Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-04-24 / 17. szám

IO 2005. április 24. KRÓNIKA ‘Evangélikus Élet5 mmmmmmmmmmmmmmMmMM Emlékezés Mátis István nyugalmazott lelkészre Ifjúkoromban rajongtam Gyenesért, a Kapernaumban folyó szolgálatért. Hemád Tibor, az intézmény akkori ve­zetője „fogadott fel” először, majd néhány év alatt két vezetőváltás is történt Gyenesen. Mi - néhány tár­sammal - a vezetőváltások ellenére kitartottunk a nyári munka és az ott üdülő, már megszokott közösség mellett. Ekkor ismertem meg Mátis Istvánt. Ajkai szolgálat után került a Kaper- naum élére, s fogadott munkatársává mint harmadéves teológust. O akkor már hatvankilenc éves volt. Haja hó­fehér, de tartása egyenes, járása fürge; méltóságteljes embert ismertem meg benne. Szívesen fogadott minket. So- főrködtünk, bevásároltunk, gondoz­tuk az öregotthon lakóit, az üdülő vendégeinek programokat szervez­tünk. A hetvenes évek végén azután egy gyors vezetőváltás miatt - akko­riban előfordulhatott ilyen - kiszo­rultam a Kapernaumból. Akkor még nem sejtettem, hogy Mátis István éle­tének utolsó szakaszában találko­zunk majd újra, illetve hogy élete utolsó eseményeinél is mellette le­szek. Az újbóli találkozás a budavári gyülekezetben történt: amikor meg­kezdtem ott a szolgálatomat, öröm­mel fedeztem fel a rendszeres igehall­gatók sorában Pista bácsit, akinek az arca mit sem öregedett a közben el­telt évek alatt. Mátis István 1908. augusztus 15-én született Mátis István pálfai lévita ta­nító és felesége, Gyenizse Mária gyer­mekeként. Középiskolai tanulmá­nyai végeztével a soproni teológiára iratkozott be. Teológusként tanul­mányúton járt Észtországban. Szé­kesfehérvárott szentelték fel, és itt volt segédlelkész is, majd tábori lel- készi feladatokat is kapott. Rövid ko­máromi segédlelkészség után a felső­szeli egyházközség lelkésze lett; 1939-től 1945-ig tartott az itteni szol­gálata. Ebben az időben kötött házasságot Rflisz Líviával, így már családos em­berként élte át a Szlovákiából való durva kitoloncoltatást. (A felsőszeli gyülekezet szétszóródott nyája még évtizedekkel később is kedvesen em­lékezett lelkipásztorára.) Ebben a ne­héz élethelyzetben először csákvári segédlelkészséggel bízták meg, majd a Vas megyei Nádasd evangélikus né­pét szervezte anyagyülekezetté. Lel- készi pályáján a leghosszabb időt Aj­kán töltötte. A szocialista iparváros­ban sok küzdelemmel végezte a szol­gálatát. Itt kellett feleségének, hat gyermeke édesanyjának a koporsója mellé is odaállnia. 1977-ben került Gyenesdiásra, ahonnan aztán 1980-ban vonult vég­leg nyugdíjba. Akkor költözött Buda­pestre. Gyenesi szolgálata alatt sze­relmeseden bele a zalai táj szépségé­be, s vett egy kis parasztházat Tilajon. Nagyon szeretett itt lenni. A csend, a jó levegő, az elmélkedésre alkalmas kert, a test felüdülését segítő kerti munka s a szomszédokkal való barát­ság sok-sok örömöt szerzett számá­ra. A lelkészi szolgálat, az igehirdetés és a tanítás mellett írásra is maradt ereje és energiája: az Evangélikus Élet­ben és az Evangélikus naptárban jelentek meg novellái, 1996-ban pedig novel- láskötete látott napvilágot Küszöb előtt címmel. 2005. március elején egy kedves délelőttöt töltöttem nála. A család ak­kor már idősgondozó segítségét kér­te, mert féltette a kilencvenhét éves öreget. Szellemi frissességben mesélt, emlékeit felidézve beszélgettünk. Másnap elesett, kórházba került, majd néhány nap múlva már az „őrzőben” álltunk meg családtagjaival együtt az ágya mellett, hogy úrvacsorát vegyen. Ott nincs helye a liturgiának, de a kér­désre, hogy hisz-e az Úr Jézusban, akit egész életében prédikált, egyértelmű­en válaszolt. Néhány nap múlva a család haza­vitette; csendben, félelem nélkül ott ment az örök hazába. Utolsó mon­dataira így emlékeztek vissza család­tagjai: „Egész életemben Jézusra néz­tem, és tudom, hogy hozzá megyek, szeressétek egymást!” Március 17-én meghalt. A nagy család tagjai, volt gyülekeze­teinek képviselői és szolgatársai bú­csúztak tőle a Deák téri templomban. D. Szebik Imre elnök-püspök emléke­zett Pista bácsi életére, szolgálatára, és hamvai mellett e sorok írója hirdette az evangéliumot, azon ige alapján, amely Mátis István egész életének és szolgálatának meghatározója volt: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) ■ Bence Imre ISTENTISZTELETI REND / 2005. április 24. Húsvét ünnepe után 4. vasárnap (Cantate). Liturgikus szín:fehér. Lekció: jak 1,16-21. Alapige: Mt 21,14-17. Énekek: 233., 318. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre: de. 10. (német) Andreas Wellmer: de. 11. (konfirmáció, úrv.) Keijo Gardsrom (finn): du. 6. Bence Imre: II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Herzog Csaba; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Fülöp Attila; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Smidéliusz Gábor; du. 6. (orgonazenés) Gerőfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; du. 6. (ifjúsági) Kézdy Péter: VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák, úrv.) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András: IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kerepesi út 69.de. 8. Verasztó Teodóra (teológushallgató); Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Schulek Mátyás; de. ii. (úrv.) Schulek Mátyás; du. 6. (vespera) Gerlai Pál; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Gerlai Pál; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Jutta Hausmann; Budagyöngye, XII. , Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Zsugyel-Klenovics Katalin; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII. , Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) dr. Reuss András; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Verasztó Teodóra (teológushallgató); Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. dr. Fabiny Tamás; Cinkota, XVL, Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Eszlényi Ákos; Rákosüget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa Nyár Nyár dereka volt, csendes, halk szélzú- gásos délután, a legutóbbi nyár egyik jel­telen délutánja, senki nem gondolhatta most inkább, mint tavaly vagy azelőtt, hogy élete legutolsó nyarán szemléli azt, ahogy az akácok fürdetik koronájukat az enyhe szélben és a virágok arcukat a lemenő napban. Miért gondoltuk volna idén inkább, mint tavaly vagy előbb, hogy ez így, az ő társaságában már soha többet? Szelíd és magukra mit sem adó akácok, egy olyan kertben, amely akár li­getnek is vélhető, ahol nincs kerítés, de tudható, hogy hol kezdődik a szom­szédság, talán még az állatok is tudják, akik át-átjárnak, hogy szagolgassanak, kaparásszanak, hozzádörgölőddzenek fölpúposított gerinccel. Át-átlép a szom­szédasszony is, dolga nincs vele, hiszen szükséget nem szenved. Falu? Néhány ház valahol a zalai dombok közt, ahogy a terep engedi, egyik feljebb, a másik valahol a mély­ben, ez erre néz, amaz hátat vet emen­nek. Végtelen szegénység és szegényes­ség, csak éppen minden megvan, ami kell. Öreg bútorok, karosszék és íróasz­tal meg ágy, a papírokon írás, egy olyan kéz alól, amely még a történelmi or­szágban tanulta a szépírást, saját kezű­leg barkácsolt eszközök, tárgyak, cso­mókban, halmokban, kupacokban, amit