Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-05-22 / 21. szám
8 2005- május 22. FÓKUSZ 'Evangélikus ÉletS Auschwitzba zsidókkal kell menni! ► Talán morbidnak hangzik a cím, de így van együtt a múlt és a jelen. Merthogy hatvan évvel a szörnyűségek után mi már másképp érezzük. Mi, akik húsz-harminc éve születtünk, sosem fogjuk megérteni azt, amit ők akkor ugyancsak nem értettek. De átéltek - vagy belepusztultak. A lengyelországi Auschwitzban éppen i,i millióan. Most közösen néztük meg a lágereket: a túlélőkkel együtt a gyerekek és az unokák generációja. Emlékeztünk a halálmenetre, amely a foglyok számára akkor következett be, amikor az egyik lágerből a másiknak a gázkamráiba terelték át őket. Ezen a mintegy két kilométeres úton rendezték meg május 5-én „az élet menetét”, amelyre a tizennyolcezer résztvevőből ezernyolcszáz Magyarországról érkezett. Akik most végigmentek ezen az úton, és részt vettek a megemlékezéseken, az életre mondtak igent. Jómagam a kiskunhalasi csoport tagjaként éltem meg ezt a zarándoklatot. A halasi zsidó hitközség tagjai, helyi értelmiségiek, szakközépiskolás diákok, idősebb és fiatalabb érdeklődők - ez a két emeletes buszt megtöltő csoport keresztmetszete. A beszélgetések közben kiderül, hogy lehetne másként is kategorizálni. Például: zsidó és/vagy keresztény hitoktatásban részesültek, polgári gondolkodók, baloldaliak, mindent kritikusan bíráló újságírók és egyszerű, kíváncsi, kétkezi munkások. A kezdő impulzus a Dohány utcai zsinagógában éri a csaknem kétezer résztvevőt: a szigorú biztonsági intézkedések után belépve Gerendás Péter és barátai fogadnak minket. Beszélgetnek velünk, énekelnek, verseket mondanak. A férfiak fedett fővel, sok nő kendővel a fején. A dalok közt ott van a Hitlert elutasító német színésznő, Marlene Dietrich örökzöldje - „Hova tűnt a sok virág?” - is, de eredeti nyelven! Fröhlich Róbert főrabbi boldog: nagyon régen voltak ennyien... A biztonsági őrség is elégedett, hiszen rendzavarás nem történt (talán vártak még valakiket fütyülni?); irány a határ, kéken villogó kísérettel. Mi ezt túlzásnak tartjuk, de a madrichok (izraelita kísérők, huszonéves fiatalok) bemondják a buszok mikrofonjába a biztonsági előírásokat: egyedül senki sehova, a biztonságiakon túl sehova, a szállásról kijárás nincs, egyendzseki, egyentáska, a nyakban két jól látható igazolvány, idegennel szóba nem állni, robbanás esetén lefeküdni. Lágerban nem enni, nem dohányozni, nem rendzavami. Étkezés központilag: kóser kaja, a csomagoláson héber betűk. Ezek nem viccelnek! Útközben kérdések, viták - no meg viccelődés, majd alvás. Éppen annyi, hogy másnap reggel felfogjuk, amit látunk. Belépünk a kísérteties kapun. „Arbeit macht frei” - „A munka szabaddá tesz” - olvassuk a feliratot. A volt lengyel katonai laktanyából 1940-ben átalakított láger kísértetiesen hat a tavaszi napsütésben. Az idegenvezető tényeket közöl. Számok, adatok, köbméterek. A hivatalos nyelv az angol, számunkra a magyar, a kísérőknek pedig egymás között (hogy mi ne értsük) a héber. „Ahol éberség, ott héberség?” - próbálkozunk a viccel. Udvariasan nevetnek. Kollégámmal mi is udvariasak leszünk, és nem váltunk németre. Auschwitz és Birkenau a világ legnagyobb zsidótemetője, tehát szent hely, ide úgy lépünk be, mint egy zsinagógába. Csendes tömegek vándorolnak egyik épületből a másikba. Itt az áldozatok levágott haja, ott a lecsatolt művégtagok, egy harmadik teremben mennyezetig érő cipőhalom... Ennyi maradt a több mint egymillió emberből. Benézhetünk a cellákba is: még megvan a kübli, a priccsek és a különleges büntetés helye is: este négy rabnak kellett bemásznia az állócellába, és aki reggelre nem fulladt meg, mehetett dolgozni. Négy gyereket beállítunk a készülő fényképhez a félig lebontott falú lyukba, miközben valaki lefordítja az angol nyelvű feliratot. Nincs mosoly. A krematóriumon gyertyák égnek. Többen szakértőén magyarázzák a működési elvet. Értjük és nem értjük. Szólnak: gyerünk tovább, jön a másik csapat. Birkenau: a nagyobb láger. Ide futott be a vonat anno a „Schindler-zsidókkal” is - meg az egyik csoporttagunk nagymamájával. All a főépület, megvannak a sínek, és néhány barakk is megmaradt. Priccsek, rácsok, tömegvécé, reménytelenség. Árnyat adó fa akkor sem volt, most sincs. Az egyik barakkban magyar nyelvű megemlékezés zajlik: rabbi, kántor, diákok. Mi rohanunk tovább: fényképezni és filmezni, aztán a szállásra. Ott a tiltás ellenére sem megyünk ki kocsmázni, hanem alszunk, mint akit fejbe vertek. Másnap Krakkó, ez ismét egy külön történet lenne: 1942-ig a nácik elvitték a város egyharmadát, mivel annyi volt zsidó. Jelenleg kétszáz