Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-01-25 / 4. szám
Evangélikus Elet 2004. JANUÁR 25. 7. oldal A magyar kultúra napja (január 22.) alkalmából a Himnusz születésének évfordulójára és költőjére, Kölcsey Ferencre emlékeztek múlt vasárnap Szatmárcsekén. Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött a település református templomában, ahol - a szertartást követően - Csíkos Sándor Jászai-díjas színművész szavalta el nemzeti imádságunkat, amelyet Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én írt Szatmárcsekén. A résztvevők a temetőben megkoszorúzták az evangélikus költő sírját. REMÉNYI K SÁNDOR Ha nem lesz többé iskolánk... Templom és iskola Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,- Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, - Ha nem lesz tanterem, Hol a tanító nyíló ajakán Az ige-virág magyarul terem, Ha nem lesz többé szentesített mód Oktatni gyermekünk az ősi szóra, Ha minden jussunkból kivettetünk: Egy Iskola lesz egész életünk, S mindenki mindenkinek tanítója. Bölcsek leszünk, szentek leszünk, Hogy gyermekeink leikéhez közel, Mindig közel legyünk. Nem leszünk semmi más: Hitben, hűségben, tisztaságban Egymásnak folytonos példaadás. És esküszünk Mindenre, ami szent nekünk: így, iskolátlanul Egymásból olyan nemzedéket nevelünk, Hogy mind az idők végezetéig Megemlegettetünk. 1924 Templomok Én csak kis fatomyú templom vagyok, Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő, A szellemóriások fénye rámragyog, De szikra szunnyad bennem is: Erő. S bár irigykedve holtig bámulom A dómok súlyos, drága titkait, Az én szívem is álmok temploma És Isten minden templomban lakik. Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülője szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hütöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem Zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! A koldusnak, a páriának, A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján És nyelvén fohászkodnia. Csak nektek ajánlgatják templomul Az útszélét s az égbolt sátorát? Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükbe biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! 1917 1925 TÚ . NAPJA anuses G ÁRPÁD a politika és a kultúra viszonyáról azt kell megállapítanunk, hogy „a kultúra mindenekelőtt”. Azért, mert az emberi érintkezés, cselekvés megannyi megnyilvánulása egyúttal kultúrát is kifejez, közvetít, a kultúra szellemiségét sugározza. E szemlélet elterjedésének legnagyobb akadálya, hogy korunkban a „kultúra” szóval rengetegszer visszaélnek. A keresztény európai kultúra örököseiként a mi kötelességünk, hogy e visszaélésekre rámutassunk, s e visszaéléseknek - amennyire tőlünk telik - útját ál Íjuk. E helytállás egyben a keresztény európai kultúrának is egyik nagy próbatétele. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a kultúra fogalma - világszerte - hihetetlen mérvű devalválódáson és deformáción, torzításon ment és megy keresztül. Sokszor felesleges és túlzott használata miatt nemcsak kiüresedett, megkopott, hanem - több esetben - eredeti értelmét elvesztve önmaga ellentétébe csapott át. Alapvető kérdés, hogy miként lehetne a „kultúra” szavunkat, egyáltalán a kultúrát rehabilitálni. Ma már ott tartunk, hogy mindenre, amivel jobbat, különbet, számunkra értékeset akarunk kifejezni - ürügyként vagy menlevélként - a „kultúra” szót használjuk. A köznyelvben így jelenik meg például az „öltözködési kultúra”, az „üzleti (piaci) kultúra”, a „magatartáskultúra”, az „étkezési és táplálkozási kultúra”, a „munkakultúra”, a „békekultúra”, a „szexkultúra”, a „pomókultúra” (?) stb. S akkor mit szóljunk az olyan összetett szavakhoz, szószerkezetekhez, mint az „elitkultúra”, „popkultúra”, „multikultúra”, „alternatív kultúra”? Az ember csak fogja a fejét, és valósággal beleszédül abba a fogalmi zűrzavarba, zsibvásárba, amely a kultúra piacán körülveszi. Hogyan lehet rendet teremteni ebben az iszonyatos rendetlenségben? Esetleg úgy, hogy visszatérünk a szó eredeti értelméhez. Esetünkben a latin nyelv, a latin kultúra olyan tüneményével állunk szemben, amelynek titkainál érdemes egy pillanatra elidőzni. A latin „colo” azon kevés igék egyike, amelyek az egész emberi életet, annak mintegy a teljességét magukba foglalják. E szó az embert a földdel és az éggel, a mindenséggel köti össze. A szó jelentését csak hosszú felsorolással lehet körülhatárolni. Legfőbb jelentése, hogy „földet művel”. Ezenkívül a következőket fejezi még ki: „lakik, gondját viseli valaminek, ellát, ápol, díszít, nemesít, erényt