Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-06-12 / 24. szám
2 2 005-)umus 12. FORRÁS ‘Evangélikus Élet^ ÉLŐ VÍZ Kettős mérce Öntudatlanul is ött van a kettős mérce az életünkben: az ítéletet, a világosságot csak másokkal szemben alkalmazzuk, míg saját hibáinkkal szemben elnézőek vagyunk. Magam is csak nemrég döbbentem rá, hogy rjn r,7-ben ott van ugyan, hogy Jézus vére „megtisztít minket minden bűntől", és ez hatalmas biztatás, szilárd alap, de a mondat eleje így hangzik: „Ha pedig a világosságban járunk..: ” írók, filmrendezők sokszor használnak fel bibliai témákat. Eszembe jut egy film, amelyben az a házasságtörő asszony szerepel, akit Jézus felmentett. A film úgy állítja be a történetet, hogy Jézus nem ítél el senkit, csak megbocsát. De figyelnünk kell arra, hogy Jézusnak az asszonyhoz intézett utolsó szavai így hangzanak: .....menj el, és mostantól fogva tö bbé ne vétkezz!” 0n 8,rí) Tehát a bűn nem bagatell dolog. Nem játék. Nem olyasmi, amit folytatni lehet Jézus bűnbocsátó vérében bízva. Felvetődik a kérdés: ott van-e életünkben a világosság? Talán ismerjük Aháb király történetét (iKir 21), aki megkívánja szomszédjának, Nábótnak a szőlőjét, de Nábót nem adja. Mikor ezen kesereg, felesége arra biztatja, hogy vegye el a szőlőt erőszakkal, hiszen ő a király, rá nem vonatkozik a törvény. Ez valami más eset, ez kivétel. - Hányán szépítik így a bűnüket: amit teszek, nem lopás, csak „ügyeskedés”. De ha a világosságban járok, akkor nevén nevezem a bűnt, tehát: önzésem tényleg önzés, lustaságom tényleg lustaság. Hazugságom nem ártatlan füllentés. Aggodalmaskodásom tömény hitetlenség Isten iránt. Pénzhajszolásom bálványimádás. És minden mögött ott van, hogy hitetlen vagyok. Talán nem így mondom, talán járok templomba is, de amit a templomban hallok, és amit a Bibliában olvasok, azt nem veszem komolyan. Vegyünk egy példát. Tudjuk az első parancsolatból, hogy csak Istent szabad imádni. És hányszor halljuk mégis: „Imádom az unokámat!”, „Imádom a természetet!” vagy netán „Imádom az édességet!” Miért mondunk ilyesmit? Azért, mert már üressé vált az, hogy „szeretem”, és habozás nélkül kiszalad a szánkon, hogy „imádom”... Ámdsz próféta könyvének 5. fejezetében hallunk arról, hogy az olyan istentisztelet, éneklés, imádság, vallásosság, amelyben nincs bűnbánat és bűneink megítélése, utálatos Isten előtt. Ébredésre van szükség. Látnom kell, hogy kettős mércét használok. Mással kemény vagyok, magammal elnéző. Vállaljuk a világosságban való járást! Egyedül ez képes ledönteni a kettős mércét, és közösséget teremteni a másik emberrel. Jézus vére megtisztít minket minden bűntől - ez nem jelszó! Ez valóság. Ha komolyan vesszük, akkor többé nem kell leplezni bűneinket, hanem elfogadva az ő szabadítását, új életet kezdhetünk, világosságban járhatunk. ■ Gáncs Aladár SEMPER REFORMANDA „Aki pedig már tudja, hogy Krisztus által kegyelmes Atyja van, az igazán ismeri Istent; tudja, hogy Istennek gondja van rá, segítségül hívja, egyszóval: nincs Isten nélkül, mint a po- gányok.” H Ágostai hitvallás XX. cikk (Nagy Gyula fordítása) LAPUNK A VILÁGHÁLÓN: www.evelei.hl: ___________________ _______j SZEN THÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - iMóz32,14.2^-31 „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem” Jákob neve azt jelenti, hogy csaló. így hívták Izsák kisebbik fiát, mert haldokló atyjától csalással csikarta ki a bátyját, Ézsaut illető elsőszülöttségi áldást. Nem a vele járó jogok és anyagi előnyök miatt kívánta ezt, hanem a nagyapjának, Ábrahámnak adott isteni ígéret örököse akart lenni. Ezért vállalta a csalás minden kockázatát. Ézsaut viszont nem az ígéret érdekelte, hanem az elsőszülöttségi áldással járó atyai vagyon. Ennek elvesztése miatt haragudott öccsére, Jákobra. Ezt Jákob is tudta, és - miután az atyai vagyont megsokszorozta - arra gondolt, hogy az okozott kár megtérítésével kiengesztelheti Ézsaut. Ha vissza is adja a csalárdul megszerzett földi javakat, az isteni ígéretnek