Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-04-24 / 17. szám

2005. április 24. FÓKUSZ "Evangélikus Életi JOG, ERKÖLCS, TEOLÓGIA ES AZ EMBER Mégis, kinek a halála? ► Néhány éve őrzök egy sima fehér papírla­pot, amelyen a következő szöveg áll: „Alul­írott kinyilvánítom azon akaratomat, hogy amennyiben halálom előtt egészségileg kri­tikus állapotba kerülnék, semmiféle mester­séges beavatkozással (gépi vagy bármilyen) életemet meg ne hosszabbítsák.” Nem tudom, mit kezdenék ezzel a nyilatkozattal, ha valóban nekem kellene döntenem válságos hely­zetben. Lélegeztessék-e géppel, ha már fuldoklik, táplálják-e mesterségesen, ha nem tud enni, adja­nak-e gyógyszert, amikor már megmondták, hogy gyógyíthatatlan a beteg... Mert nem tudhatom, hogy a nyilatkozat, amelyet ez az asszony egészsé­ge, szellemi képességei birtokában tett, ugyanazt tartalmazza-e, mint amit betegen, de mégis itt és most, még az élők között gondolna. Hiszen ki az, aki a beteg adott állapotáról - kétséget kizáróan - meg tudná mondani, hogy ez már a vég, innen biz­tosan nincsen visszaút? Tizenöt éve éber kómában A közelmúltban ismét fölcsaptak a kegyes halál kö­rüli viták, amikor az Egyesült Államokban egy ti­zenöt esztendeje éber kómában fekvő asszony mes­terséges táplálásának beszüntetéséről vitázott a csa­ládja. A történet dióhéjban a következő: Terri Schia- vo, az akkor huszonhat éves floridai fiatalasszony 1990. február 25-én családi házukban összeesett. A férje, Michael öntudatlan állapotban talált rá, ő hívta ki a mentőket. Az asszonyt kórházba szállították. Megállapították, hogy Terri egy táplálkozási beteg­ségben, bulimiában szenvedett, amelynek követ­keztében káliumhiány lépett föl a szervezetében. Megállt a szíve, és csak mintegy fél óra múlva tud­ták újraéleszteni. Az agya ennyi ideig nem jutott oxigénhez. A férj tizenhat napon át éjjel-nappal a felesége mellett volt, aki egy hónappal később nyi­totta ki újra a szemét. A környezetéről azonban so­ha többé nem vett tudomást, úgynevezett éber kó- más állapotba került. Michael - apósával és anyósával együtt - a legna­gyobb gondossággal ápolta a feleségét. A férj házat bérelt, ahol együtt laktak a szülőkkel, ápolói tanfo­lyamot végzett, hogy szakszerűbben láthassa el a beteget; öltöztette, fésülte, parfümöt vett neki, néha még ki is festette, hogy szebb legyen. Territ egy spe­ciális rehabilitációs intézetben elektrostimulációs módszerrel is kezeltették, abban reménykedve, hogy ez majd felébreszti a kómából. Azonban min­den próbálkozás sikertelen volt, Terri továbbra sem ébredt fel. Egy kómás beteg ellátása elképzelhetetlenül sok pénzbe kerül. Michaelnek eleinte volt miből költe­ni: a bíróság Terri nőgyógyászát felelősnek találta, amiért nem vette észre a tragédiához vezető, élet- veszélyes káliumhiányt, ezért hétszázezer dollárt ítélt meg Terri ápolására, háromszázezer dollárt pedig Michaelnek, amiért az élete kettétört. A pénz azonban az eltelt tizenöt év alatt elfogyott. 1993-tól súlyosan megromlott a viszony a férj és Terri szü­lei között. Ennek hátterében állítólag az anyagiak álltak. 1998-ban Michael ereje végére jutott, úgy vélte, hagyni kellene a feleségét csöndben elmenni. Azt állította, Terri is így akarta: amikor Michael nagymamája 1988-ban az agyhalál állapotába ke­rült, még sokáig táplálták mesterségesen. A fiatal- asszony állítólag akkor mondta, hogy ha ő kerülne ilyen helyzetbe, Michael húzza ki belőle a csöveket, ő nem akar így élni. A kilencvenes évek végén hosszas huzavona kez­dődött: a bíróság többször határozott a fiatal- asszony mesterséges táplálásának beszüntetéséről. 