Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-06 / 10. szám
2005- március 6. KERESZTUTAK - KULTÚRKÖRÖK ‘Evangélikus Életi Az imádság „Kiálts hozzám, és válaszolok hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz!” (Jer 33,3) Aki a helyes útra talált Martin Niemöller lelkész (1892-1984) érezhette” bosszúját. A bíróság hátsó kijáratánál azonnal elfogták, és „a Führer személyes foglyaként” a Berlin melletti Sachsenhausen koncentrációs táborába szállították. Nincs szükségünk mártírokra! Hét évet töltött először Sachsenhausen, majd Dachau koncentrációs táboraiban, viszonylag „humánus körülmények” között, de szigorú őrizetben. Ugyanis az volt a nácik véleménye, hogy nincs szükségük mártírokra... A háború után a Német Protestáns Egyházak Tanácsának helyettes elnökeként és az egyházak külügyi ügyeivel foglalkozó hivatal vezetőjeként tevékenykedett. Az Egyházak Világtanácsa 1961-ben hat elnökének egyikévé választotta. Általában tiszteletre méltó, de sokak által vitatott egyházi vezetőként tartották számon. „Mindent meg kell tenni Kelet- és Nyugat-Németország egyesítése érdekében!” - hangsúlyozta. Szót emelt a katonaság, az atomfegyverek, valamint a vietnami háború ellen. Nem értett egyet a „jogos háború” fogalmával. Véleménye szerint kora háborúfogalma már csak tömeggyilkosságot és tömeges öngyilkosságot jelent. „A nukleáris fegyverek létét az élő Isten gyalázásának tartom” - mondta. Wiesbadenben hunyt el 1984. március 6-án. Halála előtt egy esztendővel az amerikai poncas indiánok törzsük tiszteletbeli tagjává választották, és az „Aki a helyes úton jár” nevet adományozták neki. ■ A Sonntagsblatt cikke nyomán ina: Gazdag Zsuzsanna Sorstalanság A bukás ► Az első világháborúban Martin Niemöller tengeralattjáró-parancsnokként szolgált. Kiállt a német nemzeti értékek mellett, lelkész és náci szimpatizáns lett. Amikor azonban ellentmondott ennek az ideológiának, a második világháború alatt koncentrációs táborba került. Amellett, hogy sokak példaképe volt, személye többek számára 1945 után is kényelmetlen maradt. „Mit szólna hozzá Jézus?’’ A protestáns egyházi vezetőket is meghívták 1934-ben az Adolf Hitler birodalmi kancellár tiszteletére rendezett fogadásra. A Führer így „üdvözölte” őket: „Törődjenek az egyházukkal, de a német nép miatti aggodalmat hagyják meg nekem!” Martin Niemöller berlini lelkész erre így válaszolt: „A népünkkel szembeni felelősséget valaki más helyezte a lelkiismeretünkre. Ön ezt nem vonhatja meg tőlünk!” Hitler sóbálvánnyá meredt, hiszen nem számított ellentmondásra. Niemöller, az egykori katonatiszt és tengeralattjáró-parancsnok kezdetben a nácikkal szimpatizált. Azt remélte, hogy a Harmadik Birodalom újra rendet teremt a káoszban. Ám az új urak által hangoztatott szép jelszavak és a gyakorlat (terror, zsidóüldözés, egyházellenes- ség) között tapasztalható éles ellentét kétségeket ébresztett benne. Talán felidézte magában azt a mondást, amelyet még gyermekkorában egy takács szegényes műhelyében fedezett fel, és amely egy életre az emlékezetébe vésődött: „Mit szólna hozzá Jézus?" . A tengeralattjárótól a szószékig Martin Niemöller édesapja lelkész volt, de ő maga eleinte még álmában sem gondolt arra, hogy ezt a hivatást válassza. A tengerészet mellett döntött. Az első világháborúban - tengeralattjáróparancsnokként - legendás hírnévre tett szert. Izgalmas stílusban megírt, de a kritikát igencsak nélkülöző, A tengeralattjárótól a szószékig (Vom U-Boot zur Kanzel) címmel megjelent háborús naplója bestseller lett. A weimari köztársaság idején nem találta a helyét, „dacból” földművesként gazdálkodni -kezdett. Váratlanul ötlött fel benne a lelkészi szolgálat gondolata. Szüleit és jó barátait megfigyelve arra a következtetésre jutott, hogy „Krisztus üzenetének hallgatása, valamint a Jézusba mint Úrba és Üdvözítőbe vetett hit új, szabad és erős embereket teremt”. A westfaleni belmisszió vezetőjeként, később gyülekezeti lelkészként (Berlin- Dahlem) kezdett el behatóbban foglalkozni a