Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-08 / 6. szám
8. oldal - 2004. FEBRUÁR 8. Evangélikus Élet VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA „Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát. ” (Kol 3,23-24) NAGYI MESÉJE A HOKEDLIRŐL A konyhaszék világgá megy Ez a mese negyven évvel ezelőtt született, amikor még a gyerekeket hokedlire tett lavórban fürdettük, és a kisszéken töröltük őket tisztára. Talán már nem is tudjátok, mi a hokedli és a lavór - de kérdezzétek meg a nagymamátokat! Egy szép, világos konyhában, a többi bútordarab mellett ott állt a konyhaszék is. Bizony már nem volt új, hiszen még a gyerekek dédnagyapja készítette, de jó erős és magas volt. Erre ültették fel kicsi korukban a gyerekeket, hogy elérjék az asztalt, és erre tették a mosogatódézsát, hogy ne fájduljon meg édesanya dereka a sok edény mosogatása közben. De erre állították a nagylavórt is este, amikor a maszatos testvérkék már aludni vágytak. Gondolhatjátok, mennyire unta ezt a hokedli! A gyerekek rugdosták, a felnőttek vizet locsoltak rá, és bizony sokszor alaposan lesikálták. Lassan már egy szem festék nem sok, annyi sem volt rajta. Egy szép májusi estén így szólott magában: eleget szolgáltam már ezt a családot, elmegyek világgá. Kíváncsi vagyok, milyen a város, az utca. És négy lábát ide-oda fordítgatva megindult az ajtó felé. Lebillegett a lépcsőkön, egészen az utcára. Ott jobbra fordult, és nemsokára elérte a villamosmegállót. „Pihenek egy kicsit - gondolta -, és megfontolom, hogy merre is menjek tovább.” Késő este lett, már csillagok ragyogtak az égen. Kevés ember járt az utcán, a villamos zaja is ritkán verte fel a csendet. Egyszer azonban egy öreg néni ért a megállóhoz. Fáradtan nézett körül, és meglátta az ott álldogáló konyhaszéket.- De jó, hogy itt vagy, kedves hokedli! Ugye megengeded, hogy rád telepedjek, amíg a villamos megérkezik? A konyhaszék örült, hogy valakivel beszédbe elegyedhetett, és így válaszolt:- Természetesen, pihend csak ki magad rajtam. - Messziről jössz? - kérdezte később.- Az unokáimtól - szólt a néni. - Vigyáztam rájuk, amíg a szüleik hazaértek. Gondolhatod, hogy elfáradtam, mire lefektettem őket.- Hány unokád van? - érdeklődött a hokedli.- Négy - felelt a néni. A konyhaszéknek rögtön eszébe jutott az elhagyott konyha, ahol szintén négy gyerek ugrándozott mindennap körülötte, és egy kicsit megfájdult a szíve. De megérkezett a villamos, és a néni felszállt rá. A hokedli azonban nem maradt egyedül. Egy férfi jött nagy csomagokkal megrakodva. Szinte felderült az arca, amikor meglátta a konyhaszéket. Meg is szólította:- Ugye megengeded, hogy rád pakoljam a csomagjaimat?- Tessék - felelt a szék. - Örülök, hogy segíthetek. A férfi faggatni kezdte:- Hogy kerültél ide?- Világgá szeretnék menni - felelt a hokedli bizonytalanul, mert közben eszébe jutott, hogy hova teszik majd a csomagjaikat otthon, ha hazajönnek a vásárlásból. Bizony elfacsarodott a szíve.- Köszönöm a helyet - búcsúzott a férfi, mivel a következő villamos is befutott. A konyhaszék újra egyedül maradt. Hamarosan azonban egy fiatalasz- szony jött felé, karján kicsi pólyás babával. „De jó, hogy itt ez a szék” - gondolta, és már meg is kérdezte:- Ugye letehetem rád a kicsikémet? Nagyon elfáradtak a karjaim.