2000-ben és 2003-ban el is távolították a szondát, amellyel a nő tápanyagot és folyadékot kapott, majd pár nap múlva a szülők kérésére visszahelyez­ték. Újabb kérelem, újabb ítéletek, majd halasztások követték egymást. A szülők bevetették a médiát is: készíttettek egy videofelvételt, amelyen úgy tűnt, hogy a fiatalasszony rájuk mosolyog, szemével rea­gál a szavaikra, és egyébként is nagyon jól néz ki. A Time magazin szerint mindez egy több nap alatt ké­szült, ügyesen összevágott felvétel. Trükk. Semmi köze Terri valódi állapotához, amely sajnos csupán vegetálás, és visszafordíthatatlan állapot. Ezt több­ször több független orvoscsoport is megállapította. Terri Schiavo életéből és halálából médiacirkusz lett. A jobb és a baloldal egyaránt igyekezett a maga hasznára fordítani az eseményeket, a kórház előtt az életet védő és a kegyes halál intézményét pártoló mozgalmak tüntettek, a CNN naponta közölte Terri laborleleteit, a bulvárlapok címoldalukon hozták a fényképeit. S mindeközben a szerencsétlen asszony az ágyában feküdt, s nézett valahová, ahová mi, élők nem láthatunk. Végül március 18-án eltávolították a tápláló csövet a nő gyomrából, s két héttel később Terri Schiavo szíve megszűnt dobogni. A szomorú történetnek még ezzel sincs vége: a szülők és a férj - aki évek óta élettársával él, s két gyermek apja - most azon vitatkoznak, fölboncol- ják-e Terri tetemét. Michael ragaszkodik hozzá, hogy kiderüljön, milyen károsodást szenvedett a nő agya. Még itt van, és foghatom a kezét Megértem a férjet, és megértem a szülőket is. Iszo­nyú nehéz lehet az embernek a saját gyermeke halá­los ítéletét kimondani. Még akkor is, ha pontosan tudja, régen nem élet az már, amit él. De itt van, megfoghatom a kezét, amely meleg, és amely ugyanaz a kéz, mint amelyikkel kicsi korában belém kapaszkodott. Lehet persze, hogy ez a ragaszkodás nem több puszta önzésnél. A szülő nem akarja elen­gedni a gyereket, akkor sem, ha valahol a szíve mé­lyén pontosan tudja: neki talán az lenne a jobb. De tudja-e valóban? Hiszen akiről szó van, sem­mit nem képes közölni a külvilággal, a hozzátarto­zóival. Azért is nehéz a döntés, mert néha-néha igenis van visszaút. Mint például Pascal Schröder ese­tében. A kisfiú - írja a Stem - négyéves korában egy működő kotrógép alá esett, és a klinikai halál álla­potába került. Pascal fölébredt a kómából. Ma nyolcéves, és iskolába jár. Bár értelmi fogyatékos, de él, és a szülei végtelenül boldogok, hogy velük le­het. Susanne Altemeyer huszonnégy évesen egy influ­enza következményeként hónapokig volt kómá­ban. Ma huszonnyolc éves, újra tud írni és olvasni, bár nehezen beszél és mozog. Ő mondta el ­ugyancsak a Stem riporterének -, hogy vannak em­lékképei az öntudatlan állapotáról. Emlékszik rá, ahogy az őt masszírozó ápolónő köpenyének gombjait a hátán érezte, hogy mennyire dühös volt, amiért nem tudott beszélni, s hogy néha legszíve­sebben kirántotta volna a gyomorszonda csövét magából. „És mégis - mondta az egykori fogorvos­asszisztens -, ha életem hátralévő részét éber kó­mában kellene töltenem, akkor is azt választanám a halál helyett." Sajátos nyelven