a kert megterem, méhes, pannon csönd, a mindennapi lét megismerhető és elmondhatatlan titkai. Örök nyarak. Mindig egyedül, de soha nem magányo­san. Az öregember ülve is mintha maga­sabb lett volna, mint a mellélépők, a gyermekei s azok barátai. Talán mert széke alatt nemcsak a gyanútlan zalai föld húzta meg magát észrevétlenül, ha­nem az idő, az egész huszadik század. Az öregember nekik háttal ülve is tudta, hogy mit tesznek éppen, és mire vágy­nak a gesztenyefái, fönt a domboldal­ban, őz- és vaddisznócsapások hurkai­ban, szelíd fácánrikoltásban. Főleg az a hatalmas, amit ő ültetett java férfikorá­ban, tehát évtizedekkel ezelőtt; kétágú irdatlan törzse már rég átfoghatatlan, terméseit szétszórja őszről őszre, hogy azok majd a városban szolgálják a kará­csonyi családi együttléteket. Ha nem is minden szem termése a fáknak, hiszen a természet évről évre úgy dönt, hogy egyik-másik elrejtőzhet az avarban, hogy majd valamelyik tavaszon mint iz­mos palánta jelentse be jogát az élethez. Az öregembernek a haja fehér volt, te­kintete és az egész lénye vakítóan tiszta, kilencvenévesen is magától értetődően ajánlotta, hogy ki- és fölnevel egy-egy gesztenyefát az arra érdemeseknek. A gesztenye lassan növő fa, aki valaha lát­ta virágozni, annak túl sok kívánsága már nem lehet a természethez. Azt mondják, az öregember pap volt vala­mikor, végigszolgált számos- évtizedet és falut. Mindig falusi lelkipásztor volt, de beszédén semmi kenetesség, és nyo­ma sincs azok fellengzősségének, akik a közembereknél közelebb vannak a szentséghez. Tudás viszont sugárzott belőle, nem az ismeretek, a műveltség és nem is a tapasztalatból összesűrűsödött tudás, hanem valami meghatározhatat­lan létismeret, amely tartás is egyben, amely tehát idő is, és az idővel bánni tu­dó erkölcs. Amely tehát időtlenség. Amelyet nem lehet hirdetni, követésre ajánlani, csak képviselni. Élőszóban és írásban, a szószékről lejőve, egy magas­ságba jutva a többi emberrel. Soha fel nem téve a kérdést, hogy „Ki vagyok én?" és „Mi végre vagyok én?” Ezek - hite sze­rint - már eldőltek tőle függetlenül. Nincs más dolga - gondolhatta -, mint ennek megfelelően élni. Végtelen sza­badságban - a gondviselő akarat min­den rezzenésére figyelve, azaz a szabad­ság és a kötelességtudás szüntelen má­morában. Aki együtt volt vele, ha csak órákra is, egy dologban biztos lehetett: a világban rend van. Most, hogy elment, ránk tes­tálva emlékeit, szavait és gesztenyefáit a poros-saras zalai lankákon, most, a biza­kodó tavaszban nem gondolhatunk másra bánatosan derült szívvel, mint ar­ra, hogy a világban rend van. A létezés­nek van rendje és szerkezete, van iránya és oka. És van sugárzása, amely nem va­kít, csak körülfog. ■ Alexa Károly Természetbúvár és császári matematikus Frölich Dávid emlékezete „A Magas-Tátra hazánk legmagasabb hegytömege; a közepének gránitból fel­épült gerinczén tizenhárom havas orom van. Meglepően szép látvány tárul itt elénk. A Poprádtól lassan emelkedő vidé­ket termékeny szántóföldek borítják, melyek között számos község tornya emelkedik; a hegység lábát borító hara­gos-zöld fenyvesrengetegből pedig hirte­len, úgyszólván átmenet nélkül tör az ég felé a kopár sziklaóriások lánczolata, he- lyenkint örök hóval telt mélyedéseivel és szakadékaival. Derült időben kékesszür­ke fény árasztja el a hatalmas lánczot, csak olykor-olykor ütközik bele egy-egy felhő. Ha a hegyóriások füstölögni kez­denek, sűrű gomolyokban szállnak föl belőle a felhők, eltakarva derekukat, de magas csúcsaik a naptól bearanyozva büszkén emelik fejüket a felhők fölé” - írja Trianon előestéjén a Franklin-kiadá- sú A Föld és népei című sorozat Magyaror­szággal foglalkozó kötete. A fenséges hegység első megmászásá­ról szóló leírás Frölich Dávid evangélikus teológustól, tanártól, orvostól, matema­tikustól, geográfustól és csillagásztól származik, aki 1615-ben hódította meg saját tudása szerint a Lomnici-, az újabb vizsgálatok alapján a Késmárki-csúcsot. A szepesi szász polihisztor négyszáztíz esztendővel ezelőtt, 1595-ben született Késmárkon. Tanulmányait Gdanskban és az Odera menti Frankfurtban végezte, majd tizenkét évet töltött külföldi utazá­sokkal. Hazatérve szülővárosában tele­pedett le. Irodalmi munkássága mellett matematikát és történelmet adott elő magántanítóként. Az 1533-ban alapított késmárki evangélikus líceumnak 1630- tól volt a rektora. Szülővárosa, a felvidéki Késmárk ezer esztendőn át Magyarország elválaszt­hatatlan része, és egy jól meghatáro­zott földrajzi és történeti egység, a Sze- pesség egyik meghatározó települése. A várost bevándorlók - szászok és tiro- liak - virágoztatták fel, és soknemzeti­ségű jellege mindig meghatározó volt; a németek mellett magyarok és szlávok lakták. Jelenleg északi szomszédunk­hoz tartozik, multikulturális jellege vi­szont eltűnt, hiszen mai lakói szinte ki­zárólag szlovákok. Késmárk az evangélikus hit egyik sze- pességi fellegvára. Lutheránus fatemplo­ma 1690 és 1717 között kőalapzat, téglák, sőt vasszögek felhasználása nélkül épült - egy Mittermann nevű ácsmester és egy Lerch nevű fafaragó munkája nyomán, akiket a hagyomány a svéd király hajó­ácsainak nevez. Új, eklektikus stílusban fogant evangélikus templomát'1896-ban emelték Hansen bécsi építész tervei sze­rint. Itt nyugszik az egykori várúr, Thö­köly Imre, akinek hamvait Rákóczival egy időben helyezték magyar földbe. A templomok mellett áll az evangélikus lí­ceum épülete, melynek építése 1775-re datálható, és amely ma is meglevő, ha­talmas tudományos könyvtárat foglal magába. Fröhlich természettudományos ér­deklődése és aktivitása kiterjedt a csilla­gászat területére is. Az akkoriban még uralkodó arisztotelészi világkép idősza­kában a kopernikuszi tanok híveként, sőt terjesztőjeként 1623 és 1642 között húsz éven át szerkesztett és adott ki ka­lendáriumot magyar, német és latin nyelven. Ezekben rövid krónikák, jöven­dölések és orvosi tanácsok mellett szá­mos értékes csillagászati, valamint idő­járási adatot és megfigyelést közölt. Az 1639-es évkönyvben a forgóföld-hipoté- zist is indokolni próbálta. 1647-ben III. Ferdinand - aki a magyar király is volt - a „császári matematikus” címmel tüntette ki. Földrajzi munkáiban úttörő módon a közvetlen megfigyelés kezdett a speku­latív elemek helyébe lépni. Fontos tudo­mányos eredménye volt, hogy a légnyo­más magasságtól függő változását már Torricelli és Pascal előtt feljegyezte. A Ma­gas-Tátra meghódításáról szóló említett beszámolói 1639-ben, illetve 1644-ben jelentek meg. Városháza. A késmárki evangélikus fatemplom - ma A késmárki városháza - „tegnap” A szepességi polihisztor, akinek alak­ját még Jókai Mór is beleszőtte Szép Mik- hál című művébe, a „szomszédvárban", Lőcsén hunyt el 1648. április 24-én. Tria­non következményeként az 1873-ban alapított Magyar Kárpát Egylet poprádi Frölich Dávid-emléktábláját „partizá­nok” szétzúzták, az egyesület felbecsül­hetetlen értékű anyagát az épület elé hordták, és tűzre dobálták. Szülővárosá­ban háza még áll, de eredeti bejegyzése­ket is tartalmazó Bibliájának 1943-ban nyoma veszett. Emléket azonban a zord történelem sem tudja elpusztítani. ■ Rezsabek Nándor 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents