott kanyarodott be az utcánk végén teljes életnagyságában. A lábaim földbe gyökereztek a csodálkozástól, mert rég • nem látott édesapám lépegetett ott - karján ragyogó arcú anyukámmal. Nem tudom, miért, de hirtelen olyan bőghet- nékem támadt, hogy képtelen voltam visszatartani. Simon úgy bámult rám, mintha nem is ismerne. Nagyon sok idő telt el, amióta nem találkoztunk apukámmal. Nem is szerettem visszagondolni arra a napra, amikor elment tőlünk. Nem értettem pontosan, mi is történt, csak az volt akkor világos, hogy valami titok lappang nálunk. Fájdalmas, rémisztő titok, amelytől meg akartak óvni, és amelyet épp ezért sokáig nem mondtak el nekem. Esténként a takaró alatt remegő szívvel hallgatóztam, vajon miről suttoghatnak egymás közt a felnőttek. Elmeséltem Simonnak, milyen hangfoszlányokat kaptam el halk párbeszédükből, de ő sem tudott segíteni. Egyszer aztán arra értem haza az iskolából, hogy anyukám az asztalnál zokog. Alig-alig vette észre, hogy beléptem, csak rázta a vállát a sírás. Nehezen tudott megszólalni, és akadozva mondta el nekem, hogy apukámon a lepra nevű súlyos és ragályos betegséget fedezték fel, ezért nem élhet tovább velünk. Van egy völgy, amelyet nekem messzire el kell kerülnöm, ott tengődnek együtt ezek a betegek. Mi csak annyit tehetünk, hogy minden héten ételt viszünk neki a kijelölt helyre. Hirtelen nem is tudtam elhinni. Nem, ez lehetetlen! Sok szép emlék jutott eszembe, és ahogy sírdogáló anyukámat néztem, vak düh lett rajtam úrrá. Miért pont az én apukámmal történt mindez?! Emlékszem, kiszaladtam a patak partjára, és nagy, nehéz köveket dobáltam a vízbe, míg csak teljesen ki nem merültem. Otthon csöndes, néma ház fogadott. Anyukámnak sok volt a dolga, sürgött- forgott.és úgy láttam, nem is igen akarta abbahagyni a munkát, ezért akkor nem sokat beszéltünk arról, ami történt. Később is kerültük apukám emlegetését, mintha nem is élne már. Csupán egyvalami - a sütéskor elővett kosár, amelyből az élelem rendszeresen eltűnt a völgyben - jelezte, hogy él még valahol messze, azon a nyomorúságos helyen. Néhány napja aztán két tanítvány - Jézus barátai — látogattak el a faluba, és ők meséltek néhány leprásról, akiket Jézus meggyógyított. De az emberek csak legyintettek erre. Azt mondták, ez lehetetlen. És most itt van édesapám! Anyukám könnyes-mosolygós arccal karolja. Már lódul is a lábam, talán igaz se volt ez a hosszú távoliét. És most, miután Jézus csodát tett, egészen biztosan újra jó lesz minden!- Apu! Apu! - kiáltottam. Valami gombócfélét éreztem a torkomban. Annyi mindent kellene neki mondani: hogy milyen nagyon vártam, és hogy soha többé nem akarom, hogy elmenjen... Aztán csak átöleltem szorosan. Ezt biztosan azonnal megérti. 6. Segíts Jénának megtalálni az édesapját! Eúfab __d: lefon, a tizedikről egy bádoghang leszól: nem foglalkozunk ilyenekkel. Szegényesre sikeredik a névsor. Már sajnálni kezdenénk, amikor valaki maga jelentkezik. Meg a barátja is jön. És egy új látogatás sem volt hiába. Összegyűlt a kicsiny nyáj. Hogyan is kezdjük? A szülőket és a fiatalokat összehívjuk egy megbeszélésre. Van olyan szülő, aki el se jön. A megbeszélésen kiderül, hogy az egész héten nincs egyetlen olyan, közös időpont, amely mindenkinek jó lenne. Valahogy mégis megkezdjük az órákat. Az egész évet áttekintjük, tisztázzuk, mikor mi lesz. Egy hétköznapi órát és egy vasárnapit tartunk, az istentisztelet után. Az istentiszteleten az ifjak az első padban ülnek, és jegyzetelik az igehirdetést, majd az órájuk elején