Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-04-11 / 15. szám

6. oldal-2004. ÁPRILIS 11. r Evangélikus Elet NAGYCSUTORTOK Asztal Mt 26,20-30 Asztal. Készülhet fából, fémből, mű­anyagból. Lehet kerek, négyszögletes, hosszúkás, alacsony és magas. Mennyi­szer és mi mindenre használjuk ezt a bú­tort: író-, dohányzó-, öltöző- vagy étke­zőasztalként. Asztal. Egyszerű, hétköznapi tárgy, mégis életünk fontos eszköze. Laká­sunk, munkahelyünk állandó berendezé­si tárgya. Nélkülözhetetlen. Mégsem az asztal tölti meg tartalommal életünket, hanem az a tevékenység, amelyet az asztalnál végzünk. Az asztal életünk állandó résztvevő­je. Körülüljük. Eszünk, olvasunk, ját­szunk körülötte. Mégsem az asztal tölti meg élettel, örömmel életünket, hanem azok az emberek, akik asztalainkat kö­rülveszik. Azokra az asztalokra gondolok, ame­lyek különösen nagy jelentőségűek éle­temben. Konyhánk asztala. Rozoga, két­oldalt kihúzható darab. Ha rátámaszko­dunk az egyik felén, félő, hogy megbil­len a másik oldalon. Mennyi kacagás­nak, jóízű együttlétnek és gondterhelt beszélgetésnek tanúja ez az asztal! Raj­ta teríték, evőeszköz, tányér, pohár, szal­véta. Középen étel gőzölög. Körülötte életem főszereplői ülnek. Akiket annyi­ra szeretek. Asztal. Az utolsó vacsora asztala. Körü­lötte azok, akik Jézus számára fontosak. A tanítványai. A barátai. Akiket annyira szeret. Ennél az asztalnál több történik, mint bármelyik hétköznapi, csütörtöki esti családi vacsoraasztalnál. Ennél az asztalnál több történik, mint minden más házban, más asztalnál a kovásztalan kenyerek első napján. Most nem csupán a régi történetre - Isten szabadítására - emlékeznek, felelevenítve a tizedik csa­pás izgalmas eseményeit, amikor min­den háznál leölték a bárányt, és beken­ték a bárány kicsorduló vérével az ajtó­félfát, hogy megmeneküljenek. Most nem csupán a rítus zajlik a régi törvé­nyek és szokások alapján. Most nem csupán a négy kehely megáldása, illetve a kovásztalan kenyér és a keserű füvek szertartás szerinti elfogyasztása történik. Ez az utolsó vacsora asztala. Jézus a házigazda. Szokatlan szavakat mond a kovásztalan kenyér megtörése közben: „ Vegyétek, egyétek, ez az én testem! ” Amit mond, azt jelenti: „Vegyetek és egyetek meg engem, ez én magam va­gyok.” Jézus arra szólítja fel tanítványait, hogy őt magát vegyék a szájukba, ízleljék meg, emésszék meg, hogy így legyen él­tető táplálékká számukra. Nem csak jel­képesen. Valóságosan, hogy Jézus eljus­son szervezetükben minden egyes sejtbe, hogy valóban tápláljon, hogy általa meg­maradjanak, hogy általa megtartassanak, hogy általa növekedjenek, hogy általa él­jenek. Miközben Jézus a poharat veszi kézbe, ismét magyarázatot fűz hozzá: „Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vé­rem. ” Amit mond, azt jelenti: „Ez az én kiontott vérem, az értetek adott életem. Mindegyikőtökért. Az árulóért, a tagadó­ért, a gyáváért és megfutamodóért, a nagyságra törekvőért és önzőért, a nagy­képűért, a szégyenkezőért. Mindegyikő­tökért, mert az enyéim vagytok, mert hozzám tartoztok, mert szeretlek benne­teket úgy, ahogyan vagytok.” Az Úr asztala. Oltár. Fehér ruhában va­gyok. Életemben először térdelek le,, hogy vegyem és egyem az Úr testét és vérét. Körülöttem konfirmandustársaim. Még nem tudom, mit jelentenek ezek a szavak, nem tudom, mi történik velem, kicsit szorongok az ismeretlen helyzet­től, de érzem, itt titok lappang, amely­nek részese lettem. Miközben esszük és isszuk a titkot, láthatatlan közösség for­málódik közöttünk. A közösség tagjai jóval többen vannak nálunk, fehér ruhá­ba