akkor is örököse marad. Legalábbis a jog szerint. De vajon Isten követi-e a jogot? Hiszen a jog földi tudomány: Isten nem köteles alkalmazkodni hozzá. Jákob szívét kétely mardossa: Isten vajon elismeri-e, hogy a csalással megszerzett elsőszülöttségi joggal őrá szállt az Ábrahámnak adott ígéret? Tudta, hogy Istent nem csaphatja be. Isten bizonnyal látta, hogy Izsák az atyai áldást elsőszülött fiának, Ézsaunak szánja, és - mivel Izsák érzékei vénségére eltompultak - nincs tudatában annak, hogy valójában kisebbik fia, Jákob térdel előtte, és áldó kezét az ő fejére helyezi. Kit tekint Isten az ígéret örökösének? A Jabbók révénél átélt rejtélyes éjszakai kaland nyomán Jákob erre kap feleletet. Álom volt csupán az Istent megjelenítő titokzatos személlyel való tusakodás? Vagy éberen átélt látomás? A fizikai valóság síkján végbement esemény? Bár a birkózás során szerzett csípőficam kellemetlen tüneteit Jákob hátralevő élete minden napján a fizikai síkon tapasztalhatta, a különös éjszakai látogató megjelenését mégsem vethetjük alá tudományos elemzésnek. Két dolog bizonyos: mindenekelőtt az, hogy Jákob a földi apától csalással elvett áldás Isten előtti érvényességéért küzdött a titokzatos személlyel. És bizonyos az is, hogy ezt sikerült elérnie. „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem" - Jákobnak ez a kívánsága bizonyosan teljesült. Bár Isten soha nem szorul rá, hogy „bizonyítványát megmagyarázzuk”, annyit talán mégis megjegyezhetünk, hogy az ígéret öröklésének elismerésével nem Jákob csalását szentesítette, hanem azt a vágyát teljesítette, amely az önmagában nézve elítélhető és elítélendő csalásban megnyilvánult: bármire kész volt az elsőszülöttségi jog megszerzéséért, mivel ilyen nagyra értékelte az Ábrahámnak adott isteni ígéretet, amely része volt az elsőszülött örökségének. Isten nemcsak Jákob csalását látta, hanem azt is, hogy Ézsau ezt az ígéretet annak idején kevesebbre becsülte egy tál lencsénél. Ezért ítélt úgy, hogy legyen inkább Jákobé, aki ezért nemcsak apjával és bátyjával szállt szembe, hanem - a rejtélyes éjszakai látogatóval birkózva - attól sem riadt vissza, hogy magával Istennel is megküzdjön. A történet végkifejlete nem azt sugallja, hogy a halandó Jákob erősebb a mindenható Istennél, de legalábbis egy ókori küzdősportban jobb nála. Isten nem annyira legyőzni, mint inkább meggyőzni hagyta magát: igazságos, hogy az kapja örökségül az ígéretet, aki nemcsak többre értékeli annál, akinek az öröklés normális rendje szerint járna, hanem még egy emberileg kilátástalan küzdelemre is vállalkozik érte. Hiszen mennyi esélye lehet az embernek Istennel szemben? A történet azt sugallja, hogy mégis van esélye annak, aki Istent a saját életénél is jobban szereti! Hiszen az Ábrahámnak adott ígéret elnyerésétől Jákob azt remélte, hogy Isten úgy lesz az ő Istene, ahogyan Ábrahám Istene is volt, akinek nemcsak A VASÁRNAP IGÉJE Kánaánt ígérte örökségül, hanem megengedte, hogy egész életében vele járjon, sőt barátjának nevezte. Jákob ezt az Istennel való közvetlen, meghitt viszonyt remélte az elsőszülöttségi áldástól. Ezzel nyerte el Isten tetszését, szemben Ézsauval, akit az áldásnak csak az anyagi vonzata érdekelt. Nem „a cél szentesíti az eszközt” hírhedt elvéről van itt szó! Isten nem igazolta, hanem megbocsátotta Jákob csalását, és a titokzatos tusakodás végén ezért adta neki az Izrael nevet: küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” Hitünk szerint Jézus Krisztus is meg- küzdött Istennel azért, hogy mi is örökösei lehessünk ígéreteinek. Húsvét annak igazolása, hogy Isten ebben a küzdelemben Jézusnak ítélte a győzelmet. Számunkra az ígéretek teljesülése a Jézus Krisztusban való hithez van kötve. Nekünk nem kell a Jákobéhoz hasonló csalást elkövetnünk. A hit harcát azonban életünk végéig vívnunk kell! „Csak" hinnünk kell - ez nem könnyítés! Sokszor könnyebb hősies cselekedeteket véghezvinni, mint a hit küzdelmében megállni. Ezért imádkozzuk naponta Luther nyomán: Uram, én