- Tedd csak, tedd - biztatta a szék -, tudok én kicsinyekre vigyázni. A fiatalasszony elmesélte, hogy orvostól jönnek, de - hála Istennek - nincs már semmi baja a kisbabának. Abban a pillanatban felsírt a kicsi, s a hokedli arra gondolt, hogy fog az ő kis gazdája sírni, amikor reggel nem találja őt az asztal mellett. Talán még reggelizni se lesz kedve. Megmarad a te- jecske és a vajas kenyér. Nem is figyelt a fiatalasszony köszönő szavaira, amikor megérkezett a villamos. Elindult haza. „Érdekes, milyen hosszú most ez az út” - gondolta, mert még mindig nem látta a házat, ahol laktak. Végre mégis hazaért. Felkocogott a lépcsőkön, beperdült a konyhába, és szépen megállt a helyén, az asztal mellett. Reggel senki sem vette észre, hogy késő este milyen nagy élményben volt része a hokedlinek. Csak nekem vallotta be - mosogatás közben, szép csendesen. Bencze Imréné Fokföldi Ibolya szolgálata Szép tavaszias reggel volt, amikor elszánta magát a cselekvésre. Hosszú hetek óta készült, figyelt, fontolgatta, hogyan is legyen tovább, mert abban biztos volt, hogy aki felfedezte saját elképesztően semmirekellő életét, annak sürgősen változtatnia kell rajta. Régóta érett már Fokföldi Ibolyában a döntés. Érzékeny kis lelke környezetének minden rezzenésére finom műszerként reagált. Az ablakból, ahol lakott, sok lehetősége nyílt a tanulásra. Eleinte inkább csak hallgatta, mint hallotta a sok lelki beszélgetést, amely a háta mögött, a szobában zajlott, de egyszer csak arra figyelt fel, hogy mind jobban érdekli és elgondolkodtatja az egész. Sokat töprengett, rágódott magában, kezdte észrevenni a rengeteg feladatot a világban. Napsütötte, szélvédett, minden szempontból éppen neki való helyen élt, ahonnan messzire ellátott, és most már igyekezett is, hogy egyetlen tanulságos pillanatot se szalasszon el. Tágra nyitotta szép kék virágszemeit, és jól az emlékezetébe véste, ahogy Aranka, a szomszéd kislány bevásárolt a nehezen járó Erzsi néni helyett. Meghatottan figyelte, amikor Teréz mama delenként átvitte az ebédet az öreg Juhász bácsinak is. Az arra sétáló óvodáscsoport mellett lépkedő dajkákat is észrevette, amint kézen fognak vagy megsimogatnak egy-egy gyámoltalanabb gyermeket. Örült, amikor ilyesmit látott, de gyakran elszoruló szívvel tapasztalta azt is, mennyi tennivaló van még a világon. Kicsit félt a változástól, de erre a tavasziasan derűs reggelre megérett benne az elhatározás: igenis útra kel, jöjjön, aminek jönnie kell. Csöpp szorongását legyőzve óvatosan araszolt előre az ablakpárkányon. A mélység - bizony - erősen riasztotta, és ha az előtte álló ugrás eszébe jutott, a levelei is megremegtek a gondolattól. Ám elhatározása komoly volt, elszántan csoszogott hát mind előbbre és előbbre, aztán zsupsz, levetette magát a földre. Szerencséjére a háziasszony egy puha lábtörlőt helyezett éppen az ablak alá, ezért nem ütötte meg magát túlságosan. De még így is meglehetősen sok sérülés érte. Levelei összezúzódtak, és sajogva lógtak a megtört szárak végén. Szép kék virágai összenyomódtak, és keservesen eregették a nedvet magukból. A cserépből is kiesett, gyökere finom szálai vacogva lógtak a levegőben. Körülötte föld és romok hevertek. „Nem baj - vi- gasztalgatta magát Ibolya. - Mindjárt összeszedem magam egy kicsit, és megyek tovább. Annyi még a munka, és a munkás kevés. Nem üldögélhetek tétlenül az ablakban, míg magányos betegek, szomorú gyerekek, elhagyatott öregek vannak a világon. Menni kell, tenni kell, ez világos, és a kezdeti nehézségek természetesek. Erőt gyűjtök, és nem adom fel egy kis baleset miatt az elhatározásomat.” Vigasztalgatta és biztatgatta magát, de továbbjutnia mégsem sikerült. Most jött csak rá, hogy nincsenek járáshoz alkalmas lábai, és a kövön gurulva mind több