öltözötteknél. Többen vannak a há­tunk mögött ülő rokonoknál és gyüleke­zeti tagoknál. Nem férnek el a pécsi templom padjaiban. Mert ez a közösség nem időhöz és térhez kötött, hanem egyedül Krisztushoz. Krisztus utolsó es­tén elmondott szavai és cselekedetei kötnek össze minket. A szánkban szét­ömlő Krisztus-test és a gyomrunkba le- csorgó Krisztus-vér. Asztal. Krisztus asztala. Ahol ő a házi­gazda. Körülötte élete főszereplői. Én, te és mindannyian. Akiket annyira szeret. Asztal, ahová letérdelhetek én is, te is, mindannyian. Kételkedők, gyengék, ke- ményszívűek, elesettek, aggódók, szo- morkodók, árulók, tagadók, gyávák és megfutamodók, nagyságra törekvők és önzők, nagyképűek, szégyenkezők. Mindannyian, hogy általa életünk legyen. Koczorné Heinemann Ildikó IMÁDKOZZUNK! Uram, köszönöm, hogy testeddel és véreddel táplálsz minket, hogy éljünk általad. Ámen. r „íme, az Isten ; i jyI ... ; M :. 4 Báránya!" 1 passiómeditádós úrvacsorái istentisztelet £ ' A-iitJÉift Jf Kelenföldi evangélikus templom*, 2004. április 9., nagypéntek 18 óra. Közreműködnek a kelenföldi és a pestszentlőrinci evangélikus ifjú|ág tagjai, a gyülekezeti ének- és zenekar és a gyülekezet lelkészei (*X1. Bocskai út 10.) NAGYPÉNTEK íme, az ember! Azt hittem, hogy amikor azt kérdezte: „Ember, hol vagy?”, azt tudakolta, hogy hová rejtőzött előle az ember, aki evett a tiltott gyümölcsből. Bevallom, kicsit gye­rekesnek tűnt számomra a kérdés. Hiszen ha az egész kert az övé volt, akkor miért bújócskázott a véresen drámai esemé­nyek között? Azt hittem, csak arról van szó, hogy nem látta meg a bozótban a vét­kest, akinek a szájában még ott volt a bűn íze. Most azonban, amikor az ősi kérdés­re elhangzik a válasz, egyszerre* értem, hogy nem azt kérdezte, helyileg hol volt az ember, hanem hogy hová veszett el az az ember, az az emberiség, akit és ame­lyet ő teremtett, alkotott, társául válasz­tott. Hová lett lényege, amely számára olyan fontos volt: az ember, az Ember? Az őstörténet örök kérdésére egy nyomo­rult, korrupt római tisztviselő adja meg a választ: „íme, az ember!” * * * Kire néz? Szeretnék elvonatkoztatni minden interpretációtól, legyen az Pa- solinié, Mel Gibsoné vagy akár az enyém. Azt hiszem, a mondatnak ezek nélkül is van egyféle „tekintete”. Ott a felbőszült tömeg. Ki a kerítésen kívül áll - öklök emelkednek az ég felé ki bent az udvarban, néhányan a házban. Valami furcsa egyidejűségben vagyunk jelen mindenhol, minden szerepben. Kegyet­lenségünk sokarcúságában válik egység­gé. Minden ízében Jézus ellen fordul. Mindegy, melyik arcát mutatja meg. Le­het sajnálkozóan távolmaradó, lehet kö­zönyös, lehet fogcsikorgatóan dühös, taktikusan önző - őellene fordul. Ezt a sokarcú gonoszságot nem tudja egyetlen interpretáció sem valóságosan megmu­tatni. Most érhetjük tetten, meddig ké­pes eljutni az ember. Az őrület közepén ott áll Pilátus, maga is az embertelenség részeként. Kire néz? Pontosabban: kire néz a mondat? Kire vonatkozik igazán az evangélium rejtett szándéka szerint? Jézusra vagy inkább a tömegre? Lehet, hogy erre a sokarcú, változatosan, ráfi­Jn 19,1-7 náltan gonosz emberi tömegre. Úgy, mintha azt mondaná: „Hogy vagytok ké­pesek erre?” Vagy ezt: „Létezik ilyen embertelenség?” Végül ezt mondja: „íme, az ember!" * * * Vonatkozhatna az emberi tömegre ez a mondat - „íme, az ember!" -, de az evangélium nem az emberi csoportokra koncentrál. Az evangélium Jézusra irá­nyítja figyelmünket. Jézusra, akin most nem látszik az az isteni erő, amely arra utal, hogy bármit megtehetne. Sőt egész lényét a kiszolgáltatottság, az elveszett- ség, a