Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-05-29 / 22. szám
2 2005- május 29. FORRÁS ‘Evangélikus Élet!* ÉLŐ VÍZ Most vagy soha! „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből következtethetne rá. Azt sem mondhatják: íme, itt, vagy íme, ott van! - Mert az Isten országa közöttetek van!" (Lk 17,20-21) A hívő ember a „soha” kilátástalanságá- val szemben az „örökké” távlatát kapja ajándékba Teremtőjétől. Megszoktuk már, hogy életünkben szinte minden gyors intézkedést követel. Határidős munkáink a „most” és az „azonnal” címkével vannak ellátva. Ha valaki ki akarja fejezni, hogy valami rendkívül sürgős, legtöbbször már arra kényszerül, hogy a tennivaló teljesíthe- tetlenségét kifejező „Tegnapelőttre legyen készen!” mondat kíséretében nyújtsa át az elkészítendő feladathalmazt. Most pedig elénk kerül még egy dolog, amelynek a teljesítésével nem lehet várni. Az emberek szeretik halogatni az örök életükre vonatkozó ajánlat megragadását. „Ej, ráérünk arra még!” - mondják Pa- tó Pál úrral, miközben háttérbe szorítják a lelki kérdések problémakörét. Hiszen annyi az egyéb sürgős feladat, hogy tényleg nincs idejük most olyan dolgokban döntést hozni, amelyek türelmet, gondolkodást, komoly elhatározást kívánnak, és amelyek esetében látszólag egyáltalán nem sürget az idő. A közelmúltban részt vettem egy fiatalember temetésén, akit nagy hirtelenséggel ért el a halál. A temetési menet a végső nyughely felé ballagott. A sírgödör egy domb oldalában helyezkedett el, ahonnan rá lehetett látni a szemközti dombokra is. A hátam mögött egy távoli ismerős - nem tudván mit kezdeni a halál tényével - üres frázisokat pufogta- tott. Amikor meglátta a sírhelyet, így vigasztalta magát és környezetét: „Legalább szép innen a kilátás!” Valóban igaz volt az elhangzott mondat, csak éppen pillekönnyűnek bizonyult a tragédia súlyával szemben. Az elhunyt sajnos már nem tudott gyönyörködni a kitáruló panorámában. Az ő egyetlen kilátása az lehetett, ha rövidre szabott életében Isten mellett döntött. Az Amerikai Egyesült Államokba nagyon sok ember igyekszik bevándorol- • ni - akár illegális úton is - a jobb élet reményében. Néhány hónapja határsértőket fogtak el a nyílt tengeren, akiket azzal az indoklással fordítottak vissza, hogy még nem érintette a lábuk az USA földjét. A televízió tudósításában így magyarázták ezt: az amerikai jogrend alapján nem lehet kiutasítani azt a bevándorlót, aki már az országban tartózkodik. A mennyek országának szabályai kicsit hasonlítanak ehhez: akit még az élet tengerén sodródva „ragad galléron” a halál, az nem léphet be az ígéret földjére. Azonban aki már ebben a földi életben megveti a lábát Isten országában, az a sajátjának tudhatja az örök élet távlatát. Ne halogassuk hát ezt a fontos döntést, mert „aki szereti az életét, elveszti: aki pedig gyűlöli (azaz hátrébb sorolja) az életét e világon, örök életre őrzi meg azt” (Jn 12,25). ■ Horváth Mária SEMPER REFORMANDA „Tanítják továbbá, hogy az egy anya- szentegyház minden időben megmarad. Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” W Ágostai hitvallás VII. cikk (Nagy Gyula fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP - Ézs42,18-21 „Igazsága érdekében akart az Úr nagy és felséges tanítást adni” „Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetői! Ha pedig vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek”- amikor Jézus (Mt 15,14-ben) ezekkel a szavakkal ostorozza népe vallási vezetőit, feltehetően a mára kijelölt ézsaiási prófécia visszhangzik lelkében. Süketek prédikálnak süketeknek - folytatja a próféta. Mert Isten az