Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-05-08 / 19. szám
WM mMHü A keresők istentisztelete „Nem véletlen, hogy éppen pünkösdre hirdetjük meg az első budapesti Tamás-misét, melyet a Deák téri evangélikus templomban tartunk meg.. !► Kommunikációs egyház - 3. oldal „Életem során megtapasztaltam, hogy amihez csak hozzányúlok, ott az Isten meg nem érdemelt kegyelme és áldása kísér.” !► Születésnapi beszélgetés Gáncs Aladárral - 5. oldal A bátorítás gyógyító hatása !► 2. oldal Bibliát a börtönökbe! !► 4. oldal Ifjúsági melléklet 6-7. oldal Egyház és környezeti nevelés fe & oldal Fénysugár 9. oldal A kabbalisták kabalája !► 9. oldal „A kisebbségi helyzetük okán amúgy is aktívabb közéleti szerepvállalásra kényszerülő történelmi egyházak sorában az evangélikusok mindinkább a dialógus, a politikai erők közötti párbeszéd előmozdítói.” Brassó üzenete - 8. oldal Hitünkkel a világban ► Az evangélikus oktatási intézmények vezetői számára egyházunk Oktatási Osztálya április 25-27. között konferenciát szervezett Balatonszárszón, az Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban. A közoktatás aktuális feladatairól szóló tájékoztatókat és beszélgetéseket az Oktatási Osztály munkatársai vezették; előadások, illetve a napokat kezdő és záró szolgálatok révén egy közösségben volt az iskolavezetőkkel D. Szebik Imre elnök-püspök, Ribár János és Kondor Péter esperes, valamint Aradi György és Bácskai Károly lelkész. Iskoláink belső életét és külső kapcsolatait is jórészt a működésüket meghatározó külső kényszerek, illetve saját, vállalt és - reménység szerint - hirdetett értékei közötti feszültség nehezíti 2005 derekán. Az egyre inkább szétforgácsolódó közoktatás rendszerében sajátos feladatuk van az egyházi s ezen belül az evangélikus közoktatási intézményeknek: meg kell szólítaniuk az őket körülvevő nem keresztény világot. Egy keresztény ember számára - akár a missziói parancsot jól értő, cselekvő hite által - nyilvánvaló és érthető lehet mindez, de egy szervezet, egy intézmény, egy esetleg saját belső konfliktusaival is terhelt iskola számára már összetettebb a feladat. Fontos, hogy ezen a konferencián egy iskolavezetőkből, lelkészekből álló testvéri közösség tagjai a nyitóáhítattól a záró úrvacsorás istentiszteletig együtt tehettek bizonyságot arról, hogy a kétkedő kérdésekre a választ nem a világ adja - nem ott a válasz, ahol a legtöbben keresik. A válasz hitünk alapjainál található meg! A konferencia áhítatain Jakab apostol' leveléből vett versek alapján szólaltak meg a prédikációk 0ak 1,19.21.22.25). Isten igéjének felfogása és cselekvése - éppen ez volna a legjobb válasz a közoktatást érintő problémákra. Hitelesen, cselekvő hittel vállalni értékeinket, szekularizálódó világunkban megmutatni a keresztény közösség erejét, de Isten szeretetének munkáját is. Iskoláink, óvodáink helyzete sok szempontból hasonló a szórványban élő gyülekezeteinkéhez. Intézményeink az ország különböző pontjain, gyakran egymástól nagy távolságban működnek, és sokszor előfordul, hogy a külső környezetükben - az adott városban vagy megyében - egészen más értékrend érvényesül, mások az elvárások, mint az iskola falain belül. A környezet ugyanakkor bizalommal is van intézményeink iránt. Nem egészen véletlen ugyanis, hogy a drasztikusan csökkenő gyermeklétszám ellenére intézményeink nagy többségébe több gyermek jelentkezik, mint amennyit fel lehet venni. Sokszor csak biztonságot keresve nálunk, óvodáink, iskoláink kapuján helyenként többen kopogtatnak, mint a templomkapukon. Cselekvő hit nélkül, hiteles keresztény értékrend nélkül nem csak a bizalmukat veszíthetjük el! Az előadások témái is kapcsolódtak a megélt és cselekvő hit egyedüli lehetőségéhez. Az előadók az igen és a nem felelősségéről (Mt 5,37), az egymásért cselekvők közösségének feladatáról (Mt 7,12) és jót termő fánk gyümölcseiről (Lk 6,44) egyaránt szóltak. Akikre egy tanári közösség vezetése bízatott a jelenlegi, morális válságot megélő világban, egyre többször találkoznak