a magam erejéből nem tudnék benned hinni, hozzád menni, nálad megmaradni. De te hitre vezetsz, és megtartasz a veled való közösségben. ■ Véghelyi Antal Oratio cecumenica Mindenható Istenünk, hálát adunk azért, hogy keresel és megszólítasz bennünket. Nem érdemeljük meg figyelmedet és áldozatodat, mert gyakran megfeledkezünk a veled való kapcsolat ápolásáról. Bűnök szeny- nyezik lelkünket, te mégsem fordítasz nekünk hátat. Add, hogy tisztán lássuk irántunk megnyilvánuló szereteted mélységét, hogy abból erőt merítve mi is el tudjunk indulni az idegenből hazafelé! Adj erőt nemet mondani a csábító lehetőségekre, az egyszerűt, a tisztát, az otthonit választani. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! Mennyei Atyánk, sokszor nem értjük, mi hova vezet ebben a világban. Már sokszor az sem egyértelmű, melyik a világos és melyik a sötét. Csak akkor lehetünk nyugodtak, ha életünket, sorsunkat te tartod kezedben. Kérünk, vedd pártfogásodba országunk népét, mert nélküled a legjobb lehetőség is rossz lehetőség, de ha a te áldásod van rajtunk, akkor minden nehéz helyzet a javunkra válik. Add, hogy ezt felismerve hálás és reményteli szívvel éljünk, minden jót tőled reméljünk, minden nehézséget atyai szeretetedre bízzunk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! Mennyei Atyánk, rád bízzuk azokat, akik különösen is rászorulnak irgalmadra: a gyermekeket, az időseket, a szerencsétlen sorsúakat, a betegen élőket. Azokat, akik egészségesnek tűnnek, ám lelki bánatuk miatt mégsem azok. Lelked erejével támassz irántuk irgalmat és segítő szándékot a többi emberben! Add, hogy egymásnak segítőtársai, igaz barátai lehessünk! Add, hogy megtapasztaljuk a jó szándék és a segítő kéz áldását. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! Szerető Urunk, hozzád fordulunk egyházunk dolgában is. Kérünk, add meg nekünk, hogy belássuk és meg- valljuk bűneinket, valahányszor haszontalan szolgáid voltunk. Add, hogy megtapasztaljuk Lelked egységet teremtő erejét és az összetartozás örömét szent neved dicsőségére! Ámen. ' % Istentisztelet és valláspedagógia ISTENTISZTELET ÉS ... 5. Fiatalok istentiszteleti szolgálatra készülnek. A vasárnapi istentiszteleten imádságok, liturgiái szövegek, versek felolvasásával, énekléssel és hangszeres zenével vesznek részt. Az előkészítő megbeszélésen szóba kerülnek az isten- tisztelet meghatározó elemei: kérés és hálaadás, panasz és dicsőítés, hallgatás és ének, Isten igéje és áldása, az egyházi esztendő, az Isten előtti és az Istenhez forduló beszéd és jelenlét. Hozzáteszi mindenki azt, amije van - gondolatait, kérdéseit; feszültségét, hálaadását, a témához kapcsolódó versét vagy énekét, hangszeres játékát. Izgatottság is kíséri a felkészülést: nem egyszerű több ember előtt felolvasni, megszólalni, énekelni, de biztonságot ad a közösség, az, hogy nem egyedül állok ki, hanem együtt veszünk részt az istentiszteleten. A felkészülés folyamán sokszor hallott, de nem igazán meghallott mondatok megelevenednek, tartalmat és jelentőséget kapnak, az idegen és kötött rend ismertté, formálhatóvá és szeretetté válik, de a megismerteket, megtapasztaltakat a közösen átélt és megvalósított istentisztelet élménye, öröme teszi teljessé. Az alkalom után csillogó tekintetek néznek vissza a templompadból a lelkészre. Egy gyülekezeti csoport részt vesz a német evangélikus egyház egyházi napjainak érdekes és sokszínű istentiszteletein; Taizé-találkozóra mennek a fiatalok; a szomszéd gyülekezet „Tamásmisét” szervez; hálaadó istentiszteletet közvetít a ZDF televízió. Alkalmak és események, amelyek új impulzusokkal töltenek el, amelyek - egymással megosztva őket - beszélgetésekre ösztönöznek, kérdéseket indukálnak, átgondolásra szólítanak, a helyi istentiszteleti élet gazdagítására buzdítanak. Tudatossá és megéltté teszik az istentisztelettel való kapcsolatunkat. Hiányosságokra mutatnak rá, okokra kérdeznek vissza, rádöbbentenek arra, hogy „Isten tiszteletének művészete” a miénk, rólunk és nekünk is szól, formálhatjuk és alakíthatjuk úgy, hogy Istenünk tiszteletét kifejező, ismerős és szeretett formát öltsön, megszólí- tóvá váljék. Istentisztelet és pedagógia - első olvasatra kicsit furcsának tűnik e párosítás. Igaz, a protestáns istentiszteleteknek a reformáció óta meghatározó pedagógiai dimenziójuk is van, melynek jellemzője többnyire a tanítás előtérbe kerülése. Ahogy énekeink között szép számmal vannak olyanok, amelyek egy-egy alapvető teológiai tanítást foglalnak össze (tipikus példái ennek Luther „kátéénekei”, például EÉ 72., 247., 295., 303., 433.), úgy a prédikáció tanító és nevelő irányultsága is meghatározó. Kritikaként pedig épp az szokta érni evangélikus istentiszteleteinket, hogy a spirituális, életközeli, élményt adó, közösséget formáló megszólítás háttérbe szorul a racionális megközelítés, a mindennapi élet felett sokszor elbeszélő tanítás mellett. A gyakorlati teológia és pedagógia közös törekvése azonban, hogy az emberre a maga testi-lelki-szellemi egészében, élethelyzetét és körülményeit figyelembe véve tekintsen, aki nem a tanítás és az istentisztelet tárgya passzív befogadóként, hanem aktív résztvevőként és formálóként van jelen hitével és kétségeivel, tapasztalataival és élményeivel, Istenre, ünnepre áhítozó szívvel, napi gondjaival, problémáival. Dicsérete, hálaadása, panasza, kérése és ünnepe megjelenési formát keres, hit- és életkérdéseiben iránymutatást vár, talentumaival és hiányosságaival befogadó és megtartó közösségre vágyik. Ha nem talál rá erre a megjelenési formára, ha a forma és a tartalom megfogalmazása számára idegen, ha nyitottsága ellenére kívülálló és magányos marad, akkor az nem az ő istentisztelete. Hagyományból, megszokásból, esetleg tiszteletből részt vehet rajta, de nem tekinti igazán sajátjának. A valláspedagógia szerepe egyértelmű az istentiszteleti életre való nevelésben. A gyermekek és a fiatalok, az újonnan érkezők bevezetése az „istentisztelet-közegbe”, az istentisztelet elemeinek megismertetése és „begyakoroltatása” különböző keretek között és változatos módszerekkel történhet. Fontos a tanítás, motivációs alapot azonban az isten- tisztelethez való érzelmi kötődés megjelenése adhat. Élményt adó istentiszteletekre van szüksége gyermeknek és idősebbnek, a gyülekezeti élettől eltávolo- dottnak éppúgy, mint a vasárnapi isten- tisztelet rendszeres látogatójának vagy a templomba óvatosan-félve először be- nyitónak. A valláspedagógiának az istentiszteleti életre való nevelésen túlmutató szerepe is van: fel kell tennie a pedagógiai LITURGIKUS SAROK megközelítés kérdéseit az istentisztelettel kapcsolatban. Mi az istentisztelet lényege? Milyen élethelyzetek teremtenek istentiszteletet? Milyen megjelenési formával és nyelvvel kommunikálható spi- ritualitás, ünnep, élmény és tapasztalat? Miért van szükségünk rítusra? Hogyan jönnek létre rítusok és szimbólumok, mi a szerepük, mikor és hogyan vesztik el jelentőségüket? Hogyan kerülnek egymással kapcsolatba a tradicionális és a modern elemek? Hogyan hordoznak közösségi formák egyéni érzéseket és tapasztalatokat? Mi az oka az istentisztelet „sikerének” vagy éppen „sikertelenségének”? Miért érzem jól vagy rosszul magamat egy istentiszteleten? Tartalom, helyszín és kommunikációs formák milyen összhangban jelennek meg az istentiszteleten? Milyen hatása van az istentiszteletnek a résztvevőkre? Többek között ezek azok a - nem teológiai megközelítésből fakadó, és nem kizárólag teológiai válaszokat váró - kérdések, amelyeket sokszor háttérbe szorítanak a liturgiatörténeti identitás védelmére (vagy keresésére vagy rekonstruálására) irányuló törekvések és a dogmatikai megfelelésre való koncentrálás. Ezek a kérdések azonban - ahogy a pedagógia kérdései - a gyakorlat oldaláról érkeznek, és mint ilyenek, nem szoríthatók háttérbe. A válaszok keresésének folyamata és következménye istentiszteleti életünket és hitünket gazdagítja, közelebb hozza és a sajátunkká teszi „Isten tiszteletének művészetét”. ■ Solymár Mónika