ószövetségi korban sem közvetlenül szólt népéhez, hanem elhívott szolgáira bízta éppen aktuális igéjét, amelyet az ő nevében kellett elmondaniuk. A próféta szomorúan állapítja meg: az elhívott szolgák süketek, mert nem hallják Isten szavát. Pedig Isten szól hozzájuk! De süket a nép is, mert nem ismeri fel, hogy az elhívott szolgák csak a magukét mondják, és beszédük már régen nem Isten szava. Pedig Isten szól! Nem is akármit mond: a maga igazságát nyilatkoztatja ki. Igaz voltáról ad „nagy és felséges tanítást". Ha tovább olvassuk a kijelölt szakaszt, látjuk, hogy ez nem elvont filozófia, hanem azoknak az eseményeknek az elemzése, amelyeket a nép a közelmúltban élt át, és amelyek sorsát a jelenben is meghatározzák. Súlyos mondatok ezek: „Ezért lett ez a nép kirabolt és kifosztott: csapdába és verembe estek mindnyájan, és börtönbe vannak zárva. (...) Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákobot, és kirabolják Izraelt? Vajon nem az Úr, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására. Ezért ontotta rá heves haragját és a háború tombolását. Lángolt körülötte, de nem értette, égette őt, de nem szívlelte meg. De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákob, a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítod!” (Ézs 42,22.24-43,3) A „nagy és felséges tanítás” summája, hogy Isten igazsága jóval több az igazságosságnál. Magába foglalja az igazságosságot, de túl is csordul rajta. Isten igazságosan bánik népével. Nem tesz vele kivételt: ha bűnbe esett, megbünteti. De ki is menekíti a büntetésből, más szóval megváltja. Nem engedi, hogy az igazságos büntetés övéi pusztulását eredményezze, hanem javukra fordítja az ítéletet. Ez Isten igazsága! Luther így fogalmaz: Isten előbb véghezviszi lényegétől idegen művét - opus alienum Dei -, amikor övéit igazságos büntetéssel sújtja, hogy utána sajátos művét - opus proprium Dei - is véghezvigye, amikor javukra fordítva a büntetést, megváltja őket. A büntetés nem a megsemmisítés, hanem a bűntől való megtisztítás eszköze. így aztán az is igazságos, amikor a büntetés kiállása után a bűntől megtisztult néppel Isten újra jót tesz, sorsukat a korábbinál is jobbra fordítja. Mert Isten igaz, és ez azt is jelenti, hogy mindig igaz módon viszonyul övéihez. Nemcsak igazságosan bánik velük, hanem hű marad hozzájuk, hiszen az eredeti nyelvben az igaz egyben hűségest is jelent. A próféta szemére veti kora elhívott prédikátorainak, hogy mindezt nekik is tudniuk kellene, de nem tudják, mert bár Isten szól hozzájuk, tanítja őket, mégsem hallják a szavát, nem értik a tanítását. Ehelyett azzal hitegették a népet, hogy Isten nem fogja őket megbüntetni, mert az övéit akkor sem büntetheti meg, ha bűnösek. Templomát akkor sem engedi lerombolni, ha népe bűnbarlanggá tette. Amikor pedig a babiloni támadás, majd nyomában a hetven év fogság bekövetkezett, azzal vádolták Istent, hogy hűtlen lett népéhez, és a pusztulására tör. Félreértették és félremagyarázták a múlt eseményeit és az adott helyzetet. A próféta figyelmeztető szava nem csak a kortárs igehirdetőket és igehallgatókat rótta meg vakságukért és süketségükért. Ma bennünket szólít meg. Mindnyájunkat. Igehirdetőket és igehallgatókat. Biztos, hogy mi már értjük, amit a próféta kortársai nem értettek? Pedig még nagyobb és még felségesebb tanítást kaptunk, mint ők! Hiszen miénk a megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus keresztjének kinyilatkoztatása! Isten a A VASÁRNAP IGÉJE büntetés, a megsemmisítés, a halál eszközét, a keresztet húsvétkor a megváltásnak, a bűn és a halál fölötti végső diadalnak az