Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-15 / 7. szám
2004. FEBRUÁR 15.-3. oldal Evangélikus Élet Protestáns újságírók és médiamunkások első találkozója (Folytatás az 1. oldalról) Az egyház és a média kapcsolatát olyan házassághoz hasonlította, amelyet a „férj” (a média) - a médiatörvény miatt - sokszor kényszerházasságként él meg. A „feleség” (az egyház) viszont elvárja ugyan az egyházi ügyekben való jártasságot a médiától, de ő maga nem ismeri jól azt. „Látnunk és hallanunk kell egymást, hogy láthatók és hallhatók legyünk a mai magyar társadalomban” - összegezte Csoóri Sándor szavaival mondanivalóját Fabiny Tamás. „Az egyházak megjelenése a köz- szolgálati rádióban” címmel tartott előadásában Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke utalt arra, hogy 1992-ben született egy minisztériumi megállapodás a Magyar Rádió és az egyházak között. Ennek nyomán hétfőtől péntekig tizenegy felekezet vallási félóráit és miséit, istentiszteleteit, szent liturgiáit közvetítik. Kondor Katalin szerint az egyik legnagyobb problémát ma az úgynevezett „gettósítás” jelenti, vagyis az a tény, hogy a vallásos, keresztény témák - sajnálatos módon - szinte kizárólag csak a vallási műsorokban kerülnek elő. „Bár van néhány, »kitörést jelentő« műsor, mégis nehéz megváltoztatni a jelenlegi helyzetet, amely megkövetelné, hogy szembenézzünk saját félelmeinkkel, illetőleg a műveltség hiányával” - mondta. Hogyan jött létre a Hír Tv? - e kérdést a viszonylag fiatal, de gyorsan ismertté, sőt elismertté vált médium alapító igazgatója, Borókai Gábor válaszolta meg nagy érdeklődéssel kísért előadásában. Az egyház és a média kapcsolata maradt a központi téma a találkozó - Novotny Zoltán újságíró által moderált - második felében is, melynek programját a majdani protestáns újságíró-szövetség előkészítői állították össze. Ennek során Kondor Katalin a két evangélikus felszólaló közül id. dr. Fabiny Tibor egyháztörténész a protestáns újságírás történetéből szemezgetett, Gáncs Péter püspök pedig azt taglalta, hogy mire és hogyan használható eszközként a média. Kulin Ferenc egyetemi tanár pedig az „Egyház és közvélemény tematizálása” címmel tartott gondolatébresztő előadást. A szervezők nem titkolták, hogy - egyebek mellett - a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének példája sarkallta őket arra, hogy létrehozzanak egy, a protestáns televíziósokat, rádiósokat és toliforgatókat összefogó szervezetet. A Makúsz „kulisszatitkairól” Szikora József újságíró, a katolikus újságíró-szövetség elnöke adott tájékoztatást. A találkozó záróakkordjaként a jelenBorókai Gábor lévők egy 12 fős operatív bizottságot kértek fel az alapszabály kidolgozására és a szervezet előkészítő feladatainak ellátására. (A grémiumnak Novotny Zoltán elnök mellett - evangélikus részről - dr. Fabiny Tamás, a Duna Tv vallási szerkesztőségének munkatársa, valamint lapunk főszerkesztője, T Pintér Károly a tagja.) A református, evangélikus, baptista és metodista szakembereket tömöríteni szándékozó közhasznú egyesület célja többek között az, hogy a médiában és a közéletben is a protestáns értékeket képviselje, segítse az egyház és a média világa közti hatékony kommunikációt, továbbá megteremtse a protestáns média elméleti alapjait. A szövetség céljai között szerepel a protestáns etikai kó- déx kidolgozása, valamint egy sajtó- és médiafigyelő működtetése is. A szervezők elhatározása