beszélnek, érteni kell Németországban közel tízezer beteg fekszik éber kómás állapotban. Nagyon sokat közülük a család­juk ápol. Mert amikor az orvosok már föladják, ők még mindig reménykednek. Karl-Otto Mackenbach 1999 óta ápolja a feleségét, aki egy autóbalesetet kö­vetően került éber kómás állapotba. „Annegret sajá­tos nyelven beszél, érteni kell. Én pontosan tudom, mikor éhes, mikor van rosszul, és mikor érzi jól ma­gát” - mondja a férj. A pár gyerekei - két kisfiú - es­ténként beszámolnak az édesanyjuknak az iskolai dolgokról, és együtt járnak biciklizni egy különle­ges kerékpáron. A férj meg van győződve róla, hogy Annegretnek ez így jó. „Embertelen, amit sze­gény Terrivel műveltek. Sokkal jobb lett volna, ha elzárják előle a levegőt” - nyilatkozta a lapnak a né­met férfi. Werner Wolter édesanyja még korábban rendelke­zett arról, hogy mi történjék, ha állapota visszafor­díthatatlanná válna. Hat hétnél tovább ne folytassák se a kezeléseket, se a mesterséges táplálást - írta. A müncheni asszonyt nyolcvankét évesen súlyos agy­vérzés érte. Amikor a fia érvényesíteni akarta a vég­akaratát, a kórház alkalmazottai kegyetlenséggel vá­dolták. Nyolcheti mesterséges táplálás után a férfi mégis hazavitte édesanyját. Egy héttel később csa­ládja körében az asszony csöndesen elaludt. A modem orvostudomány „termékei” . Az éber kómában lévő betegek nagy része a mo­dem orvostudomány „terméke”. A gyomorszonda, amelyen keresztül akár évekig is táplálhatják e bete-. geket, a legutóbbi évek találmánya. A korábbi gyakorlat, az orron keresztüli táplálás néhány hétig volt csak lehetséges, mert gyulladásokhoz vezetett. A kómába esett betegek többsége korábban néhány hét vagy hónap alatt meghalt. A katolikus egyház és a nemrég elhunyt II. János Pál egyértelműen fogal­mazott. „Nincs mit mérlegelni. A kómában lévő be­teg is nővérünk vagy fivérünk, teljes emberi méltó­ságának birtokában. Különleges ápolásra, ember­társi segítségre szorul.” Csakhogy nem lehet szemérmesen elhallgatni, hogy mindez súlyos pénzkérdés is. Csak Németor­szágban egymilliárd euróra becsülik a kómás bete­gek ellátásának költségeit. És ez csak az érem egyik oldala. A másik etikai-filozófiai kérdés: van-e joga az embernek ahhoz, hogy maga válassza meg a ha­lálának körülményeit, hogy ha már elviselhetetlen számára az élet, méltósággal fejezhesse be? Az egyik tábor szerint a válasz igen. A másik álláspont szerint az emberi élet szent, csak Isten szabhatja meg, hogy meddig tartson. A való élet azonban sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy elméle­tek segítségével el lehessen benne igazodni. Minden egyes ember egyszeri és megismételhetetlen. Sorsá­ról nem dönthet csak az orvos vagy csak a hozzá­tartozója vagy csak az egyház; az esetek zömében saját maga sem. Keveset tudunk a halálról, és még kevesebbet merünk beszéli róla. Holott ez az egyik legfontosabb kérdés az életben. ■ Jásdi Beáta K aptam már - nézetem szerint igaztalan - kritikát az élet-halál kérdéseiről, elsősorban az elmú­lásról írva, mégis veszem a bátorságot arra, hogy ismét foglalkozzam minden élet végső bizonyítékával. Mert csak az halhat meg, aki élt. A pápa drámai haldoklása, Terri Schia­vo halálba engedése és az Egyesült Álla­mokból hazatért orvos-író, Bitó László legújabb könyve - Eutanázia vagy eutélia? A boldog élet és a jó halál titka - mind-mind arra sarkall, hogy figyelmet szenteljünk e témának. Bitó könyve pedig igazi kihí­vás a számunkra. Nem a halál, hanem a meghalás, a haldoklás késztet állásfogla­lásra - vélekedett a glaukóma, a zöld há­lyog hatásos gyógyszerének világhírű felfedezője, aki nem akart megpihenni orvos-kutatói babérjain, hanem irodal­mi, filozófiai teljesítményével, könyvei­vel a hazai szellemi élet egyik meghatá­rozó egyéniségévé vált. A Pallas Páholy­ban Heller Ágnes kérdései nyomán zajlott a vita az új fogalomról, az eutéliáról. Bitó szerint ez a kifejezés, amelynek a jelenté­se „jó vég”, nincs megterhelve olyan ne­gatív felhangokkal, mögöttes tartalom­mal, mint az eutanázia. A haldoklástól és az elmúlástól.való félelem fiatalabb életkorokban is ránk törhet; valójában ott lappang minden félelmünk mögött. De még nyomasz­tóbbá válik ez az érzés életünk befejező szakaszában, időskorban, amikor egy­részt minket is utolérnek a korosodással járó betegségek, másrészt tanúivá vá­lunk szeretteink, barátaink szenvedésé­nek és eltávozásának. A jó véghez, a jó halálhoz való jus­A békés eltávozás sunk képviselői elsősorban az önrendel­kezési jogra hivatkoznak, mondván, hogy életünk meghatározó tényei közül a születésünkre nincs befolyásunk, de a halálunkkal kapcsolatban kell, hogy le­gyen beleszólási lehetőségünk. A másik oldalon az élet szentsége áll: egyedül az Úristen kompetenciája dönteni halálunk idejéről és módjáról. Valójában már régen nem itt húzód­nak a frontvonalak. Bár sokan ma is rövid haldoklás után távoznak el, egyre inkább meghosszabbodik a végső út - gondol­junk csak a két leggyakoribb végzetes be­tegségre, a szívizominfarktusra és a rosszindulatú daganatokra. A kardiológi­ai centrumok, illetve a korszerű daganat­kezelések révén az első diagnózis után évekig, akár évtizedekig élhetünk, de lát­juk az út végét. Nem mindegy, hogy per­manens rettegés vagyjó minőségű élet jut ilyenkor osztályrészünkül. A viktoriánus korban a szexről nem illett beszélni, a halál viszont a közbe­széd tárgya volt. Ma a szexualitás nem­csak hogy nem tabutéma, de bántóan a nyilvánosság része, ellenben a halálról nem illik szólni - elemezte egy hozzá­szóló a vitában. Bitó László ezt a helyze­tet kívánja megváltoztatni, segítendő azokat, akik a távoli vagy közeli eltávo­zásra készülnek. Érdekes helyzet. A ke­resztény gondolkodás filozófiailag eltér az író megközelítésétől - bár igen érde­kesek a szerzőnek a Szentíráson és talán leginkább Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavain alapuló fejtegetései -, de a teendőket illetően szinte teljesen azonos a következtetés. Szükséges a hal­doklók, a meghalásra készülők segítése, lelki gondozása, a távozásra való felké­szítésük. Az örök élet reménysége ebben meghatározó, de emellett a test ápolása és a lélek erősítése ugyanúgy megilleti a hívő embereket, ahogyan bárki mást is. Préda István kardiológusprofesszor a terápiás túlbuzgóság káros voltáról be­szélt, vagyis az utolsó stádiumban már értelmetlenül, inkább a beteg terhére al­kalmazott olyan beavatkozásokról, ame­lyek csak arra jók, hogy bizonyítsák: mi mindent megtettünk a beteg érdekében. Terri Schiavo szélsőséges esetében benne van az orvostudomány fejlődésé­ből adódó dilemma. Nem csak a kómá­ban lévő betegekre nézve igaz, hogy bio­lógiailag életben tarthatók évekig, akár évtizedekig is - ugyanez lehetséges szá­mos