beszámolnak arról, amit megjegyeztek. Jó, hogy van segítő is, aki elkezdi velük az órát, amíg a lelkész mindenkitől elköszön, és följegyzi, hogy mikor kit kell meglátogatnia. A templomi gyülekezet a vasárnapi imaórákon mindig imádkozik a konfirmandusokért, az istentiszteleten pedig biztató mosollyal tekint a fiatalokra: hat, hét, nyolc - örülünk, hogy mindnyájan itt vagytok. A tanórákon a Biblia mellett Luther Kis kátéját és a Konfirmációi kátét használjuk, szabadon kibővítve. A gyerekek sok kérdést tesznek föl, alig győzzük a válaszadást. Az óra végén még olvasunk külön is a Bibliából, és körben imádkozunk. Csak az éneklés jobban menne! Lassan elérkezik a virágvasárnap. Az előtte lévő péntektől nagyhét szerdájáig mindig táborozunk, más konfirmandusokkal együtt. Ez az előkészület szerves része. Elvileg részt „kell” venniük rajta, de az előző csoporttól tudják, hogy milyen jó alkalom is ez, úgyhogy a többséget el sem lehetne tántorítani a részvételtől. A táborban nagyon jó együtt lenni. Igazi baráti közösség alakul ki. Mindent pótolunk hitben és ismeretben, ami az előkészítő során elmaradt. És az Úr Jézus közelségében eltöltött hét nagyon megerősíti mindnyájukat. Sokukban megszületik a személyes döntés, sokan elköteleződnek Jézus mellett. A tábort a legtöbben meghosszabbítanák még egy héttel, de „akkor jobb abbahagyni, amikor a legjobban ízlik”. így örömmel jönnek majd máskor is. Meg hát vár otthon a csodálatos ünnep: nagypéntek, húsvét... Ekkor már csak néhány hét van a konfirmációig. Ezalatt az anyagot is átismételjük. A beszámoló a konfirmációi ünnep előtti vasárnap van. Természetes, hogy nem kapják meg a kérdéseket. Nem is kaphatják, hiszen a kívülről megtanulandó válaszok mellett rengeteg olyan kérdést is kapnak, amely az anyag kibővítése, amelyről az órákon beszélgettünk. De hát azért a kívülről megtanulandó kérdésekből jó párat kihúzunk, mert ahogy mondjuk: ez nem vizsga, hanem beszámoló. Itt nem lehet megbukni, hiszen az órákon mindent átvettek a résztvevők. És ki jobban, ki gyengébben, de a maga képességei szerint szépen számot is tud adni arról, amit megtanult és megértett. Jó ezzel a biztonsággal érkezni mindenkinek. Ha a konfirmandusok véletlenül elakadnak, a hallgatóság soraiból is válaszolhatnak - és örömmel meg is teszik. Azt mondják a hozzátartozók és a jelen lévő gyülekezeti tagok, hogy bizonyjó fölfrissíteni a régi ismereteket. Végül elérkezik a várva várt nagy nap. Jönnek a szülők, a nagyszülők és a keresztszülők is. De van olyan gyermek is, akit senki sem kísér. Mert előfordul, hogy a család nem érdeklődik a hit kérdései iránt, de egy gyermek nyitott az Úr dolgai irányában. Milyen jó látni, hogy ezek mögé is odaáll valaki! És a templomban az ünnepi pillanatokban mindenki megérzi, hogy megállt köztünk valaki: Jézus, a Szabadító, aki tiszta szívet és új életet ad. A konfirmáció kétoldalú esemény: amit szüléink és keresztszüleink fogadtak meg helyettünk keresztségünkkor (ha akkor még gyermekek voltunk), azt most mi megerősítjük. Istenünk pedig szintén megerősíti azt az ígéretet, hogy ha hívő lesz ez a gyermek, személyesen vezeti egy életen át. - Természetesen nem mindenki lesz személyesen az Úr gyermekévé a konfirmációkor, de az mindnyájuk élménye lesz, hogy megismerték a keresztény hit, az evangélikus hit alapigazságait, és most ünnepélyesen kijelentik, hogy elfogadják őket, és ezek alapján szeretnének élni. Az első úrvacsoravétel is csodálatos élmény. De egyszer vége az ünnepnek, jönnek a hétköznapok. Bizony nem mindenki marad meg a kedves kis konfirmanduscsoportból. Pedig tudják: a konfirmáció nem befejezés, hanem kezdet - a hívő élet kezdete. „Tudtam, tudtam” - mondja a lelkipásztor, aki annyit foglalkozott szeretett kis csapatával, és leboml imádkozni. Lesz, akinek a sorsát nem tudja tovább nyomon követni. De eltelik egy év, öt év vagy tíz - és ki zörget a parókia ajtaján? Egy volt tanítvány, akinek kérdése van, aki bajban van, vagy esküvőre készül, vagy éppen csak egyszerűen visszatalált Krisztushoz. A pásztor most sem tehet mást és nagyobbat: leboml, és hálát ad Istenének. ■ Széll Bulcsú HETI UTRAVALO Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. (Lk 19,10) Szentháromság ünnepe után a harmadik héten az Útmutató reggeli és heti igéiben az Úristen bűnösöket hív megtérésre egyszülött Fia által, mert az ő szemében nincs elveszett ember. Ez a jó hír csendül fel a Szentírás egyik legismertebb, Isten atyai szeretetéről szóló példázatából is. A két elveszett fiú visszafogadásával nincs vége a történetnek; az atyai házban csak úgy élhetnek örökösként, hogy betartják annak törvényeit. Isten parancsolatainak a betartása nem nehéz az ő gyermekei számára. Eltékozolt életünk romjai felett mi is kiálthatunk így - Dáviddal együtt - Atyánkhoz: „Fordulj felém, és könyörülj rajtam, (...) és bocsásd meg minden vétkemet!" (Zsolt 25,16.18), s halljuk meg a választ:.....ez az én fiam (te és a te testvéred) meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott." (Lk 15,24.32) Elmondhatjuk-e már Pállal, hogy „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok?" (iTim 1,15) Mennyire egybecseng az apostol vallomása Urunk szavaival, melyeket Zákeusnak mondott vezérigénkben (lásd még Mt 18,11 zárójelbe tett igéjét is)! Az a Máté írta ezt, akit Léviként hívott el Jézus: „Kövess engem!", s akivel asztal- és életközösséget vállalt. Miért? A Mester személyes válasza nekünk is szól: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk 5,27.32) Mózes abban is előképe a Megváltónak, ahogyan bűnös népéért könyörög: „Ó, jaj! Igen nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból csinált istent magának. Mégis, bocsásd meg vétküket!" (iMóz 32,31-32) A nagy Közbenjáró önmagát adta keresztre, hogy a megtérő bűnös nevét Isten ne törölje ki az Élet könyvéből. A Tóra könyveit is jelképező öt oszlopcsarnokkal körülvett gyógyvíz nem hozott gyógyulást a bénának, de az Úr víz és megelőző érdemek nélkül, szombaton is gyógyít testet-lelket ingyen, kegyelméből: „íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” fin 5,14) Mi lehet rosszabb a testi egészség elveszítésénél? Az örök élet elvesztése! A bűnbe esett testvér (atyádfia) megmentése, intése a mai gyülekezet (eklézsia) tagjainak is feladata: „Bizony, mondom néktek amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is." (Mt 18,18) „Mert Krisztus azért rendelte a kulcsok hatalmát, hogy a Szentlélek ezzel szentelje meg újra az elbukott bűnöst, s a keresztyéneknek legyen mivel megbizonyítani, hogy ők a Krisztus szent népe e világban.” (Luther) Jézus ártatlanságát Júdás is bizonyítja: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el." (Mt 27,4) O nem találta meg a megtérés útját, s sorsa igazolja, hogy „a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez"'(iKor 7,10). De akik Krisztusban vannak, a Lélek szerint járnak, „a Lélek törekvése pedig élet és békesség” (Róm 8,6). „Lelkünk újjáteremtője, / Új élet úgy éled, / Ha te vagy szerzője” (EÉ 242,2), Pártfogónk! ■ Garai András