és több levele meg bimbója sérült meg, gyökereiről pedig egyre csak hullott, potyogott az áldott, életet adó tápanyag, a föld. Ibolya lelkében hatalmasra nőtt az elkeseredés. Hát mégsem sikerült, sóhajtott fel, amikor már alig volt ép része. Minden hiába! Semmirekellő, haszontalan életre vagyok csak alkalmas - suttogta erőtlenül, és keserű könnyeket hullatott maszatos, ernyedten csüngő, összetört leveleire. Jobb lenne meghalni, úgy sincs értelme az életemnek, nem vagyok jó semmire - nyöszörgött csöndesen mély fájdalmában. De ekkor egy meleg, puha kéz felemelte. „Ó, te szegény, hát veled meg mi történt?! Hogyan eshettél le innen?” A könnyein át Ibolya nem láthatta, de aggódó szelíd hangjáról felismerte a Gazdáját. Ő emelte fel a földről a sebesült, elgyötört kis virágot. „Pedig milyen sokat gyönyörködtek benned az erre járók! És telis-tele voltál friss bimbókkal, most, a tél végén is, amikor már mindenki annyira vágyik az élő virágra. Vigaszunk voltál és a reménységünk jele” - sóhajtotta. Közben gyengéden megtisztogatta Ibolya sebeit, leveleiről óvatosan eltávolította a maszatos földet, visszasegítette a cserépbe, és finoman körülnyomkodta az ujjaival, hogy stabilan álljon a helyén. „No, várj csak, majd vízbe állítalak egy kicsit, hátha attól helyrejössz. Remélem, hogy újra kivirulsz majd nekünk, és gyönyörű, üde lényeddel virágzói még sokáig ott, ahová Isten állított” - mondta a Gazda. Ibolya meghatottan hallgatta kedves szavait, és figyelte kezének gyógyító mozdulatait. Lassan megnyugodott, megvigasztalódott, visszatért belé az élet. Mire vasárnap az istentiszteletre igyekvő emberek elsiettek az ablaka előtt, újra virult. Igaz, kevesebb levél és bimbó volt rajta, de azoknak szorgalmasan gondját viselte. Semmiképpen sem szerette volna elhanyagolni a feladatát. Füller Tímea Mary hálója Mary, a pók Brown professzor házában élt. Teljesen átlagos pók volt, leszámítva egy csodálatos képességét: első osztályú pókhálót tudott szőni. Nem is tétlenkedett: az egész házat - a konyhát, a nappalit és az előszobát is - teleszőtte. Munka közben álmodozott, reménykedett és imádkozott. Mindezt egy valamiért tette. Az volt álmai netovábbja, azt szerette volna elérni, hogy a professzor megcsodálja, amit alkot. Azonban a tudós csak a könyveit bújta. Egy nap remek ötlet jutott eszébe. Bement a professzor dolgozószobájába, felmászott az íróasztalra, és a lámpára élete leggyönyörűbb pókhálóját szőtte. „Miért is nem jutott ez előbb az eszembe! - csodálkozott, ahogy hátralépve megszemlélte az eredményt. - Ezt a mestermüvet még Brown professzornak is észre kell vennie!” Abban a pillanatban kulcscsörgést hallott. „Itthon van! - gondolta izgatott öröm-' mel. - Egyenesen a dolgozószobába fog jönni!”- Te jó ég! - kiáltott valaki. Mary megrémült. Ez nem a professzor hangja volt.- Mióta nem használták ebben a lakásban a toliseprűt? Nem csoda, hogy így néz ki! A kis Mary el sem tudta képzelni, hogy ki merészelt bejönni a lakásba a professzor távollétében. Gyorsan lemászott hát az asztalról, és kisurrant az előszobába. Egy ősz hajú nő állt ott kötényben, vödörrel a kezében.- Tejó ég! Milyen pókhálós itt minden! Az jó volt, hogy észrevette Mary munkáit. Az már kevésbé, hogy nem tetszettek neki.- Pókhálók! Pókhálók mindenütt! - sopánkodott. Majd a pók legnagyobb rémületére feltűrte a ruhája ujjait, és munkához látott. Seprűje jóvoltából rövid idő alatt eltűntek a nagy gonddal és fáradságos munkával készített remekművek. Ezalatt Mary nem tudott mást tenni, mint hogy elbújt egy sarokban. Kis idő elteltével újabb kulcscsörgés hallatszott. Ez alkalommal valóban a professzor érkezett meg. „Hála az égnek!” - sóhajtott a pók megkönnyebbülten, ugyanis abban bízott, hogy a professzor észrevette a csodálatos pókhálókat, amelyeket ez a nő most tönkretett. Maiy úgy érezte, a professzor számára itt a nagy lehetőség, hogy bevallja, mennyire tetszettek neki, és az öklét rázva figyelmeztesse ezt a szörnyű nőszemélyt: ha még egyszer beteszi ide a lábát a jövőben, akkor rendőrt hív. De Marynek csalódnia kellett.- Ó, kedves Partvisné, elkezdte a tavaszi nagytakarítást? Máris látni a különbséget.- Nagyon elhanyagolta a lakást, professzor úr. De majd én rendet teszek. Igyon meg egy teát a konyhában, amíg végzek. Már csak a dolgozószoba van hátra. Amint belépett az ajtón, kétségbeesve csapta össze a kezeit:- Nahát! Itt még több pókháló van! Az asztalhoz ment, meglegyintette a toliseprűt, és ezzel megsemmisült a lámpán levő pókháló. De Mary annyira szomorú volt a professzor kegyetlen szavai miatt, hogy ez már igazán nem számított neki. A tudós elárulta őt. Jobban értékelte Partvisné ötperces munkáját, mint az ő addigi életművét.- Fúj! Egy piszkos pók! - szólt az asszony, aki nem elégedett meg azzal, hogy a műveket megsemmisítse: most Maryt vette célba. Suhh - a következő pillanatban a pók a kertben találta magát. Kilakoltatták. Mialatt a professzor a teáját szürcsölgette nyugodtan! Mary úgy érezte, minden összeomlott körülötte.- Annak az embernek adtam a legszebb hónapokat az életemből - sóhajtotta -, és ez a köszönet érte. Ha skorpió lennék, bemásznék a lefolyócsövön keresztül a fürdőkádjába, és megcsípném őt! A közeli sövényen ülő veréb elkezdett hangosan nevetni.- Az nem sokat segítene - csiripelte.- Miért nem? - kérdezte Mary.- Mert attól ő még nem csodálná a hálóidat. Ez igaz volt. A pók kis labdává gömbölyödött össze szomorúságában.- És most mit szándékozol tenni? - csipogott tovább a veréb.- Semmit.- Ne legyél buta! Nem azért teremtettél, hogy semmit se tegyél. Azért születtél, hogy hálókat szőj. A probléma az, hogy eddig nem jó személynek készítetted őket. Neked a Teremtőd számára kell alkotnod, nem pedig Brown professzornak! Ezzel a veréb tovarepült. Ekkor Mary elkezdett felmászni az ágakon és leveleken egészen addig a helyig, ahol az előbb a veréb ült. Elgondolkodva ledobott egy selyemfonalat. Az repült egy darabig, majd rátapadt egy közeli ágra. „Szőj a Teremtődnek” - csengtek fölébe a veréb szavai. És Mary nekilátott. Amikor végül az utolsó szál is a helyén volt, összegömbölyödött a pókháló közepén. „Ezt neked készítettem” - ásította, mielőtt álomba merült volna. Másnap reggel a veréb csicsergése ébresztette őt. „Micsoda lárma! Biztos a Teremtőjének énekel - gondolta Mary álmosan. - Bárcsak halkabban tenné!” Ugyanakkor nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mi az, ami ilyen megelégedettséggel töltötte el a madarat.- Gyere és nézd meg! - csipogta a veréb. A pók csatlakozott hozzá az ágon. Csodálatos látvány tárult elé: a pókhálója - har- matcseppektől telve - csak úgy ragyogott és szikrázott a napfényben! Épp akkor nyílt ki a ház ajtaja. A professzor pillantott ki rajta - és igen, ő is látta! Levette a szemüvegét, megtörölgette, majd visszatette az orrára, hogy másodszor is megcsodálja: hosszú idő múlva végre megragadta a figyelmét Mary munkája.- Gyönyörű! Kimondhatatlanul gyönyörű! - mondta maga elé, ahogy visszament a házba. Lynda Neilands (Fordította: Boda Zsuzsa) ILLUSZTRÁCIÓ: LUKÁCS GABI