más betegség végstádiumában lévők esetében is. A keresztény orvosok ezért szólnak terminális medicináról, kerülve a passzív vagy aktív eutanázia kifejezést. De a megoldás nyilvánvalóan nem a szavakon múlik. Napi kérdéssé vált, hogy meddig alkalmazzuk a biotechnológia, illetve a gyógyszertan lehetőségeit, hogy mikor és milyen módon adjuk fel a küzdelmet. Az eutéliában viszont ismét a családra, a sze­retteinktől való méltó elbúcsúzásra, a megbékélésre kerül a hangsúly. Mit jelent ma a köztudatban az euta­názia? —teszi fel a kérdést Bitó László. „A lélegeztetőgép leállítását, a fájdalomcsil­lapító túladagolását vagy a kegyelemdö­fést injekciós tűvel. Akkor is eutanáziá­nak - jó halálnak - hívjuk ezt, ha nincs ott senki, aki megfogná a haldokló kezét, enyhítené fájdalmát, emberszámba ven­né.” Az eutélia viszont a jó halál fogalmát kiterjeszti a felkészülésre; az utolsó he­tek, napok, órák rítusai áthangolhatják életérzésünket, enyhíthetik a halál zsar­noki képzetét, kiolthatják halálfélelmün­ket. Eutanázián végül is a test halálba se­gítését értjük; az eutélia, a jó vég azonban életünk utolsó szakaszára gondolva az egész embert - testi-lelki-szellemi valójá­ban - tekinti, és készíti fel a távozásra. A mélyen humanista író vitázik az egyházakkal, némi joggal úgy .vélve, hogy nem adnak rrjegfelelő válaszokat a világ változásaira, többek között az élet­halál nagy kérdéseiben. Álláspontja jel­lemzésére szolgáljon még egy idézet: „Hangsúlyozom: az eutélia szóval mind­arra utalok, ami könnyebbé, nyugodal- masabbá, megbékéltebbé, kielégítőbbé, boldogabbá teheti életünk utolsó szaka­szát: végül is a búcsút az élettől, a meg­békélést az elkerülhetetlen halállal. Az eutélia másik nagyon fontos célja mind­azoknak a visszaéléseknek a visszaszorí- 'tása vagy megszüntetése, amelyeket a törvény háta mögött működő minden­napos »passzív« - jórészt a beteg tudta nélkül és gyakran akarata ellenére, orvo­sok és ápolók által végrehajtott - halálba engedés tesz lehetővé. Vagy a csakis ir­galmas gyilkosságoknak nevezhető lep­lezett aktív eutanázia különböző mód­szerei.. . a fekete angyalok működése.” Idézem Polcz Alaine-t, aki az elmúlt évti­zedekben - többek között a hospice moz­galom meghonosításával - a legtöbbet tette hazánkban a tanatológia, a haldok­lás, a halál, a gyász kultúrája terén: „Har­minc éve foglalkozom haldokló betegek­kel és családjuk sorsával. Sok mindenben nem értek egyet Bitó László könyvével... Ugyanakkor elmerülten és érdeklődéssel olvasom írásait..., akivel vitatkozom, jó barát, és nem akar meggyőzni semmiről. Csak elmondja gondolatait, meglátása­it..., arra késztet, hogy újragondoljam, re­vízió alá vegyem azt, amit csinálok, ami­ben hiszek, ahogyan a munkámat vég­zem... Korunk legégetőbb kérdéseihez nyúl hozzá egy tudós elmélyültségével és emberi érzékenységgel.” Erasmus és Luther óta lappangva vagy nyíltan jelentkezik a vita, hogy a huma­nizmus vagy a kereszténység adja-e a jobb válaszokat az élet nagy kérdéseire. Úgy vélem, ötvözhetők az üzenetek. Dolgozószobám falán jól megfér együtt a két nagy egyéniség képe. Végül hallgassuk Ady Endrét, A békés el­távozás című versének befejező sorait: „Feledt kérdésként, választalan Bukjam csöndbe omoltan: Ha nem voltam, ne vágyjak lenni S maradjak titok, hogyha voltam." ■ Frenkl Róbert i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents