Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-05-22 / 21. szám
'Evangélikus Életi; PANORAMA 2005. május 22. ALPHA-KURZUS: PROGRAMBÓL ÉLETFORMA Válasz mindig aktuális hitkérdésekre ► Két súlyos bibliai ige jut az eszembe: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál- e hitet a földön?” (Lk 18,8b) és „...én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18). Az egyik mintha valamifajta sötét képet sugallna az egyház jövőjéről. A másik egy győzedelmes egyházról árulkodik. Valóban ez a két szemlélet tükröződik gyülekezeteinken belül is. Egy alkalommal helyettesítési szolgálatra kértek fel egy gyülekezeti szórványban. Mindig szívesen megyek, akkor is, ha kicsi egy gyülekezet. Ha kicsi a közösség, annak is van előnye: bensőségesebb lehet az adott alkalom. Valóban nem sokan voltuk, összesen kilencen lelkésszel, kántorral együtt. A gyülekezet tagjainak nagy része túl volt már a zsoltárosi koron, azaz hetven, nyolcvan év körüliek voltak. Az istentisztelet után településükről, életükről kérdeztem őket; beszélgettünk. Eközben elmondták, mennyire örülnek, hogy van lelkészük, és milyen jó, hogy én is eljöttem hozzájuk. Aztán előtört belőlük a szomorúság is. „Tisztelendő úr, mi lesz a gyülekezettel, ha mi kihalunk? Be kell majd szögezni a templomajtót, ugye?” - tették föl a kérdést. Milyen szívszorongató volt hallgatni ezeknek az idős testvéreknek az aggódó fájdalmát! Mi, lelkészek ezzel szemben bátorítjuk őket: Krisztus egyháza mindörökké megáll. De azért néha - a szívünk mélyén - mi is megingunk. Közel húsz éve vagyok lelkész, hiszem és vallom a reformátorokkal együtt: ha az egyház megújul, azaz visszatér Krisztushoz, mindig van jövője. Az Úr oda ad áldást, ahol szavát, igéjét komolyan veszik. De közben sokszor tettem fel a kérdést a magam számára is: mit csinálok rosszul, hogyan lehetne aktívabbá, hatékonyabbá tenni a szolgálatomat? A válaszok egyike lehet egy missziói modell a sok közül: az Alpha. Egy Alpha-kurzus tizenkét héten keresztül, heti egy alkalommal három órában zajlik; egy-egy összejövetel felépítése a következőképpen néz ki: közös vacsora - éneklés - előadás a keresztény élet alaptanításairól - szünet (kávé és tea) - csoportos beszélgetés - záró közösségi együttlét. Látszólag semmi új nincs benne, és mégis működik. Négy kurzust tartottunk már miskolci gyülekezetünkben, és Isten megáldotta a munkánkat, nő a közösség. De nemcsak nálunk működik, hanem a világ valamennyi pontján, ahol végzik ezt a szolgálatot. Miben áll a titok? - kérdezte tőlem valaki. Ha egyszavas választ adnék, ezt mondanám: Jézusban. Ha kétszavasat, akkor így válaszolnék: sok munkában. Fejtsük meg együtt a „titkot”! Közös vacsora. Egyik testvérem először azt mondta erről: „Az meg minek, hiszen mindenki tud otthon vacsorázni.” Ez így igaz, de közösségben vacsorázni egészen más. Nem véletlen, hogy oly sokszor olvassuk a Szentírás lapjain, hogyjézus együtt étkezett a vámszedőkkel, tanítványaival. Az Apostolok cselekedeteiben is azt találjuk, hogy naponként és házanként együtt voltak, és megtörték a kenyeret. Megértettem, mennyire fontos, hogy az d szeretetével szeressük az embereket, tegyük barátainkká őket, hogy testvéreinkké lehessenek. Fogadjuk el a másikat, fogadjuk be problémáival, bűneivel együtt, hogy általunk Krisztus a maga szeretetével, igéjével megtisztítsa, és új életet adjon neki. Éneklés. Mi eleinte az ifjúsági énekfüzet szép énekeit használtuk, mivel azok dallamvilága közelebb van a mai emberhez, mint a korálok sokasága. Senki ne értse félre, én nagyon szeretem a korálokat, de ha ma ezekkel kezdjük az emberek megszólítását, hát otthagynak bennünket, mert nem értik sem a mondanivalójukat, sem a dallamvilágukat. Ehhez lelki fejlődésen át vezet az út. Előadás a keresztény élet alaptanításairól. Több százezer embert kérdeztek meg arról, melyek életük fontos alapkérdései. Azt tapasztalták, hogy Jézus éppen ezekről tanított és beszélt - ugyanakkor az emberi élet alap- problémái modern világunkban sem változtak meg. így könnyű meglátni az összefüggést kérdéseink és Jézus válaszai között. Másrészt fontos, hogy hitünk alapvető kérdéseiben tisztán lássunk. Hadd szemléltessem ezt egy képpel! Sokan szeretik a televízióban a Columbo-filmeket. Ezek nagyon izgalmasak, csak egy velük a baj: elölről kell nézni őket, a harmadik, negyedik perc után már nem lehet - pontosabban nem érdemes - bekapcsolódni. Addigra már minden eldőlt. Megvan az áldozat, a tettes és minden egyéb. Aki ekkor kapcsolódik be, az nem sokat ért az egészből; ha mégis nézni akarja, akkor állandóan kérdezgetnie kell valakit, aki látta az elejét. így van ez a hit dolgaival is. Sokunkat megkereszteltek gyermekként, tizenévesen konfirmáltunk, de talán akkor nem is érdekelt annyira mindaz, amiről Jézus beszélt. Nem is maradnak meg sokan az egyházban. A konfirmációt egyesek „kikonfirmálásnak” is nevezik gúnyosan s egyben szomorúan. Aztán évek, évtizedek elteltével az ilyen kikonfirmáltakat Isten az élet nyomorúságain keresztül visszaterelgeti az egyház felé. És amikor beülnek a padokba, nem értenek semmit sem abból, ami az istentiszteleten elhangzik. Hogyan is értenének, megtéretlen, újjászületetlen szívvel! Enélkül érthetetlen minden. Még azt sem tudják, mit kellene megkérdezniük. Meg amúgy is olyan kellemetlen alapdolgokról felnőttként kérdezni! Például ilyeneket: miért mondunk „áment” az imádság végén, miért nem a pápa a mi „főnökünk”, mi az újjászületés...? Nem véletlen, hogy néha rideg, formákhoz való ragaszkodássá torzul egyházi életünk. Ellenben ha elkezdjük újratanítani hitünk „titkait”, akkor fantasztikus módon szívják magukba testvéreink. Ezt kerestük - mondják sokan. Közben fokozatosan haladva eljutunk oda, hogy a hívő élet nem működik Isten nélkül. Ehhez döntés kell, el kell fogadni Jézust, teret kell adni életünkben a Szentlélek újjászülő és megszentelő munkájának. Aki ezt megérti, és elfogadja Jézust urának, annak az életében ma is csodák történnek. Csak a Szentlélek teremt egyházat. Ezt tanulta valamikor a kátéban, de most már érti és tapasztalja is ennek a valóságát. Isten Lelke, pünkösd nélkül nem működik egyéni életünk, de egyház sem születik, legfeljebb vallásoskodás, farizeiz- mus jön ki belőle. Isten Szemléikével viszont életté válik a létünk, szeretet és öröm költözik a szívünkbe. Ezt keresik ma is az emberek: az élő Jézust. Szünet (kávé és tea). Az előadás után jólesik egy kis frissítő ital, az újszerű közösségben, a hallottak csendes belső „emésztése” közben. Csoportos beszélgetés. A szünet után tizenkét- tizenöt fős csoportokban lehetőség nyílik a hallottak megbeszélésére. Mindenki elmondhatja a gondolatait, véleményét, vagy éppen hallgathat. Igyekszünk Isten szeretetében pásztorolni és vezetni a csoportot. Ezért senkit sem szólítunk fel, hogy mondja el a véleményét. Csak egyre vigyázunk: aki akar, annak legyen lehetősége szót kapni. Beszélgetünk Isten dolgairól! ilyenkor megélénkül az egész társaság. Érezhető Isten jelenléte a közösségben. Fantasztikus látni, ahogyan Isten munkálkodik a beszélgetés alatt a jelenlévők életében. Ha szabad azt mondanom, ez a csodák műhelye. Záró közösségi együttlét. Itt megosztjuk egymással, amit a csoportokban megéltünk. A kurzus vége felé már együtt imádkozunk, énekelünk, átéljük Isten jelenlétét. Ezután már nem kell győzködnünk egymást arról, hogy van-e vagy nincs Isten. O maga jelenti ki önmagát Szentlelke által, és irányítja tekintetünket feltámadott Fiára, Jézus Krisztusra. Ezután már énekelhetjük közösségünk kedves énekét: „Tégy eggyé, Urunk, hogy meglássa a világ, hogy eljöttél. Tégy eggyé, Urunk!" Összegezve: az Alpha egy missziós program, melyet Isten megáldhat, és általa életté formálhatja sokak kiégett életét. Egy életre szóló új életformát adhat, melynek neve ez a csodálatos szó: keresztény, azaz Krisztust követó'. H Sándor Frigyes kerületi missziói lelkész Prédikáló templomok ► A templomok prédikálnak. Beszélnek a múltról, rólunk és IstenróT. Figyeljünk oda egy kicsit, és hallgassuk meg, mit üzennek nekünk húsvét és pünkösd ünnepe után ezek a csodálatos épületek hazánkban és szerte a nagyvilágban! A templomok először a múltról mesélnek, és bizonyságot tesznek arról, hogy elődeink nagyon szerették Istent és evangélikus hitüket. Bármerre járunk is az országban, gyönyörű templomokat láthatunk, amelyek nehéz körülmények között élő testvéreink adományaiból épültek, és amelyek építésénél a gyülekezet tagjai a saját kezükkel tették a köveket egymásra, hogy elkészüljön Isten háza. Gyakran olvasunk arról, hogy idegenből érkezett emberek előbb építették fel a templomukat, mint a saját házukat, mert számukra természetes volt ez a fajta fontossági sorrend. Másodszor ezek a templomok végtelen szomorúsággal mesélnek rólunk Félig vagy negyedig töltött padsoraik beszámolnak arról, hogy mennyire elkényelmesedtünk, és mennyire eltolódott életünk hangsúlya a lényegestől a lényegtelen felé. Fájdalmasan üres nagycsütörtöki és nagypénteki templomaink elárulják, hogy nem értjük a bűnbocsánat és a megváltás ajándékát, s képtelenek vagyunk megragadni hitünk legszentebb titkait. A múltról mesélő templom tükröt állít elénk is. Őseink dermesztő hidegben, gyalog vagy kényelmetlen szekéren érkezve töltötték meg a padsorokat. S mi maradt mára? Kidobált karzati padok, eldugott zugok a templomban, amelyekben évtizedek óta nem ült senki, s nem ül ma sem, pedig van autónk, amely kényelmessé és gyorssá teszi az utazást, s van fűtés is, amely megvéd a hidegtől. Harmadszor a templomunk beszél Istenről Azzal tesz bizonyságot, hogy még áll, és vasárnapról vasárnapra nyitva van az ajtaja. Bizonyságot tesz a templom Isten szeretetéről azzal, hogy a harang zengése hív minket életünk Urához. Be lehet lépni a kapun, és találkozni lehet Istennel az igehirdetésben, az imádságban, az úrvacsorában és az énekekben. Tart még a kegyelem! Hálával emlékezünk őseinkre, akik letették templomaink alapjait, és felépítették ezeket az épületeket. Hálásak vagyunk nekik, de nem élhetünk a múltból. A templomünk prédikál. Beszél a múltról, rólunk és Istenről. Hallod, kedves testvérem? Meghallod a szavát, amikor átléped a küszöbét? A hódmezővásárhelyi evangélikus templomnak különös hangulata van. A csodálatos ablakok, az egyszerű, de szép falak, a kedves orgona mind egyetlen célt szolgálnak, egyetlen dologra szeretnék felhívni a figyelmet: az oltár közepén álló keresztre. Ez a kereszt művészeti szempontból nem szép, s ennél sokkal értékesebb oltárképeket találunk más templomokban, de számunkra mégis ennek a keresztnek kell a legcsodálatosabbnak lennie ezen a világon. Ez a kereszt a kegyelemről prédikál. Szépülnek és épülnek gyülekezeteink. Egyre modernebb körülmények között, egyre kedvezőbb és igényesebb feltételekkel várják a testvéreket - de lesz-e bennük élet? Neked, testvérem, otthonod lesz-e a templom? Az Istennel és a felebarátaiddal való találkozások helye lesz-e? Ha igen, akkor a mi gyülekezeteinkben is el fog jönni a feltámadás! ■ Deák László Mosolygó kék szemek ► Úgy tanultam, hogy minden műalkotás (vers, festmény, film) akkor értékes, ha katarzist okoz, tehát az életünk átgondolására, megváltoztatására, jobbítására ösztönöz. Ilyen számomra a Karesz végakarata című film, melyet a liberális média mélyen elhallgat, csupán egy közszolgálati és egy kereskedelmi tévécsatorna vállalta eddig a levetítését négy év alatt. Nézem az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium honlapján bevezetett új szolgáltatást, a sajtószemlét. Az első napon három cikket tettek fel, melyek így vagy úgy, de a liberalizációt támogatják (a kendermagosok reklámozásával, a prevenció bicskázásával, száraz statisztika bemutatásával). A kicsit gyanakvóbb olvasónak az a gondolata támad, hogy az újságírók által felkapott önfeljelentős akció nem is „alulról jövő” kezdeményezés, hanem esetleg a kormány vagy az egyik kormánypárt burkolt programja, melyre azután valódi törvényhozói köntösbe visszaöltözve így válaszolhat: „Lám-lám, itt olyan súlyú társadalmi problémáról van szó, hogy kénytelenek vagyunk a csúnya Alkotmánybíróság döntését kijavítva visszaállni a dekriminalizáció útjára...” Ez, kérem, bűnpártolás! Nézem a Kendermag Egyesület honlapját, és valamiért nem találom a hírek, publicisztikák között sem a médiasztár Csemus doktor lesújtó véleményét az önfeljelentősdiről, sem a Magyar Tudományos Akadémia elnökének a Mindentudás Egyetemén nemrég elhangzott legutóbbi előadását (lehet, hogy egy-két füves cigi hatására odahalluci- nálhatnám?), sem a Magyar Nemzet Online-on azt a 2005. március 19- én megjelent cikket, mely szerint egy új holland kutatási eredmény miatt (mely szerint a rendszeres marihuánafogyasztás fiatalkorban tudathasadást okozhat) Londonban a liberális drogpolitika felülvizsgálatára készülnek. Pedig úgy lenne korrekt, ha legalább azzal az újságírói trükkel élnének, hogy feltöltik az oldalra a cikket a cím után egy kérdőjelet téve, utána jöhet a vaskos cáfolat. Nagy kár, kedves Magonc Liberálisok, mert így oda az igazságkeresés látszata! Bizony, ha a hír igaz, és nincsenek többé olyan kategóriák, hogy könnyű és kemény drogok, és a „Hiszen Hollandiában és Londonban is!” típusú érvelést lassan fel lehet cserélni a „Hiszen már Hollandiában és Londonban sem!” típusúra, akkor el lehet kezdeni a sorban állást a bíróságon, és kérni az okafogyottá vált egyesület megszüntetését, valamint Komád Gyuri bácsi írásainak nyilvános elégetését. Nincs sok remény, ott a tőke, ott a média, ott a hatalom! Az árral szemben úszóknak azt ajánlom, hogy nézzék meg Paulus Alajos filmjét, a Karesz végakaratát, mely több szempontból is tanulságos, és katarzist okoz. Az első üzenete az, hogy a füves cigin keresztül vezet az út a halálos heroinhoz. Ezt talán már eddig is tudtuk, meg azt is, hogy vannak nagy akaraterővel rendelkező emberek, akik megállnak a ma-' rihuánafogyasztásnál, de ha a saját magunk és a gyerekeink életéről van szó, akkor inkább drasztikusan vegyük elejét minden rossz kísértésnek! A másik - és talán ez még fontosabb -, hogy a családi törődésből, a szerétéiből sohasem elég. A film a fiát tragikusan elvesztő édesapa küzdelméről szól az igen elrettentő részletek bemutatásával. Nézze meg minél több szülő és gyerek! Az alkotók jóvoltából és Gáspár Károly szándékának megfelelően ingyenesen letölthető innen: http://www.piar.hu/karesz. • ü Morvay Levente Építsünk egy templomot, fivérek és nővérek templomát, ahol mindenki átélheti Isten közelségét, és megkapja azt a táplálékot, amely a hitből élő életet erőssé teszi. Ahol mindnyájan megtapasztalhatjuk, hogy az Úr mindenki számára jelen van, ő az, aki mindeneket elhívott arra, hogy házának élő köve legyen. Napról napra vendégül lát bennünket, hogy lehetőségeink szerint és Jézus Krisztus szellemében ismét álljunk szolgálatába, tegyünk az örömüzenetért, mely által földünk minden népének remény és békesség, menekülés és az igazság adatik. El kell szakítani a rabság láncait. Újra meg újra cselekedni akarunk minden egyes ember jogaiért, akik Krisztus által páratlan méltóságot kaptak ajándékba. Még ma hozzá akarunk kezdeni egy templom építéséhez, melynek élő kövei mi magunk vagyunk. ■ Ismeretlen szerző tollából. Fordította: Gazdag Zsuzsanna