tanár és diák, szülő és tanár, tanár és tanár közötti konfliktushelyzetekkel. Fontos, hogy nap mint nap jó sáfárai tudjanak lenni a rájuk bízott gazdag örökségnek, adott esetben meg tudják különböztetni az olcsó moralizálást a hitelesen vállalt keresztény élettől. A konferencia záróelőadásában D. Szebik Imre az evangélikus egyház nézőpontjából foglalta össze Klebelsberg Kunó művelődés- és oktatáspolitikai tevékenységét. Előadását összegezve a következőket fejtette ki. Előttünk áll egy követhető és a magyar közoktatás tradíciójában gyökerező példa: most is igaz az, hogy a nemzet jövője az iskolákon és a pallérozott elméjű, művelt embereken múlik. Kiművelt emberfők sokasága építheti fel a nemzetet. Nincs reménytelen helyzet. Minél kevesebb az anyagi forrás, annál többet kell fordítani a fiatalság képzésére. Az állami és az egyházi iskolahálózat párhuzamosan működhet a nemzet javára. A hazaszeretetre és az egészséges nemzettudatra együtt épülhetnek az új generációk - zárta előadását az elnök-püspök. Ahelyett, hogy a konferencia hosszas értékelése következnék, engedtessék meg egy záró megjegyzés a szerzőnek: jelen sorok írója több világi közoktatási szakmai közösségben is jelen lehet. Ezeket mind a közös szakmai érdekek kötik össze, de leginkább csak azok. Ebből a nézőpontból különösen a mostani esztendőkben látható jól, hogy mekkora érték az iskolavezetők testvéri közössége. ■ Tölli Balázs Stólával és anélkül. Evangélikus lelkészek bevonulása a békéscsabai Nagytemplomba. *• A Lulher-kabát történetéről - 3. oldal Vizsga - emlékezéssel ► Az Evangélikus Kántorképző Intézet igazgatótanácsa a fóti Man- dák Otthon alapító igazgatója, Kiss János halálának tizenötödik évfordulójára időzítette a téli kántorképző tanfolyam vizsgáját, így az április 30-i „megmérettetés” emlékünnepéllyel egészült ki. Kiss János szerény ember volt, nem szerette, ha ünnepelték. Azt tartotta, hogy munkájáról csak a „gyümölcsei alapján” lehet beszélni. Az igazgatótanács döntése alapján ezért előzte meg az emlékünnepélyt a téli kántorképző tanfolyam vizsgája, amelyen nyolcán adtak számot a tanultakról. Két-két tanuló segédkántori, illetve kántori bizonyítványt szerzett, négyen pedig kántori oklevelet kaptak. (A vizsgabizottság elnöke Trajtler Gábor, két tagja Sulyok Imre és Bálint József volt.) !► Folytatás a 4. oldalon SEMPER REFORMANDA „Hiszen éppen az a legveszedelmesebb kísértés, ha nem vagyunk kísértésben; hogy olyankor ne feledkezzünk meg Istenről, amikor minden rendben van, és akkor ne éljünk visz- sza szabadságunkkal, amikor jól megy a sorunk.” H Luther Márton: így imádkozzál! (Balikó Zoltán fordítása) A MEE püspökeinek körlevele Egyházunk három egyházkerületének püspöke a Liturgiái Bizottsággal egyetértésben az alábbi javaslatot terjeszti a lelkészek és gyülekezeteink presbitériumai elé. 2005. pünkösd ünnepétől kezdődően a három püspök istentiszteleti szolgálata során a gyülekezetekben bemutatja a Luther-kabátra helyezett, az egyházi év liturgikus színeinek megfelelő úgynevezett lelkészi stólát, amelyet a protestáns egyházakban egyre gyakrabban alkalmaznak. Egy féléves bemutató időszak után minden gyülekezet presbitériuma eldöntheti lelkészével egyetértésben, hogy bevezeti-e istentiszteleti gyakorlatában a lelkészi stóla használatát. A bemutatás szándékát az alábbiakban indokoljuk. 1) Szerte a világon - de különösen Nyugat-Európa evangélikus egyházaiban - már korábban sor került a lelkészi stóla viseletének bevezetésére. Ezáltal a lelkész liturgikus megjelenése is jelzi az egyházi esztendő adott ünnepkörét. (Például pünkösdkor piros, Szentháromság vasárnapján fehér, az azt követő vasárnapokon zöld stb.) 2) Esetleges hazai bevezetésével kapcsolódunk a világ evangélikusságának liturgikus tradíciójához, amely sokrétű, és igen változatos. 3) A színes lelkészi stóla oldja a lelkész különben egyhangú, komor megjelenését a fekete színű Luther-kabátban. 4) Tábori lelkészeink katónai egyenruháján a lelkészi stóla jelzi, hogy viselői egyházi személyiségek. 5) A lelkészi stóla viselése kifejezésre juttatja lelkészeink ordinációját és a más keresztény egyházak lelkészeivel való lelki összetartozását. 6) Kórházban és egyéb, templomi szolgálaton kívüli alkalmakon való viselése fekete öltöny mellett egyértelműen azonosítja a lelkészt. Kérjük lelkészeinket és gyülekezeteinket, fogadják a bemutató kezdeményezést a liturgikus viselet gazdagodásának egyik sajátos formájaként, s majd egy fél esztendő múltán hozzák meg megalapozott döntésüket. Az egyház Ura, a feltámadott Jézus Krisztus áldja meg az evangéliumért végzett szolgálatunkat magyarhoni egyházunkban és szerte a világon. Budapest, 2005. április hó 15. napján Erős vár a mi Istenünk! Gáncs Péter - D. Szebik Imre lttzés János püspök elnök-püspök püspök A stóla Lk 9,62-ben ezt olvassuk: „Jézus pedig így felelt: »Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.«” Mt 11,29-30-ban pedig Jézus ezt mondja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Mindannyian ismerjük a magvető példázatát is. Jézus előszeretettel hasonlította az Isten országáért való munkálkodást a földműves tevékenységéhez. Az ókori szántóvetőnek - főleg ha szegényebb volt - nemcsak az eke szarván kellett tartania a kezét, hanem (igavonó híján) a jármot is a maga nyakába kellett akasztania. Jézus korában a zsidóság azzal különböztette meg magát a többi néptől, hogy magára vette a mózesi törvény igáját, amelyről azt vallotta, hogy kemény és nehéz iga. Jézus minden bizonnyal erre is céloz, amikor a maga igáját, amelyet ő kínál követőinek, boldogítónak és könnyűnek mondja. A képpel azt fejezi ki, hogy akik őt követve állnak az Isten országa ügyének szolgálatába, látszólag nehéz igát vesznek a nyakukba, amelyet mindkét vállukkal húzniuk kell, de közben mégis azt tapasztalják, hogy ez az iga - szemben a törvényével - könnyű, és boldoggá teszi azt, aki viseli. Ezt az egész embert követelő - csak mindkét vállal húzható - és mégis könnyen viselhető, viselése közben boldogságot adó jézusi igát jelképezi az egyházi szolgálattevők liturgikus öltözékének stóla néven ismert darabja. A stóla használata az első századokra nyúlik vissza. A keleti és nyugati egyház ordi- nált (fölszentelt) szolgálattevői egyaránt viselték, és - néhány protestáns egyház lelkészeitől eltekintve - mindmáig viselik. Azt jelzi, hogy viselője mindkét vállával „húzza az igát”, azaz egész életét Isten ügyének, az evangéliumnak a szolgálatára szentelte. Lutherről sokan csak azt jegyzik meg, hogy a kolostorból való kilépése után levetette a szerzetesi csuhát - igaz, nem rögtön, hanem csak amikor már hordhatatlanul viseltes lett. Ez valóban így van: Luther az istentiszteleten kívüli templomi alkalmakon - a tanítás korábbi elhanyagolása miatt a reformációt követő gyülekezetekben szinte nap mint nap volt ilyen illetve az úrvacsorát magába nem foglaló istentiszteleteken gyakran prédikált civilben, ami az ő esetében az egyetemi tanárok viseletét jelentő talárt jelentette. Az úrvacsorás istentiszteleteken azonban - amelyeket misének nevezett - élete végéig a hagyományos liturgikus öltözetben szolgált,'amely az albá- ból (bokáig érő fehér ing), a liturgikus színű stólából és az ugyancsak liturgikus színű kazulából (miseruha) állt. Ez a teljes liturgikus öltözék az evangélikus egyházakban csak ott maradhatott meg, ahol nem volt ellenreformáció: elsősorban a skandináv országokban és Finnországban, de Európán kívül is. A16. században hazánkban is a teljes liturgikus öltözéket használták evangélikus lelkészeink. Az ellenreformáció azonban a liturgikus öltözet viselését - a stólát is beleértve - megtiltotta számukra. A nyílt üldözés elmúltával az egyetemi végzettségű emberek civil öltözéke, a talár lett megengedett viseletűkké, amelyet ma Luther-kabát néven ismerünk. Újabban a stóla viselésének lehetőségétől megfosztott evangélikus egyházakban, így például Németországban is egyre inkább terjed a stóla használata - akár közvetlenül a Luther-kabáton, akár az albán viselve. ■ Véghelyi Antal V