politikával. Hevesen tiltakozott az ellen, hogy a protestáns egyházak is átvették az 1933 áprilisában bevezetett, a hivatalnokokra érvényes úgynevezett „árjaparagrafusokat”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a zsidó származásúak, vagy azok, akik zsidó nőt vettek feleségül, nem viselhettek egyházi hivatalt. Niemöller a hozzá hasonlóan gondolkodókkal megalapította a Lelkészi Segélyegylet (Pfarrernotbund) nevű társaságot, ebből fejlődött ki később a hivatalos német egyházzal (Deutsche Christen) szemben álló Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche). Elkezdődtek a Gestapo kihallgatásai; sokakra igehirdetési tilalmat róttak ki. Negyven esetben kezdeményeztek eljárást Niemöller ellen, prédikációit rendszeresen jegyzetelték a Gestapo besúgói. 1937. július i-jén bebörtönözték. Vizsgálati fogságban hét hónapig várt a tárgyalásra. Azzal vádolták, hogy „felforgató beszédeket” tartott, és hogy a törvények és az állami intézkedések elleni lázadásra szólított fel. Szemére vetették azt is, hogy hazaárulási szándékkal tartott fenn kapcsolatot a külföldi sajtóval. A szenzációt keltő ítélet szerint „mindössze” hét hónapnyi várfogságot kapott, amelybe ráadásul beszámították a hét hónapos vizsgálati fogságot, valamint kétezer birodalmi márka pénz- büntetés megfizetésére kötelezték. Hitler tombolt. Niemöller „saját bőrén A Nobel-díjas regény ismeretében nagy várakozással ültem be a moziba. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert így, hogy „birtokában voltam” a történetnek, jobban tudtam a hogyanra koncentrálni. Kíváncsi voltam Keltái Lajos' alkotására. Tudniillik aki elolvas egy regényt, az belül mintegy levetíti magának, van egy belső vizuális élménye, amelyhez óhatatlanul mérni fogja a filmfeldolgozást. Nem „steril”, mondhatnánk. Elöljáróban: nem csalódtam a várakozásaimban. Nagyon szép filmet láttam, adott esetben „mást”, mint a regény (ez a műfajok különbözőségéből adódóan nem is lehetne másként); egy elgondolkodtató, erőteljes alkotást, amely nem patetikus, nem giccses, de érzelmileg és tudati szinten is „hat” a nézőre. Elszomorít. Visszakérdez. Fogva tart. A legelső filmkocka előtt kivetített félmondat - „egy igaz történet” - súlyával indulunk, azaz nem fikciót, nem elképzelt holoka- uszt-képeslapokat látunk. Miért tetszett nekem a film? Mert nem volt könnyfakasztó, nem akart érzelmileg letaglózni, mégis megrendített, megragadott. Nincsenek benne erőszakos, naturalista jelenetek. „Csak” egy szép, barna szemű, kifejező tekintetű, érzékeny arcú kamasz fiú, Köves Gyurka (Nagy Marcell alakítja) sorstalanná válásának története. Egy olyan fiúé, akinek - mint valamennyi sorstársának - növekednie, fejlődnie, gyarapodnia kellene, élnie, örülnie, játszania... S aki apránként megtörik testben, lélekben - elszakad lassan a szál, amely az élethez köti, és ez a leépüléstörténet fájdalmas, tragikus. A film (egyik) csúcspontja számomra a cementhordó jelenet. Csak a csontsovány, megalázott gyerek tekintete beszél, és nem oldódik fel a feszültség, fájón ott marad a nézőben. De a legszebb jelenetek között említhetném a tükörbe nézést is mint az életbe visszatérés szimbólumát. Ami eleinte zavart, vagy inkább furcsának tűnt - vagyis hogy az egyes jelenetek nem láncszemekként fonódnak egymásba, hanem a vászon elsötétülése zár le egy-egy epizódot, majd új jelenet, új helyszín következik -, a film előrehaladtával teljesen természetessé vált, és érezhetően előrevitte a történetet. Érdekes volt a színek eltűnése is: a film elején és végén (az elhurcolás előtt, illetve a hazatéréskor) jelen vannak, „élnek”, majd egyre fogyatkoznak, már-már eltűnnek, ahogy a hős Auschwitzba, Buchenwald- ba, majd Zeitzba kerül. A főszereplő, Nagy Marcell tehetségesen, lenyűgözően játszik: az ő kiválasztása Koltai Lajos telitalálata. A filmben egyébiránt feltűnik a magyar színésztársadalom színe-java: kiemelkedő Bán János (az apa), az erdélyi Dimény Áron (Citrom Bandi), Rajhona Ádám (Steiner) alakítása, ugyancsak nagyszerű Harkányi Endre, Gyabronka József és Szarvas József szerepformálása. Az érzelmes zene mindvégig erőteljesen van jelen; a visszatérő főtéma igen szép. A majd két és fél órás filmet jó szívvel ajánlom mindenkinek. A záró, gondosan komponált képsoron ugyanaz a tér látható, de már nem „ugyanaz” a fiú vág át rajta, mint a film elején. Az utolsó mondatok egyeznek a regénybeliekkel: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. (...) Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.” ■ Kőháti Dorottya Hazánkban (még) nem működik az a kritikai hozzáállás vagy magatartás, mely például a franciáknál századok óta megfigyelhető. Nálunk nem szokás színházi darab, koncert, filmvetítés közben egyszerűen felállni és kivonulni, kinyilvánítva ezzel nemtetszésünket, s - ha úgy tetszik - az itt és most valóságában megindítani egy mű „recepcióját”. Ez a „kulturális prüdéria” oda vezet, hogy inkább magunkat sanyargatva végigszenvedünk egy rossz művet ahevalóban sátáni, borzalmas személyiség azon vonásait is, melyeket közismert, - mintegy „kanonizálódott” - viselkedés- módjaitól távolinak érezhetünk. Mozdulatai, gesztusai, hanghordozása hibátlan. Az alkotás másik pozitívuma lélektani jellegűnek mondható. Elsőként történt német próbálkozás a nemzetiszocialista múlt feldolgozására a mozivásznon. Valószínűleg nem lesz filmtörténeti mérföldkő, sarkpont, mert esztétikailag nem meggyőző. lyett, hogy valóban a közönség figyelmére méltó alkotásokat néznénk végig. Erre gondolva távoztam az Oliver Hirsch- biegel rendezte, százötven perces, doku- mentumfilmszerű játékfilmről, mely a Harmadik Birodalom utolsó napjait jeleníti meg. A film nem jó. Ha történetesen nem lett volna „kötelező” végignéznem, nagy valószínűséggel a franciákhoz igazodom, s a vége előtt - angolosan - távozom. Nézzük mégis azt a néhány tényezőt, amely egyáltalán lehetővé teszi a pozitív hozzászólást. Ha ma valaki Adolf Hitler nevét fedezi fel egy mű címében, valószínűleg legyint, mondván, már mindent tud, a történetek elmondattak. Amiben e film „újszerűnek” mutatkozik, az mindenképp a Führer alakjának újragondolása, emberi ábrázolása. Néhány kritika ezt a tényt felháborítónak találta, azonban azzal talán nem érdemes vitatkozni, hogy - ha tetszik, ha nem - Hitler ugyanolyan embernek született, mint bármelyikünk. Bruno Ganz nagy tehetséggel jeleníti meg a A film nem felel meg egy esztétikai szempontból értékes alkotás kritériumainak. Attól, hogy mindenki által ismert történelmi tényeket dolgoz fel, nem lehet meg „sztori” nélkül. A történet dadog, nem kellőképp kimunkált, a keretbe foglalt cselekmény egyszerűen nem illik a keretbe; nemhogy szét nem feszíti azt, inkább csak „lötyög benne”. Valahogy nem érzékelhető egy világos rendezőelv az egymás mellé helyezett részekben. A hatásvadásznak tűnő képi és hanghatások mellett elsikkad a lényeg: ki a felelős a történtekért? Erre a kérdésre a második világháború óta sokan sokféleképp keresték és keresik ma is a választ; újat itt nem láttunk-hallottunk. Mindezek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy A bukás című film a múlttal való szembenézésnek egy lehetséges és eredményes segítője lehet még akkor is, ha más célnak nem felel meg. Megtekintése nem kötelező. ■ Kapi Dániel El tudjuk képzelni, hogy Isten nem kéri, hanem adja az imádságot; azért akarja, hogy imádkozzunk, hogy megelégíthessen minket; az imádság csak eszköz a kezében, hogy tápláljon, helyreállítson, meggyógyítson, megtérítsen minket? Képzeljük el, hogy az imádság elsősorban arra szolgál, hogy engedjük magunkat szeretni, engedjük, hogy Isten szólhasson hozzánk és az övéinek tekintsen. El tudjuk képzelni, hogy az imádság azt jelenti, hogy megnyitjuk magunkat Isten ajándéka: önmaga és jelenléte előtt; hogy elsősorban az a szerepünk az imádságban, hogy engedjük: Isten legyen az ajándékozó? Képzeljük el, hogy az imádság nem kötelesség, hanem alkalom arra, hogy tapasztalhassuk gyógyító és átformáló szeretetét. ■ Martin Smith Dániel próféta « »