szerint rendes tag az a protestáns vallású, hitét gyakorló egyháztag lehet, aki magyarul vagy magyar nyelven is rendszeresen publikál, és legalább egy éve dolgozik folyamatosan a média valamely területén. Az egyesület pártpolitikától mentesen kívánja végezni tevékenységét, ezért nem lehet vezető tisztségviselője olyasvalaki, aki bármely pártban vezető posztot tölt be. — gazdag Tükör Úgy kell élnünk, döntenünk, cselekednünk - tartja az egészséges közvélekedés -, hogy reggel fésülködés, borotválkozás közben legyen erőnk a tükörbe nézni. Ne riasszon el a látvány, a háborgó lelkiismeret, bűntudat terhe. Közösségek is átélik olykor a tükörbe pillantás drámáját. így jártunk, járunk most mi is egy látszólag teljesen teológiai, szakmai kérdés, az új liturgia kidolgozása, kipróbálása, esetleges bevezetése kapcsán. Mindnyájunk gondolkodásában vannak sarokpontok. Számomra ilyen az 1986-ban nyilvánosságra hozott Testvéri Szó irat. Ennek egyik passzusa azt a reményt fejezi ki, hogy a testvéri kritika ismét természetessé, elfogadottá válik egyházunkban. Hogy milyen fontos ez, arra jó példa az új liturgia ügye is. Hiszen a több éven át színvonalas munkát végző bizottságban nyilvánvalóan főként a változás hívei tevékenykedtek. Most, amikor néhány gyülekezetben kipróbálják az új liturgiát, igen lényeges, hogy hangot kapjanak a kritikai észrevételek, az apró módosításoktól kezdve akár a teljes elutasításig. Egyrészt tehát örülhetünk annak, hogy a Testvéri Szó célkitűzése megvalósult a szabadságát visszanyert egyházban. Nemcsak lehetőség van a kritikára, hanem igény is. Másrészt azonban a demokratikus átalakulásnak a társadalomban tapasztalható torzulásai nem kerülik el az egyházi közéletet sem, ha bízunk is abban, hogy itt azért mérsékeltebben jelentkezik a szabadosság, a törvénytisztelet hiánya, a felsőbbséggel szembeni „természetes” engedetlenség. Ez utóbbi ráadásul többnyire hősi pózban, demokratikus köntösben. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy egyszer még „rendpárti” publicisztikát írok. Nem is ez a szándékom, de mégis vállalnom kell az ilyen megközelítést is. Mert őszintén megdöbbentett, hogy a várt józan, szakszerű kritikai észrevételek mellett milyen hangvételű, milyen tartalmú, egyházrombolást emlegető ledoron- golások jelentek meg a kérdés kapcsán egyházunk internetes levelezőlistáján, a Fratemeten. Még inkább meghökkentett, hogy amikor az egyházi elnökség rövid nyilatkozatában - elfogadva a kritikák szükségességét - a megfelelő hangvételt, az egyházhoz méltatlan stílus mellőzését és a püspökök új, törvényeinkben is rögzített felelősségének a tiszteletben tartását kérte a vita résztvevőitől, akkor többen ezt a mérsékelt hangvételű állásfoglalást is durván elutasították. Az már inkább mo- solyognivaló - ha lenne kedvünk ehhez -, hogy akadtak olyanok, akiket ez a csupán a megfelelő vitakultúra megteremtését célzó törekvés a diktatúra korszakára emlékeztetett. Ez legfeljebb arról árulkodik, hogy megfogalmazóinak nincs élményük a diktatúráról - életkoruk alapján többnyire nem is lehet -, vagy Istennek hála gyorsan elfelejtették a rosszat, netán az akkor elmulasztott hitvalló magatartást akarják most - amikor ez legfeljebb karikatúrának minősíthető - pótolni. Hangsúlyozni szeretném - minden félreértést kizárandó -, hogy nem az új liturgia bevezetéséről írok, nem amellett vagy az ellen foglalok állást. Laikusként nyitottan