magány, a sebezhetőség hatja át. Minden bizonnyal ebben hordozza leg­erősebben a rábízott üzenetet. Halálig menő szenvedése, elhagyatottsága be­szél Istenről a legőszintébben. Nem egy potenciális húsvéti győzelem közjátékát látjuk itt, hanem az Istentől való elha- gyatottság mélységét. Mivel így beszél Istenről, ezért ő, akire az evangélium szemünket irányítja, ez a Jézus éppen így, éppen ekkor ragadható meg hitünk számára Krisztusként. Mi pedig megret­tenve vagy bizakodva odaállunk Pilátus helyére, hogy sokarcú gonoszságunk el­lenére így kiáltsunk: „íme, az Isten!” * * * Miközben végképp idegenként áll az események középpontjában, miközben végképp elveszik az üvöltés, az ideges­ség, az agresszivitás, a jogtiprás hínárjá­ban, aközben valami mély aggódásban rémiti meg embertelenségünk győzelme. Nem azért, mert ez őt irtja ki, hanem mert minket. Nem akar ítéletet, pedig könnyen fordíthatná valami apokalipti­kus borzalommá a Pilátus háza körül zaj­ló eseményeket. Az ítélet az események fordulatában indirekt módon rajzolódik ki. Minél hangosabb a győzelmünk, an­nál nagyobb a veszteségünk. Minél na­gyobb az erőnk, annál gyengébbek va­gyunk. Minél inkább legyőzzük őt, az Is­ten Fiát, annál boldogtalanabbakká vá­lunk. Minél távolabb sodródunk Istentől, annál kevésbé vagyunk emberek. Isten nem mutatkozik. Olyan, mintha egészen messze lenne. Ez a különleges mondat azonban leleplezi. Nem csupán itt van, hanem egészen közel. Ez a mon­dat - groteszk módon, mintha mindegy lenne, hogy ki mondja ki, csak mondja már ki valaki végre - éppen az elnyomó, utálatos hatalom képviselőjének szájá­ból hangzik el, megmutatva Isten akara­tát. Ő akarja az embert. Nemcsak sze­mély szerint, egyenként minket, mint a százból elveszett bárányait, hanem ma­gát az Embert, a teremtettség megtalálá­sát. Akarja az embert, mint ahogyan akarta a leprás megtisztulását is. Mintha ő figyelmeztetne: „Állj meg! Figyelj! Vedd észre, hogy még van esély!” A gonoszságtól fertőzött világban ide­genül, kitaszítottan, megverten, leköpve, szenvedve áll Isten igazi szándéka: „íme, az ember!" * * * A bűn édes íze a szánkban. Ökölbe szorítva a kezünk. Elrejtőztünk, megta- lálhatatlanul magányosan. Embertelen­ségünk világokat épített Isten ellen. Nincs reményünk. A bűn keserű íze a szánkban. Kezünk simogatásra simul. Valaki megtalált, hogy társunk legyen. Világunk széthul­lik, hogy meglássuk újra a kert fáit. Isten emberré tesz. Koczor Tamás IMÁDKOZZUNK! Nem találom az emberséget a világ­ban. Te ott állsz az emberség mértéke­ként megkötözve és meggyalázva. Nem találom az emberséget ma­gamban. Te ott állsz dühöm, közö­nyöm, kegyetlenségem viharában va­lóságos emberként. Teremts újra emberré, Uram! Ámen. NAGYSZOMBAT „Hitben járunk, nem látásban” Mt 12,38-42 Nagyszombat a gyász napja. Jézus meg­halt, eltemették. Temetés után csend van az otthona­inkban. Eluralkodik rajtunk a veszteség érzése. Halkabban beszélünk, visszafo­gottak szavaink, bénultság telepszik ránk. Gyászolunk. Akit szerettünk, a sír­ban fekszik, ahonnan még senki nem jött vissza. Hitünk is bénult. Hiszen ha csak egy kicsiny jelet látnánk, ha volna vala­mi kézzelfogható, amibe kapaszkodhat­nánk, hogy elhiggyük: a halállal nincs mindennek vége! Hogy van tovább. Van élet a halál után is. Van feltámadás. Jézus sokat beszélt a feltámadásról. Többször jelezte, hogy meg fog halni, de újra élni fog. Környezete azonban vagy nem hitte el szavait, vagy ha mégis, most, a temetés után már végképp nem hiszi. Hiszen minden úgy történik, ahogyan ilyenkor lenni szokott, ahogyan eddig