izraelita él itt, és használja az egyik ötszáz éves zsinagógát. Minden más: mementó. Itt nyerünk negyven percet, amelyet a főtéren tölthetünk: éppen sikerül vásárolni egy-két ajándékot és kívülről megnézni a világhírű várat - de ezt majd legközelebb. Vacsora közösen: több ezer zsidóval együtt enni a kóser menüt felemelő érzés! A nagy terembe és az előcsarnokba érkezik, itt eszik, majd továbbindul a nép. Hatalmas gesztikulálás, a sarokban tucatnyi férfi imádkozik kelet felé fordulva, mellettem egy amerikai gyerek ül. Bemutatkozunk: nagyapja Goldman Jakab, aki a háború után vándorolt ki a számára érdektelenné váló Magyarországról a biztatóbb USA-ba. A gyerek most van először Európában, magyarul nem tud, de majd el akar ide is jönni. Na hiszen! Mit is mondjak neki? Bontok neki egy kóser pudingot... A harmadik nap a megemlékezés és „az élet menete” napja. Auschwitz légmentesen lezárva, hiszen az izraeli miniszterelnök, Ariel Sáron is jön. Minket egyenként megmotoznak. Mind a tizennyolcezer embert! A magyar barakknál csendben gyülekező tömeg. A rabbi imája után beszédek, könnyes szemek, csend, néha taps is. Gyurcsány Ferenc lép a mikrofonhoz, de itt nem fütyül senki. A kegyelet mellett közjogi oldalról közelíti meg a holokausztot: „Az akkori magyar kormány különbséget tett állampolgár és állampolgár között, elengedte saját honfitársai kezét, akik közül emiatt itt több mint négyszázezren lelték halálukat. Magyar kormány ettől kezdve gyűlöletnek és különbségtételnek nem engedhet teret.” Mandur László, az Országgyűlés alelnöke egy elhurcolt zsidó lány naplójából olvas fel részleteket. „Akkor minden a szavakkal kezdődött. Azok a szavak azóta sokakban ma is belső vérzést okoznak.” Öreg cigány áll a mikrofonhoz: őt már a zsidók előtt elhurcolták 1944-ben. Komárom megyei tájszólása és egyszerű szavai megrendítők. Mesél akkori önmagáról, arról a fiúról, akit Auschwitzban a hullarakodóhoz osztanak be, majd a „lőgyárba” kerül gránátokít csomagolni. A fiúról, aki idejében megszórt kik a lágerből, és hazatér, de örökre jogfosztott marad. Várakozás, összevárjuk a, csoportot. Odakeveredik pártunk és kormányunk is hozzánk. Az elnököt viszik a páholyba, a biztonságiak vadul vókitókiznak, a szadeszes Fodor Gábor banánt majszol. Ilyet még úgysem láttak ebben a lágerben. Kuncze pártelnök már megszokta a bohóságait, én azért lefényképezem, jó lesz ez még valamire. Indul a menet. Az esőben vonuló embertömeget kamerák, fotósok és újságírók kísérik. Az út szélén pedig rengeteg rendőr. Birkenaunál fatáblák és gyertyák a sínek mellett. Egyre több az izraeli zászló, sokan a magyarok közül is azt viszik. Piros-fehér-zöld tábla csak kettő van: mindkettő a kiskunhalasiaké. Meg is kérdezi az egyik kanadai diák: „Where is the country Kiskunhalas?" („Hol van ez a Kiskunhalas nevű ország?”) Elmondjuk neki, adunk az országimázs- nak. A lágerben fényképezés: mindenki mindent meg akar örökíteni, hiszen otthon el kell mesélni, meg kell mutatni. Fotós kollégám embereket állít be, én inkább csak ösztönösen lövöldözök. Szinte nekimegyünk egy fabarakknak: a tábla szerint Mengele doktor itt oltotta be méreggel az újszülötteket. A másiknál egy öreg zsidó bácsi gyújt gyertyát, amott pedig izraeli lányok énekelnek egy orosz zsidó csoporttal. A kivetítőn dokumentumképek váltakoznak, egy hang pedig lassan olvassa az ismert áldozatok neveit, az ország megjelölésével. Szerepelünk rendesen. Elszállnak a felhők, kezdődik az ünnepség. Sáron beszél, inkább héberül, mint angolul. A mikrofonhoz lép a lengyel szónok is, őt már jobban érteni. Lassan aktiválódnak mindenkiben az itt- ott már olvasott angol szavak: never = soha, don't forget = ne feledd, jewish people = zsidó emberek... A kórus Izraelből jött: a dalok jobbára idegenül, esetenként szlávo- san hatnak, számomra ismeretlenül. A tömegből azonban többen velük dúdolnak. Esteledik. Láger kiürít, kordon felállít, komor politikusokat elszállít. Mi is ott ülünk már a buszban. íme minden kész, s megkapjuk a „felszállási engedélyt”. A csoport kienged, s a vidámodó hangulatban teológiai kérdések is előkerülnek, így a zsidó vallásúak nem pihennek: az egyikük a „kóser disznóvágás” lehetetlenségét bizonygatja a keresztény kultúrkörnek, a friss bár micvós (zsidó „konfirmáció”) Gábor pedig a Hegedűs a háztetőn slágereit énekli el a közönségnek. Merthogy ezt minden zsidó ismeri... És ettől kezdve mi is. Az útra fejenként tizenötezer forintot kellett befizetni. A többi költséget az Élet Menete Alapítvány fedezte. Jövőre szeretnék részt venni egy világháborús magyar tömegsír rendbetételén. Csak jut erre is pénz, no meg ember... B Ifj. Káposzta Lajos