eszközévé magasztalta. Ezért mi már érthetjük a titkot: Isten igazságosan bánik velünk, amikor bűneink miatt mindannyiunkat halálba visz, de igaz és hűséges is hozzánk, mert halálunkat a bűntől és annak minden következményétől való megszabadulásunk eszközévé változtatja, amikor kivezet a halálból arra az örök életre, amelyben többé árnyéka sincs a bűnnek, a szenvedésnek, az elmúlásnak. De mi nemcsak láthatunk és hallhatunk, hanem a Szentlélek ajándékát is megkaphatjuk, hogy a keresztre felnézve felismerjük megváltásunk jelét, meghalljuk az örök evangéliumot: „.. .úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta...” (Jn 3,16), és szívünkbe áradjon az a Szeretet, aki - bár „életünkben szüntelen / Halál lesi léptünk” (EÉ 499,1) - az el nem múló élet bizonyossága lesz bennünk. ■ Véghelyi Antal Oratio Oßcumenica Teremtő mennyei Atyánk! Hálatelt szívvel állunk meg előtted. Köszönjük, hogy igédben újra és újra tanítasz minket. Add, hogy szavad mutasson utat nekünk életünk hétköznapjaiban is! Könyörgúnk a világért, ezért a bolygóért, amelyet te alkottál, és amelyet te rendeltél nekünk lakóhelyül. Add, hogy felelősen tudjunk itt élni, és add, hogy meglássuk: az élet, a teremtett világ társunk, nem pedig rabszolgánk e földi vándorút során. Adj nyitott fület, látó szemet és bölcs szívet a döntéshozóknak! Add, hogy ne csak a saját hangjuISTENTISZTELET ÉS ... 3. kát hallják, és túl tudjanak látni önző érdekeiken. Könyörgünk háborúságban és nyomorúságban élő embertársainkért! Nyújtsd ki feléjük kezed, és lazíts az életüket gúzsba kötő számtalan köteléken! Áldd meg hazánkat, áldd meg népünket! Add, hogy a próbatételek idején se feledjük azt, hogy mindig kinyújtod felénk védő karodat, és hogy oltalmad kíséri lépteinket. Áldd meg egyházadat! Add, hogy mindenki, aki szolgád és megbízottad lehet, örömmel végezze a reá bízott feladatot. Add, hogy békében tudjunk egymás mellett élni, hogy a különbözőségeink egyetlen, téged dicsérő, téged magasztaló énekké legyenek! Könyörgünk gyülekezetünkért. Add, hogy a rendelt időben figyelni tudjunk az evangélium hirdetőire! Áldd meg a pásztorokat és a szolgálattevőket, akiket országod építésére hívtál el munkásnak! Add, hogy mindig észrevegyük, ha életünk bővelkedik ajándékaidban, és meglássuk, hogy sokan vannak mellettünk, akik szükséget szenvednek. Ne engedd, hogy süketek legyünk a kérő szóra! Ne engedd, hogy vakok legyünk meglátni az emberek éhségét és szomjúságát! Mennyei Atyánk, kérünk, vigyázz magányos, elesett, idős embertársainkra. Vigyázz a túl korán felnövő gyermekekre, az idő előtt megpróbáltatásnak kitett életekre! Könyörgünk azokért is, akik nem lehetnek most velünk. Légy azok mellett, akik betegséget hordoznak, enyhítsd a végső búcsúra készülők terheit. Add, hogy Jézus Krisztus értünk hozott áldozata az élet végén erőt és reménységet adjon minden embernek! Ámen. Istentisztelet és kegyesség (Folytatás) ► A kegyesség három alappillére tehát: Isten jelenlétének tudatosítása, a Szentírással és a kinyilatkoztatással való foglalkozás, valamint a saját hivatásban való megmaradás, a saját geográfiai környezethez való ragaszkodás. Antonius szavaiból az is kiviláglik, hogy a kegyesség (vagy spirituali- tás) nem belső érzelem vagy vallási technika. Éppen ellenkezőleg: a kegyesség (vagy spiritualitás) a hit konkrét formában való megjelenése. De hogyan kapcsolódik mindez a gyülekezet istentiszteletéhez? Milyen viszonyban áll egymással az Isten jelenlétében folytatott életvitel (kegyesség) és a közösség istentisztelete? Manfred Seitz gyakorlati teológiai professzor hívta fel a figyelmet arra, hogy az Antonius által megfogalmazott hétköznapi keresztény életvitel, azaz kegyesség nem más, mint az istentiszteletnek a hétköznapokra való kiterjesztése és meghosszabbítása. Magyarul a kegyesség olyan folyamat, melynek során a hétköznapi élet istentiszteletté válik (Róm 12,1). Kegyesség és istentisztelet egyaránt Isten jelenlétéből táplálkozik. Ezt a jelenlétet kutatja a kegyes ember a hétköznapok legapróbb történéseiben, és ezt a jelenlétet ünnepli a gyülekezet az istentiszteleten, legfőképp az úrvacsorában. Az istentisztelet záróaktusában ki-ki azzal az áldással indul vissza szociális környezetébe, hogy Isten jelenléte oda is elkíséri. Ez az isten- tiszteleti áldás legmélyebb értelme. Kegyesség és istentisztelet egyaránt a Szentírásból táplálkozik. Ezért képezi az istentisztelet gyújtópontját az úrvacsora mellett a Szentírás. Az istentisztelet kezdetén énekelt vagy olvasott zsoltár, az ó- és újszövetségi olvasmányok, valamint az evangélium egy szakasza adja meg minden egyes liturgiái alkalom jellegét. Az imádságok és a prédikáció a Biblia szavaiba, képeibe, történeteibe vonják be a jelen lévő gyülekezetét. Antonius ezt a liturgikus istentiszteleti gyakorlatút, a Szentírás folyamatos olvasását, tanulmányozását ülteti át a hétköznapokba: „Amit teszel vagy amit mondasz, arra keress tanúbizonyságot a Szent írásokban.” így két liturgiái ünnep között is folyamatos az igével való kapcsolat. Liturgikus istentisztelet és kegyesség az Antoniustól feljegyzett kis mondásban egységet alkot. Azt mutatja, hogy istentisztelet és kegyesség csak kéz a kézben léteznek. Az egyik formálja a másikat. A gyülekezeti liturgia alakítja a személyes hit gyakorlatát, a hétköznapok kegyessége pedig hosszú távon mélyíti, befolyásolja a közösségi istentiszteletet. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. A személyes kegyesség a gyülekezet nyilvános hitgyakorlata (istentisztelet) nélkül „magánvallás”. A liturgia az Isten jelenlétében folytatott élet (kegyesség) nélkül csupán hivatalos, „külsőséges” cselekmény. így táplálkozik a keresztény hit a belső szoba (Mt 6,6) és a nyilvános istentisztelet forrásaiból. A kegyesség istentiszteletté formált élet - az istentisztelet közös formát öltött kegyesség. Ahogyan Antoniusnál és az egyház történetének valamennyi jelentős személyiségénél (Szent Benedektől kezdve Loyolai Ignácon és Luther Mártonon keresztül Dietrich Bonhoefferig) egységet alkot az istentisztelet és a kegyesség kölcsönössége, egyúttal kérdésekkel is szembesít. Például azzal, hogy a liturgiái reformra fordított kellő energia és figyelem mellett jut-e elég idő és figyelem a napi ke- gyességi gyakorlatok - az imádság, a LITURGIKUS SAROK meditáció - ápolására. Az evangélikus egyházban a hit személyes megélése (a lelkiismeret szabadságára hivatkozva!) tetszőleges, privát foglalatossággá, szabadon végezhető „hobbivá” vált. A lelkészképzésben és a gyülekezeti életben egyaránt hiányzik a személyes kegyesség (mindennapi hitgyakorlat és életfolytatás) sokrétű formájának tanulása és tanítása. Gondolok itt a Miatyánk vagy a Tíz- parancsolat Luther által gyakorolt meditációjára, illetve a Loyolai Ignác-féle lelki- ismeret-vizsgálatra. De számtalan más, az egyház által megőrzött gyakorlat is segíthetné az Isten jelenlétében való elmélyülést a hétköznapokban. Vagy manapság ne lennének olyanok, akik a hit konkrét gyakorlatáról kérdeznek, mint az Antoniust faggató ismeretlen? Ez aligha lehetséges. Pedig az egyház rejtett kincsestárából mindenkinek bőségesen jutna útmutatás a hétköznapi élet- és hitgyakorlattal kapcsolatban. ■ Percze SÁNDOR v