ta­pasztalták! Megfeszítették, meghalt, elte­mették. Hogyan is léphetne túl ezeken az emberi gondolat? Hogyan is merné foly­tatni a hitvallás szavaival: „harmadnapon feltámadt halottaiból”? Ehhez a lépéshez hit kell. Az emberben születő hithez pe­dig jel kell. Bizonyíték, hogy így lesz. Mi mindig azt mondjuk: azt hiszem, amit lá­tok. A mi hitünk mindig bizonyítékokat követel - ez a magatartás mélyen ben­nünk gyökerezik. A farizeusok és írástu­dók végig ezzel a magatartással viszo­nyultak Jézushoz. Szenvedélyesen köve­telték: Ha tényleg az vagy, akinek mon­dod magad, bizonyítsd be! Ha Isten Fia vagy, mutass valami kézzelfogható jelet, hogy higgyünk neked! Jézus nem engedi kényszeríteni ma­gát. Csak egy jelet ad, a Jónás jelét. Utal az Ószövetségre, Jónás történetére: aho­gyan Jónás három nap és három éjjel volt a cet gyomrában, de Isten végül mégis életre hívta elő onnan, úgy törté­nik majd ővele, az Emberfiával is. Há­rom nap és három éjjel lesz a sírban, a halálban, de harmadnapra Isten feltá­masztja. Az írástudóknak kell a legjob­ban tudniuk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Van tehát jel. A kérdés csak az, hogy hisznek-e az írásoknak? Jézus hitről és hitetlenségről beszél. Azt a hitetlenséget veti az ember szemé­re, amely a jelek dacára sem hisz. He­mingway az egyik művében drámaian mutatja be ezt az emberi tulajdonságot: „Miközben a bombák darabokra szag­gatták a lövészárkot, ő összehúzta ma­gát, szorosan a földhöz lapult, és imád­kozott: Jézus, csak most segíts! Csak in­nen jussak ki! Kérlek, Krisztusom, Krisztusom! Ha megmentesz a haláltól, hinni fogok benned. Mindenkinek el­mondom majd, hogy te mentettél meg. A gránáttűz távolodni kezdett. Reggel felkelt a nap, világos és forró lett. Este, amikor bement a faluba, a lánynak, aki elkísérte a villába, semmit nem beszélt Jézusról, és senki másnak nem beszélt erről az éjszakáról soha semmit. Amikor kérdezték, csak annyit mondott: Szeren­csém volt. Már maga sem volt biztos ab­ban, hogy Jézus mentette-e meg.” Mutass bizonyítékot! Mutass jelet! Jézus elutasítja ezt a kérést, és azt mond­ja: Minek? Ha hinni akarsz, elég a sza­vam, nem kell jel. Ha meg nem akarsz hinni a szavamnak, hiába minden jel. A hit nem bizonyítékokból, hanem biza­lomból születik. Ez a bizalom volt meg Ninive lakóiban, amikor nem követeltek jelet Jónástól arról, hogy valóban Isten ítélete fenyegeti-e őket. Ez a bizalom volt meg Sába királynőjében is, aki nem követelt igazolást arról, hogy Salamon valóban Isten bölcsessége által lett-e naggyá. Az ő hitük ítéli meg Jézus kor­társainak hitetlenségét - és a mi hitetlen­ségünket is. Nagyszombat van, Jézus a sírban nyugszik. Sok, magát kereszténynek tar­tó ember számára megállt az idő nagy­szombaton. Talán megindulna újra, ha jelet, bizonyítékot kapnának arra, hogy Jézus feltámadt, visszajött onnan, ahon­nan még senki nem jött vissza. De nincs más jel ma sem, csak Jónás próféta jele. Az írásjele. Az evangélium szava megtöri a nagy- szombati csendet: „Mit keresitek a hol­tak között az élőt? Nincs itt, feltámadt. ” (Lk 24,5) Balicza Iván IMÁDKOZZUNK! Urunk, Jézusunk! Hitetlen hitünkkel, kétkedéseinkkel várjuk a húsvétot. Szeretnénk valami biztosba, valami láthatóba fogódzni, és közben nem vesszük észre felénk nyújtott átszöge­zett kezedet. Megvalljuk neked, hogy gyenge a hitünk. Ezért rád szorulunk, Szentlelked hitet újító, megerősítő ke­gyelmére, hogy kereszthalálod mögött higgyük feltámadásodat, és gyászunk, saját halálunk mögött várjuk az örök életet. Ámen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents