Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-02-27 / 9. szám

IO

2005. február 27.

KRÓNIKA

‘Evangélikus Életi;

Böjti időszakban különösen sok szó esik a keresztről, hiszen keresztény életünk e középpont körül forog. A kecskeméti Idősek Napközi Otthonában is - az egyházi esztendőnek megfelelően - a kereszt volt a februári klubnap témája. A kecskeméti gyülekezetben február 17-én immáron harmadik alkalommal köszönthették egymást az egész napos, mindig változatos tematikájú idősek napjának résztvevői. A bevezető áhítatot Kis János lelkész tartotta. Sárkány Tibor nyugalmazott esperes a kereszt művészi megjelenítését különböző korokból és művészeti ágakból vett példákkal szemléltette, Sárkányné Horváth Erzsébet nyugalmazott lelkész pedig bibliaismereti és egyháztörténeti kérdésekből állított össze vetélkedőt. A program kialakításában a testvérek is aktívan részt vettek - többen megható szavalatokkal, idézetekkel készültek. A közös ebéd és a beszélgetések után ár. Szántó Agnes orvos az emberi kereszteket a genetika és az életmód oldaláról közelítette meg. A napot filmvetítés zárta: a passió megrázó története elevenedett meg a vásznon.

■ Hulej Enikő

Játék a hittanórán? - ezzel a címmel rendezték meg február 12-én Maglódon a Dél-Pest Megyei Egyházmegye katechetikai napját. Ez a program arra hivatott, hogy szakmai továbbképzést adjon, és segítséget nyújtson az egyházmegye területén dolgozó gyermek- és ifjúsági munkásoknak a hitoktatás hatékonyságának javításában. A részt vevő óvónők, hittanárok, lelkészek sok olyan dolgot láthattak, hallhattak és tapasztalhattak, amely által színesebbé tehetik szolgálatukat a gyermekek és a fiatalok között.

Nyitóáhítatában Benkóczy Péter, a maglódi gyülekezetben tanuló lelkészjelölt a játék szentírásbeli vonatkozásaira hívta fel a figyelmet. Sándor Éva, az egyházmegye katechetikai munkaágának felelőse módszertani alapvetésében a játék fejlődés-lélektani és pedagógiai szerepéről beszélt. Ezután Pintér Zsuzsanna egyházmegyei felügyelő mint gyakorló pedagógus a játékok fajtáit és módszertani jelentőségét mutatta be. Polczer Eva, a mendei gyülekezet hitoktatója és Tűri Éva, a gyülekezet gyermekmunkása a résztvevők számára talán legfontosabb feladatra vállalkozott egy ötletbörze keretében: kipróbált és a gyakorlatban használt játékaikat mutatták be. Befejezésként Koczor Tamás esperes korábbi táboros tapasztalatairól beszélt az egész napot átfogó, „nagy” játékokkal kapcsolatban, melyek gyakorlatilag korosztálytól függetlenül használható sémák aktualizálásával szervezhetők meg.

Sokak szerint a földi élet egy nagyjáték, amelyet jól kell tudni játszani. Ha ez nem is állja meg mindig következetesen a helyét, tudjuk azt, hogy a játék minden életkorban és minden helyzetben könnyebbé - s talán szebbé is - teszi az életet. A maglódi nap üzenete mindenesetre komoly: tartalmas játékok segítségével a hitben való nevelkedés, nevelés tanuló és oktató számára egyaránt szebb, maradandóbb lehet.

■ Erdélyi Csaba

ISTENTISZTELETI REND I 2005. február 20.

Böjt 3. vasárnapja (Oculi). Liturgikus szín: lila. Lekció: Lk 11,14-28. Alapige: Ézs 43,22-25. Énekek: 188., 416.

I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. Horváth-Hegyi Olivér; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Veperdi Zoltán; II., Modori u. 6. de. 3/411. Sztojanovics András: Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Sándor Jenő (teológushallgató); Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. (úrv.) Mézes Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. (úrv.) Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (kantátazenés, úrv.) Smidéliusz Gábor; du. 6. (orgonazenés) Gerőfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Simon Attila (teológushallgató); du. 6. (ifjúsági) Simon Attila (teológushallgató); VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák, úrv.) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. (úrv.) Körmendy Petra (teológushallgató); IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. (úrv.) Körmendy Petra (teológushallgató); Kerepesi út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Zsugyel-Klenovics Katalin; de. 11. (úrv.) Zsugyel-Klenovics Katalin; du. 6. (vespera) Joób Máté; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Joób Máté; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Körmendy Petra; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Horváth-Hegyi Olivér; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Juhos u. 28. (kistemplom) de. 10. (úrv.) Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. (úrv.) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. (úrv.) Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Eszlényi Ákos; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Kosa László; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Kosa László; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Pintérné Nagy Erzsébet; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. (úrv.) Endreffy Géza.

■ Összeállította: Boda Zsuzsa

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Kárpátaljai magyar evangélikusok nyomában

Kinczler Gyulának szeretettel

„Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?" - Magam sem értem, miért hasít belém Ady Endre költői kérdése, amint Kárpátalja felé közeledünk. Keresztapám, Józsa Márton plántálta belém ennek a természeti kincsekben és magyar történelmi emlékekben oly gazdag vidéknek a szeretetét. Ő a negyvenes évek első felében itt volt szórványlelkész, és mindig lebilincselő- en mesélt a havasok hósipkáiról, a hízelgő Latorcáról, az itt még fürge folyású Tiszáról, a Vereckei-hágóról - és persze az itteni emberekől. Tizenöt éve, még a szovjet időben történt, hogy vele és családjával ellátogathattunk ide. Megrendített bennünket, ahogyan szembesült régi önmagával: lehajtott fejjel imádkozott az átalakított, egykori evangélikus templom küszöbén, és súlyos sóhajokkal állt meg az általa épített parókia előtt, ahonnan egy fejkendős ruszin asszony kémlelt ki gyanakodva.

„Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” Másfél évtized alatt errefelé is nagyot fordult a világ. A vörös csillagok többnyire itt is a földre hulltak, a tömegsírokban elhantoltak nevét márvány felirat őrzi már. „S mégis megkérdem tőletek: / Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” Ha egykori kőbányai lelkész elődömre, Koren Emilre gondolok, akkor bizony egyértelműen tudom a választ. A határon várakozva van időm; az általa írt Kárpátaljai naplót olvasom. El-elakad korábban hömpölyögve áradó mesélőkedve, szinte sírásba fúl addig vidáman csengő szava, amint 1944. őszi kényszerű meneküléséről ír. Beszámol az utolsó úrvacsoráról, amelyet az annyira szívéhez nőtt kecses kis Druget téri templomban tartott. Nemcsak a lelkész és a hívek sírnak, hanem - hiába a jó hat évtizednyi távolság - a mai olvasó szemébe is könny szökik. Most ugyan félméteres hótorlaszok vesznek minket körül, mégis látni vélem azokat az őszi faleveleket, amelyeket a Kárpátaljától búcsúzó Koren Reményik Sándor versével sirat el:

.. .árvaság csak egy van, feleim:

Az erdőn kívül lenni.

Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni.

Sok más szeméttel összekevertetni.

Árvaság csak ez egy van, feleim.

(Halotti beszéd a hulló leveleknek)

A napló tanúsága szerint Koren Emilből ez a sikoly szakad ki: „Halljátok, erdők, Kárpáti erdők?! Szent magányotokból, csodás világotokból kiszakadt, viharvert őszi levél sír utánatok a nagyvárosok utcakövén, s az örökkévaló szépséget, bíbor, bronz és arany életeket álmodja vissza!” Sokan élték át a szétszóratásnak ezt a kínját. Tömegek érezték úgy: ha nem akarnak lágerbe kerülni, ha szeretnének tovább élni és dolgozni, menekülniük kell. Ha kell, percek alatt összecsomagolva mindössze két bőröndöt. Hátrahagyva földet és házat, temetőt és templomot. Lelkészként talán elrejtve vagy megbízhatónak tartott emberekre hagyva a gyülekezet anyakönyveit és kegytárgyait, majd felkapaszkodni az utolsó teherautóra vagy vonatra... Csoda-e, hogy a „Halljátok erdők, kárpáti erdők?!” és a „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” kérdése összefonódik?

Józsa Márton és Koren Emil egyaránt

elmentek már a minden halandók útján, a kárpáti erdők azonban itt maradtak. Már amelyiket nem tarolta le a mohó és brutális ember. Bíbor, bronz és arany leveleiket nem láthatom ugyan, hiszen mindent hóval borít az errefelé különösen kemény tél. Ez a fehér lepel eltakarja most mindazt a sebet, amelyet a vérzivataros történelem ütött ezen a tájon. Miként hordozzák azonban az itt maradt emberek az egykor kapott fájdalmas sebeket? Behegedtek-e már valamelyest?

zal. Héder János félig tréfásan jegyzi meg, hogy akár még ő is „kölcsönadott” volna néhány reformátust, talán úgy megmenthették volna a templomot.