várom a próbák eredményét, a kedvező ■és a kritikus, szakszerű visszhangokat. Lehet, hogy lesz olyan mozzanat, amely állásfoglalásra késztet (netán az illetékes testületekről várt végső döntés fázisában), de most a tükörbe pillantva megdöbbentem. Ahhoz, hogy az egészséges pluralizmus érvényesüljön, a többféle korrekt vélemény, szakmai álláspont ütköztetése megfelelően mehessen végbe, kölcsönösen tiszteletben kell tartanunk egymás véleményét, fel kell tételeznünk egymásról a jó szándékot, és a szó pozitív értelmében helyre kell állítanunk, óvnunk kell a püspöki tekintélyt. Az új törvényeink által meghatározott első ciklus - mely 2001-től 2006-ig tart - második felét éljük immár. A ciklus végével tovább folytatódik a természetes nemzedékváltás. Nem lesznek tisztségben olyanok, akik a múlttal vagy az átmeneti időszakot jelentő kilencvenes évekkel egyfajta kontinuitást jelentenek. Ahhoz, hogy az egyház élni tudjon a polgári demokratikus társadalomban megnyílt lehetőségekkel, és hatékonnyá váljon missziói tevékenysége, alapvetően szükséges a törvények tisztelete, a vezetők megbecsülése, az ésszerű keretek között megteremtett rend. Másként nincs egészséges emberi együttélés. Akár örvendetesnek is tekinthető, hogy alig másfél évtizeddel a rendszerváltozás után nem a népet fenyegeti az elnyomás, inkább a vezetőknek kell félniük attól, hogy ők kerülnek védekező pozícióba, hogy megbomlik a szükséges rend, és a szabadosság a tevékenység rovására megy. Az új liturgia bevezetése sajátosan egyházunk ügye. Belügy. Ezért is alkalmas arra, hogy - a szakmai, teológiai vita kapcsán - tanuljuk a demokratikus együttélés szabályait, stílusban is, tartalomban is. Frenkl Róbert A Stuttgartban élő evangélikus lelkész, Gémes István tudományos munkásságának legújabb gyümölcse a Luther Kiadó gondozásában „Hun- gari et Transylvani. Kárpát-medencei egyetemjárók Tübingenben (1523— 1918)” címmel most megjelent kötet. A lapunkban is gyakran publikáló szerzővel művének budapesti bemutatója után beszélgettünk.- Könyvének ismertetése során utalt rá, hogy bölcsészként indult, egykor az ELTE magyar-francia-orosz szakára jelentkezett. Végül mégis lelkészi diplomát szerzett. Családi háttere is befolyásolta a választásban?- Nem lelkészcsaládból származom, ha erre gondol. Szarvason születtem, édesapám iparos volt, édesanyám pedig szegény emberek lánya. A helyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Vajda Péter Gimnázium elvégzését követően, 1947- ben felvételiztem az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára. Egy évvel később gimnáziumi osztálytársam és barátom, Povázsai Mihály biztatására jelentkeztem a teológiára. Három esztendő elteltével, az első szigorlat után azonban úgy éreztem, hogy nem a helyemen vagyok. Ezért elhatároztam, hogy abbahagyom a tanulmányaimat, nem leszek lelkész. Nem tudtam ugyanis hinni abban, hogy a pásztor valóban otthagyja a kilencvenkilenc juhot azért, hogy megkeresse az elveszett Egy elveszett és megtalált juh Beszélgetés Gémes Istvánnal egyet, vagyis engem. Éppen csomagoltam - mondván, hogy végleg hazamegyek -, amikor hívatott Veöreös Imre, intézetünk igazgatója. Tolmácsolta azt a kérést, hogy a következő vasárnap prédikáljak a budapesti szlovák gyülekezetben, mert beteg a lelkész. Sokáig győzködött, míg végül kelletlenül - utolsónak tervezett szolgálatként - elvállaltam. Mint akit villám sújtott, úgy álltam ott, amikor megláttam, hogy az igehirdetés alapjául kijelölt ige éppen Mt 18,11-14, az elveszett juhról szóló példázat lesz!- Nincsenek véletlenek...- Valóban nincsenek. Különösen ha hozzátesszük, hogy készülés közben egy német kommentárban a következőket olvastam: a pásztor nem azért megy az elveszett egy után, mintha az értékesebb lenne, mint a többi. Felkerekedik, mert az ő tulajdona: a nyáj nem kilencvenkilenc, hanem száz juhból áll. Isten így győzött meg arról, hogy nem egyéni értékem miatt keres, hanem azért, mert a tulajdona vagyok. Maradtam. 1953-ban avattak lelkésszé.- Igazán mozgalmas életutat tudhat maga mögött. Szolgált Békéscsabán, a fővárosban a Deák téren, ezután Pécs, majd pedig Dánia, Brazília és Németország következett.- 1956-ban hagytam el Magyarországot. Az ausztriai Eisenstadtból egy ezer magyar menekültet szállító vonat lelkész kísérőjeként érkeztem Dániába. Itt az összes dániai magyar menekülttábor protestáns lelkigondozója lettem. Később a Lutheránus Világszövetség megbízásából kerültem Brazíliába. Az LVSZ következő nagygyűlésére, Helsinkibe már a brazíliai evangélikus egyház képviseletében érkeztem a németországi Heidelbergből, ahol ösztöndíjas voltam. Klapper hannoveri egyházfőtanácsos itt azt kérdezte tőlem, hogy - a nagy lelkészhiányra való tekintettel - nem len- ne-e kedvem Németországba jönni. így kerültem - újabb öt brazíliai év után - a hannoveri, majd a württembergi egyházba, ahol 1972-től Stuttgartban egy német gyülekezet lelkésze voltam, mellette pedig - szabad időmben, ingyen - gondoztam a környéken élő magyarokat.- Volt egyáltalán szabad ideje? Hiszen a lelkészi munka mellett tíz évig á Külföldön Elő Magyar Evangélikus Lelkigondozói Munkaközösség (KÉMEIM) elnöke volt, ezenkívül az Útitárs magyar evangéliumi lap és a Koinonia című szakfolyóirat szerkesztőjeként is dolgozott, és akkor a könyveiről még nem is szóltunk.- A munka szeretetét és a céltudatos kitartást még szüleimtől örököltem. Ezt az „ajándékot” egész életemben igyekeztem kamatoztatni. A Luther Kiadó gondozásában most megjelent munka a tizenharmadik a könyveim sorában. A magyar olvasók számára a nevem leginkább talán a Szivárvány-füzetek révén válhatott ismertté, melyekből eddig hét jelent meg.- Esetleg már készül a következő könyve is?- Sok anyagom van. Remélem, találok támogatást ahhoz, hogy az olvasók újabb Szivárvány-füzeteket vehessenek kézbe. Abban is bizakodom, hogy módom lesz még egy vagy két könyvemet viszontlátni nyomtatásban. Nagyon érdekel a Württembergbe került magyarok sorsa. Kutatásaim során egy 1852-ben Stuttgartban működő „Ungamverein”, azaz magyar egyesület nyomaira bukkantam. Ebből kiindulva szeretnék tovább keresgélni.- Most megjelent kötete, a Tübingenben tanult Kárpát-medencei magyar diákokkal foglalkozó monográfia is többéves kitartó munkát követelt. Nem érzi úgy, hogy jó lenne egy kicsit pihenni, mielőtt újabb munkába fogna?- Amit lelkesedéssel és kedvvel tesz az ember, az csak feleannyira fárasztó. Elsősorban nem azért dolgozom szinte egyfolytában, hogy valamiféle „rangot” vagy „címet” szerezzek magamnak. Még a het- venhetedik születésnapomhoz közeledve is kifejezetten izgalmas szellemi kihívásnak tartok minden kutatómunkát, amelyet nekem kell elvégeznem. Ehhez kétségkívül egy kicsit Isten Leikével „megszállottnak” is kell lenni... Gazdag Zsuzsanna « Protestáns félkör: Tőkéczki László, Alexa Károly és Kulin Ferenc