gyakorol, hűségesen kitart, becsül, nagyra tart, tiszteli a szent dolgokat”, végül' - de nem utolsósorban - pedig: „szertartáson vesz részt”. Mint köztudomású, az ünnepek az ókorban a vetéshez, a betakarításhoz és a többi mezőgazdasági munkához kötődtek. Igazodtak a természet ciklikus körforgásához, rendjéhez. A kultúra tehát első értelmében az embernek ebben az évente megismétlődő életfolyamatban való aktív részvételét jelenti. Másik értelemben: az ember a létfenntartás dolgait és titkait (a születést, a halált, a táplálkozást, a biológiai-lelki egészséget stb.) transzcendens magasságokba emeli, s ennek az igényével igyekszik az életét is megszervezni. Nem kétséges, hogy mára a kultúrának a földet és az eget összekötő transzcendens jelentéstartalma erősen megkopott. Szerintem bajaink fő oka ebben keresendő. Tudom, hogy kényes területre tévedtem, mert ez az a pont, ahol mások azzal vádolhatnak bennünket, hogy kisajátítók, mi több, kirekesztők vagyunk, mondván, hogy szerintünk csak az a kultúra, amit mi képviselünk. Pedig nem erről van szó. Csupán arról, hogy számunkra a kultúra transzcendens iráeurópai kultúra j nyultsága keresztény identitásunk szerves része. Ha erről lemondanánk, akkor egyszersmind keresztény mivoltunkról mondanánk le. Az imént említettek fontosságára való tekintettel még egy rövid kitérőt szeretnék tenni. Mint tudjuk, a nagy világvallások egyúttal nagy civilizációkat és kultúrákat is létrehoztak. A történelem arra tanította meg e világvallások képviselőit, hogy legyenek szerényebbek, s elsősorban szakrális hivatásukkal foglalkozzanak, ne kulturális küldetésüknek adjanak elsőbbséget. De rendkívül nehéz a határvonalat meghúzni a tisztán vallási és kizárólag kulturális tevékenyboratórium” és az „oratórium” szavak párosításával szellemesen így fogalmazott meg: „Jelzést akarok adni arról, hogy bár az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból, vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba.” Az eddigiek alapján a válságból kivezető utat három szóban összefoglalva vélem megtalálni: tanúság, hűség, remény. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy e szavaknak milyen mély teológiai jelentésük, tartalmuk van. Általuk azt is szeretném érzékeltetni, hogy a kultúra kérdéseivel foglalkozó közéleti vitákban ségek között. Sőt: elválasztani őket egymástól néha teljességgel lehetetlen. Ugyanakkor korunk óriási problémái, a fenyegető veszélyek e vallások képviselőit arra kötelezik és kényszerítik, hogy értékeiket védelmezzék. E magatartás pedig a szó legigazibb és legtisztább értelmében vett konzervativizmus, azaz értékmegőrzés. De az egyházak kulturális misszióját is minden esetben a transzcendens irányultság és aspiráció kell hogy áthassa és cselekvésre sarkallja. Úgy, ahogyan a latin nyelvű misén a katolikus lelkész ajkáról elhangzik: „Sursum corda!” („Emeljük föl szívünket!”), a hívek pedig válaszként együtt zengik: „Felemeltük az Úrhoz!” Ez viszont csak akkor hangzik hitelesen, ha nem engedjük, hogy szívünket és ajkunkat elnémítsák, kezünkből pedig azt a bizonyos fáklyát kiüssék - alapvető kérdés, hogy kinek a kezében van a fáklya. A fáklyával nemcsak világítani lehet, hanem figyelmeztető jelzéseket is lehet továbbítani. Igen, figyelmeztető jeleket kell adnunk! Többek között arra a veszélyre is fel kell felhívnunk mindenki figyelmét, amelyet Albert Einstein a „laMolnár-C. Pál: Mater Dolorosa nemcsak a teológusok, hanem minden felelősen gondolkodó keresztény ember részvételére szükség van - ez egyszersmind tanúság Krisztus tanításairól, a krisztocentrikus életszemléletről, hűség az elődeink által ránk hagyományozott keresztény értékekhez, és reménység, hogy a jó - előbb vagy utóbb - győz a rossz felett. Az emberi életet a szent és a profán együttes, egymásra ható és egymást kiegészítő jelenlétével is jellemezhetjük. De ha a profán megpróbálja uralma alá hajtani, monopolizálni az egész életet, az komoly figyelmeztetés kell, hogy legyen mindannyiunk számára. Azt jelzi, hogy az élet harmonikus egysége veszélybe kerül, felbomlik. Megszűnik létezni. Visszaállítani a harmóniát! Nehéz, de nemes feladat. József Attila szavaival: „ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Nagyobb aktivitásra és személyes részvételre szólít fel valamennyiünket, a magyar protestantizmus ma élő képviselőit, azért, hogy a „colo” szellemében a magyar kultúra, benne a magyar protestáns kultúra szellemi műhelyei, kertjei a jövőben még szebben virágozzanak. Molnár-C. Pál: Szent Ferenc és a gubbiói farkas Molnár-C. Pál oltárképe