A Druget térre elsétálva aztán látom, hogy a kis templom gyönyörűen felújítva ismét Isten háza lett. A felirat szerint egy ukrán nyelvű baptista közösség vette használatba. Szinte hihetetlenül sűrű hófüggönyön keresztül nézem ezt a valóságos ékszerdobozt. Jó testvéremre, Kinczler Irénre gondolok, akiről tudom,

Lehet-e azokat orvosolni? Nem szakad- nak-e fel újra? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, valamint arra, hogy „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”

Előrebocsátom: evangélikust alig találtam a mai Kárpátalján. Munkácson találkoztam azzal az asszonnyal, akinek édesanyját 1945-ben - mintegy „visszaszökve” a szovjetek által megszállt városba - még Józsa Márton eskette. Paula néni már meghalt, de a család ma is emlegeti az egykori lelkészt. A nagytárká- nyi evangélikus gyülekezetről annyit tudok meg, hogy az iratanyagot a segítő szándék alighanem Sárospatakra menekítette: némi utánajárással talán meg lehetne találni az anyakönyveket. Beregszászban valaki Tomcsányi Vilmos Pálról beszél, aki „a magyar időben” Kárpátalja kormányzói biztosa volt. Azelőtt többféle miniszteri posztot is betöltött, de őrá most az evangélikus egyház iránti végtelen szeretete miatt gondolok. Ung- váron Héder János református lelkésztől azt tudom meg, hogy egy vagy két evangélikus is jár a gyülekezetbe.

Hosszas keresgélés után ráakadunk annak a lelkésznek, Mattheidesz Istvánnak az unokájára, aki Koren Emil távozása után átvette a gyülekezet gondozását. A város központjában fényképész, akárcsak édesapja. Meglepetten, ám nagyon kedvesen fogad minket. Meséli, hogy az evangélikus templomot a szovjet időben tornateremnek, sportcsarnoknak használták. Válaszul elmondom neki, hogy 1990 tavaszán magam is láttam a megcsúfított épületet, és az ablakokon bekukucskálva szemem elé tárult, amint éppen súlyemelők tartottak edzést az istenházában... Újdonságként ér viszont az a hír, hogy az ukrajnai politikai változások során szerinte lehetőség kínálkozott volna arra, hogy az evangélikus egyház visszakapja az épületet. Őt is megkeresték, de hiába próbálta felvenni a kapcsolatot a magyarországi egyházhogy életét ugyancsak meghatározta ez a templom. Néhány hónappal ezelőtt ezeket a szavait jegyezhettem fel: „A legtöbbet a mi kis Druget téri templomunk jelentette nekem. Lelki identitásomhoz szervesen hozzátartozott ez a neogót épület. Kislányként gyakran gyönyörködtem benne. Nekem tetszett a belső festése is, amelyről pedig utólag megtudtam, hogy művészileg alighanem értéktelen volt. Sokat néztem az oltárképet, amely a Gecsemáné-kertben gyötrődő Jézust ábrázolta. Teológiailag azt is megtanultam, hogy a kereszt ábrázolása jelentheti a legtöbbet, nekem ez a kép mégis nagyon fontos volt. És a lelkészek Luther-kabátja! Ott, Kárpátalján sokféle színes ornátust is láthattam, de ez a fekete viselet egészen más volt.”

Az ilyen hóesésben sokkal csöndesebb a város. Autók és gyalogosok szinte nesztelenül közlekednek. Mintha lábujjhegyen járna mindenki. Vagy - a hideg hóban is - leoldott saruval. Mindez lehetőséget kínál annak nyugodt végiggondolására, hogy miként ölelkezik múlt, jelen és jövendő. A történelem vihara szétszórta Kárpátalja evangélikusait. Szívszorongva kérdezem magamtól: vajon össze lehet-e még gyűjteni őket valaha? Ha nem itt, akkor talán - legalább egy testvéri találkozásra - bárhol másutt? Akkor majd egymástól is megkérdezhetjük, hogy szabad-e sírni a Kárpátok alatt... Válaszként talán idézi majd valaki Jézus szavát: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak." (Mt 5,4) Tekintetemmel megsimogatom még a hósubával takart templomot, majd a lábszárig érő hóban vendéglátóm, Hor- kay László püspök felé bukdácsolok. O türelmesen vár rám a tér sarkán, hogy elmondja és megmutassa, milyen életjelenségei vannak a református egyháznak Kárpátalján. Legközelebb erről szeretnék szólni.

■ Fabiny Tamás

A Déli Egyházkerület elnöksége - Gáncs Péter püspök és Szemerei Zoltán felügyelő - folytatja az „ok nélküli” gyülekezetlátogatások sorát, melyek célja a gyülekezetek hétköznapi életének, gondjainak és örömeinek megismerése. Ennek keretében az elmúlt hétvégén Dunaújvárosba, Kisapostagra és Rácalmásra látogattak el.

Képünkön a dunaújvárosi istentisztelet záróimádságába bekapcsolódó fiatalok csoportja, a háttérben a gyülekezet lelkésze, Stermecki András és az igehirdetés szolgálatát végző püspök látható.

M Tóth PÉTER/elvétele