Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-08 / 6. szám
2004. FEBRUÁR 8. - 9. oldal Evangélikus Élet EvÉlet - LELKI SEGÉLY „Az unokám középiskolás, de már nem jár az ifjúsági bibliaórára. Nagy ünnepeken ugyan még elkísér a templomba, de úgy látom, csak azért teszi, mert unja, hogy folyton kapacitálom. Szinte hihetetlen, hogy abból a csillogó szemű és lelkes konfirmandusból hogyan lett ilyen hirtelen Istennel szemben közönyös, a felnőttekkel feleselő, extravagáns öltözködési stílust felvett, engedetlen kamasz! Amikor a közelmúltban egy családi ebédnél szóba hoztam viselkedését, és - bízva abban, hogy még nem felejtett el mindent, amit hittanóráin megtanult - Jézus Krisztus szavaira utaltam, aki önmegtagadást vár követőitől, ellenségessé vált. Kijelentette, hogy ő egy egyéniség, aki felvállalja saját magát, nem úgy, mint sok képmutató keresztény. Félek, hogy teljesen eltávolodunk egymástól! Mit tegyek?” ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX * ■ A lelki növekedés fontos előjele, hogy kérdések fogalmazódnak meg bennünk. Ha az ember már nem kérdez, akkor holtpontra jutott. Vagy azért, mert fásultan beletörődött valami megváltoztathatatlannak tűnő ténybe, vagy azért, mert megmakacsolta magát, és fülét-szívét bezárta mások érvei előtt. Istentől és az emberektől akkor távolodunk el fájdalmasan, amikor megszűnik közöttünk a kommunikáció. Kedves levélíró testvérünk helyesen ismerte fel, hogy szükség- szerű távolodás állhat be szeretett unokája és a mindenható Isten, valamint őkö- zötte abban az esetben, ha lanyhul a kapcsolat, és nem lesz tere a párbeszédnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynia, hogy unokája a serdülőkor rendkívül nehéz időszakában jár. A tinédzser átmeneti állapotban lévő gyermek. Szülők és pedagógusok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a kamaszokat fiatal felnőtteknek tekintik, ezért figyelmen kívül hagyják gyermeki mivoltukból fakadó vágyukat a szeretet, az elfogadás és törődés iránt. A velük folytatott párbeszédnek minden esetben barátinak kell lennie. Saját álláspontunktól függetlenül figyelmesen végig kell hallgatnunk őket, nem pedig az állandó korrigálás eszközével beléjük sulykolni nézeteink tévedhetetlenségének dogmáját. Az nem jelenti még szülői, nagyszülői tekintélyünk feladását, ha a serdülő gondolatai iránt tiszteletet tanúsítunk, és ezzel tudomására hozzuk, hogy azokat értékeseknek és megfontolandóknak tartjuk. Ha tinédzser gyermekünk, unokánk érzi, hogy őszintén szeretjük és tiszteljük, ha azt tapasztalja, hogy nem „felülről” beszélünk vele, hanem pozitív visszajelzéseket kap tőlünk, akkor ő is nyitott lesz arra, hogy meghallgassa és mérlegelje a mi nézőpontunkat is. Amikor egyenesen rámutatunk tévedéseire, kinevetjük, gúnyosan leintjük a serdülőt, akkor megsebezzük és felingereljük őt. És ami a legrosszabb: kitesszük annak, hogy labilis érzelmi világával és értékrendszerével esetleg olyan emberek, eszmék, szenvedélyek kiszolgáltatottjává váljon, melyek ártalmasak számára. Arról már nem is beszélve, hogy az állandóan kritikus szemléletünk alá vont kamasz dühös, ellenséges és sértődött magatartást fog tanúsítani, és még ma- kacsabbul ragaszkodik hibás, éretlen, esetleg önző nézetéhez, s így nem alakulhat ki józan ítélőképessége. Ha serdülő gyermek van a családban, akkor lehetetlen nem észrevenni, hogy a kamaszkor egyik alapvető életérzése a megalkuvást nem tűrő igazságkeresés. A felnőttek sokszor hamis és igazságtalan világával, a felesleges és megcsontosodott hagyományokkal, az álarc váltogató képmutatással való szembehelyezkedés fájóan gyönyörűséges harcát minden emberpalántának meg kell vívnia a felnőtté válásért. így volt ez velünk is néhány évtizeddel ezelőtt - emlékszik, kedves levélíró testvérem? Megtapasztaltuk, hogy a felnőtté válás rögös útja bizony miértekkel van kikövezve: a megismerés és a tagadás miértjeivel. Mi, mai harmincasok, ötvenesek vagy hetvenesek is jártunk egykor ebben cipőben. Ha Isten kegyelméből még velünk lehetnek szüléink, nagy szüléink, vajon hogyan emlékeznek kamaszkorunk keserűédes éveire? Tartok tőle, hogy pimaszságainak, engedetlenségeink és - az aktuális történelmi korszak szokásaihoz mérten - extravagáns öltözködési stílusunk, lázadásaink emléke még elevenen élhet bennük! Újat akartunk, fel akartuk forgatni az egész világot, de ugyanakkor kamaszos ambivalenciával vágytunk az állandóságra, és szívesen odaálltunk elődeink értékes ügyei mellé. Semmit sem akartunk jobban, mint azt, hogy szeressenek, megértsenek és befogadjanak minket. Hogy emberszámba vegyenek, és felfigyeljenek belső szépségeinkre. Lehet, hogy felnőtt fejjel már ki sem bírnánk azt az állandó lelki klímaváltozást, amely erre a korszakra jellemző. Túl korainak tartom, hogy ebben a fizikai, lelki, szellemi terheket hordozó időszakban a krisztusi önmegtagadásra hívó szó erejével próbáljuk engedelmességre bírni a tinédzsert. Már csak azért sem, mert az önmegtagadás kifejezés is megmutatja, hogy itt önként vállalt cselekvésről van szó. Ellenben az Atya személyválogatás nélküli, adakozó, megbocsátó szeretetéről beszélő igék (Jn 3,16; Lk 15,11-31) és az Úr Jézus halálig elmenő, megváltói önfeláldozásáról szóló evangéliumi tanúságtételek (a passiótörténet) megismerése és befogadása felszabadítja majd a tinédzsert az örömmel vállalt Krisztus-követésre. A családi béke helyreállásának reménységével imádságban hordozza: Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk az Evangélikus Élet szerkesztőségének címére: 1085 Budapest, Üllői út 24. „Szemeimmel tanácsollak téged...” Juliska néni már legalább hat éve az idősek otthonának a lakója. Kezdetben a gyülekezetből, ahová azelőtt tartozott, még meg-meglátogatták, de aztán arra a következtetésre jutottak, hogy van éppen elég hozzátartozója, az ő kötelességük, hogy törődjenek az öregjeikkel. így aztán lassan egészen magára maradt. Vagyis nem egészen, mert mint régi ismerősömet azért én időről időre meglátogatom. Közel egy időben veszítettük el mindketten a férjünket, a buszon találkoztunk, amikor ki-ki ment a saját templomába. Egymást vigasztaltuk, erősítettük, már amennyire tudtuk. Egyik vasárnap istentiszteletről hazafelé menet hirtelen mintha valaki megszólított volna: rég nem voltál Juliskánál! Én pedig kelletlenül válaszoltam: igaz, igaz, de ma már nem megyek sehová! Majd holnap! Fáradtnak éreztem magam, eldöntöttem: megebédelek, lepihenek, olvasok, este korán lefekszem, és rádiót hallgatok. Ment is minden egy darabig az elképzelésem szerint. Úgy öt óra tájban azonban nyugtalanság fogott el. Olyan szép idő van, és én a lakásban penészedem. Majd lehetek bent eleget, ha beáll az őszi esőzés, vagy ránk köszönt fagyos leheletével a tél. Igaz, egyedül a séta sem az igazi, de mégis jobb, mint a lakásban ülni. A gondolatot tett követte. Kisétáltam a Duna-partra. Régi képek jutottak eszembe, amikor még a gyermekeimmel, később az unkáimmal tettük meg ezt az utat. Milyen jó is volt akkor! Úgy kellett magamat rávenni, hogy meglássam a természet szépségeit, és hálát adjak mindenért, amit többnyire - mint magától értetődőt - észre sem szoktunk venni. Legfeljebb akkor búsulunk el, ha már elvétetett tőlünk, így jutott eszembe megköszönni a lábaimat, azt, hogy még visznek; a dús lombú fákat és azt, hogy a nagy szárazság ellenére milyen üde zöldek maradtak; a friss, tiszta levegőt, melyből olyan jó mélyeket szippantani. Gondoltam én mindenre, csak Juliskára nem. Hazafelé az otthon mellett visz az út. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy esetleg be kellene menni, de az órámra pillantva megállapítottam, hogy fél óra múlva lejár a látogatási idő. Majd holnap! Pár lépés után azonban valami - vagy valaki? - megállított. „Attól még holnap is eljöhetsz, most azonban fordulj vissza!” Nem szívesen tettem, siettem volna haza, kicsit elfárasztott a séta. De ha egyszer ilyen indítást kaptam, muszáj volt engedelmeskedni. Visszafordultam, felsiettem az emeletre. Az idős asszonyok ott ültek sorban a televízió előtt, legtöbbjük bóbiskolva, néhányan beszélgetve. Juliska nem volt köztük. Szobájába menve ágyban találtam őt. Még nem aludt. Sírt. Mikor hozzáléptem, csendes sírdogálása zokogássá vált. Mi baj? - kérdeztem, és ő hüp- pögve kezdte mondani, hogy el van keseredve, mert beteg, és fél, mert holnap fürdetés lesz, és neki nincs tiszta ruhája, és hogy mindenki haragszik rá, mert sok baj van vele, és így tovább. Aztán kiderült, hogy már hetek óta nem volt nála a lánya sem, ki tudja, mi baja lehet, és ő nem tud rajta segíteni. Haját, vállát simogattam, és meglepve hallgattam, miket mondok neki. Nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy nem az én agyamból pattantak ki a bölcs, vigasztaló szavak. Csak azt vettem észre, hogy nem sír, sőt már mosolyog! Olyan különös volt mindez. Valaki figyelmeztetett, hogy forduljak vissza. Valaki használatba vette a lábamat, a kezemet, az ajkamat. Én meg kívülről figyeltem, mi történik valójában. Nem maradtam sokáig. Megígértem, hogy holnap majd beszélgetünk. „Mielőtt elmégy, imádkozzunk!” - kérte, és elmondtuk együtt az Úrtól tanult imádságot. Mikor eljöttem tőle, azon kaptam magam, hogy minden fáradtságom eltűnt, a szívem pedig majdnem szétpattan az örömtől. Pedig hát a világon semmi nem történt. Másnap Juliska ragyogó arccal már a liftnél várt, és nagyon szép délutánt töltöttünk együtt. Örömében el-elsírta magát, amikor arról beszélt, milyen csodálatos Urunk van, és mi mégis mennyit aggodalmaskodunk. „Látod - mondta restelkedve megoldódott a tiszta ruha gondja is.” Semmi másról nem esett szó köztünk, csak Isten szeretetéről s arról, hogy mi mégis hányszor megbántjuk őt. De ő mindezek ellenére szeret minket: nem ró fel semmit, csak ontja ránk gazdagon áldásait. ,, Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet” (Zsolt 19,13; Károli-fordítás) - kéri a zsoltáríró. Sokáig nem értettem ezt a különleges imádságot. Vannak titkos és szándékos bűnök? Bizony vannak. A szándékosak azok, amelyekről tudjuk, hogy jó lenne elhagyni őket, de vagy erőnk nincs a változtatáshoz, vagy egyenesen ragaszkodunk hozzájuk. A titkosak egyikét pedig most éppen - ebben a történetben - sikerült elkerülni, ám ki tudja, hányszor követtem, követünk el ilyeneket. Döbbenten gondoltam arra, hogy hányszor nem hallhatjuk meg Jézus szelíd szavát, amikor saját igazunk vagy kényelmünk, lustaságunk zaja erősebb bennünk. Hányszor mondhatja szomorúan: küldtelek, de nem volt kedved hozzá. Mozdultam volna kezed által, de nem engedted át nekem. Szóltam volna embertestvéredhez, hogy felszántsam könnyeit, de nem engedtél szóhoz jutni, és attól, amit te mondtál, nem tudott megnyugodni. A mi Urunk a szemeivel tanácsol minket. Figyeljünk rá nagyon, főleg amikor kedvetlenek vagyunk, és restek a figyelésre. Talán éppen akkor akar adni valami fontosat. Ő sohasem egy személynek ad, hanem mindig legalább kettőnek egyszerre, egy időben. Ahogy ezt már régtől tudjuk: „Aki mást felüdít, maga is felüdül. ” (Péld 11,25b) Szántó Vilmosné Gyász, kérdőjelek, tanulságok Elment egy ember, egy fiatal, életerős ember, akinek rövid pályája az egészségről, a teljesítményről üzent. Ehhez képest durva, kiábrándító a valóság: Fehér Miklós, a Győrből Portugáliába került huszonötszörös magyar válogatott labdarúgó egy bajnoki mérkőzés hosszabbításában rosszul lett, elesett és - bár két ízben is újraélesztették - a kórházban néhány óra múlva elhunyt. Mindeddig nem sikerült egzakt, bizonyított orvosi magyarázatot találni a tragédiára. Az eset világszerte rendkívüli visszhangot keltett. Ennek több oka is van: egyrészt azért, mert tévénézők milliói váltak a haláltusa szemtanúivá. Másrészt mert az utóbbi időben több hasonló eset fordult elő. Harmadrészt pedig amiatt, mert Fehér Miklós sportszerűen élő, hivatására koncentráló, annak mindent alárendelő ember volt. Vegyes érzelmeket keltett ez a televízió jóvoltából egyenes adásban közvetített tragédia. Az ember természetes igénye, hogy élete talán legintimebb eseménye, elmúlása szerettei körében menjen végbe. Durva atrocitás, kegyeletsértés a televízió képernyőjén látható szenvedés. Ugyanakkor jelentős figyelmeztető, nevelő ereje is van, hiszen arra döbbent rá minket: ez velem is megtörténhet, megtörténhetett volna. A megrendülésben az azonosulás élménye is benne rejlik: az ember szembesül halandó mivoltával. Még tart a temetés után a gyász akut szakasza, még nem száradtak fel a köny- nyek, de már meg kell kísérelnünk válaszolni az előttünk tornyosuló kérdésekre és levonni a tanulságokat. Amióta hazánkban is szabad a vallásgyakorlás, több élsportolóról tudjuk, hogy hitben él, és azt is, hogy volt, aki nem tudta a hitét és az élsportolói életformát összeegyeztetni, ezért abbahagyta a versenyzést. Nálunk is vizsgálhatóvá vált a hívő élet és a sport kapcsolata. A hivatástechnikai normák a professzionális sportban is érvényesek. Ez alapvető igény, melyet nem könnyű betartani a pénz által determinált közegben. A mai élsport torzulásai - a teljesítménykényszer, a pénz utáni hajsza, a doppingvétségek - megnehezítik az etikus magatartást. Egyre inkább a negatívumok közé sorolják az élsportolók túlzott igénybevételét, egyfajta kizsákmányolását is. Nehéz megtartani a sport és az egészség közti evidens összefüggést, márpedig e nélkül tartós teljesítményt nem lehet elérni. Fehér Miklós drámája ezért is figyelmeztető erejű. A gondos orvosi vizsgálat, az etikus magatartás, a jó felkészülés sem jelentett abszolút védelmet számára. Sőt lehet - ez az egyik orvosi magyarázat -, hogy egyfajta túlmotiváltság olyan teljesítményekre sarkallta, amelyek később végzetessé váltak számára. Van egy általánosabb üzenete is a tragédiának. Alázatra nevel. Határainkról szól. Arról, hogy minden tudományos, kulturális, sportbeli teljesítményünk ellenére koldusok vagyunk. Végesek az ismereteink. Isten kegyelmére szorulunk. Bizony gyakran véli úgy az emberiség egy-egy új felfedezés kapcsán, hogy nincsenek, egyszer eltűnnek a határok, a korlátok, és az ember átveszi.az Isten helyét, szerepét. És persze arra is figyelmeztet minket ez a megdöbbentő eset, hogy jobban, még jobban kell törődnünk egymással. Azokkal is, akiknek látszólag nagyon fut a szekere, akik sikeresek. Mert sohasem lehet tudni, mi a siker ára, hogy van-e értelme az adott programnak. Fehér Miklós imponáló következetességgel vállalta, élte a profi labdarúgók életét. A mediterrán népek érzelemgazdagságán túl talán ezért is áradt olyan erőteljesen felé - és emléke felé - a portugálok szeretete. Mert tanúi voltak egy tisztességes életnek, és megrázta őket az elmúlás igazságtalansága. De a könnyek felszáradása után talán felteszik maguknak a „miért?” kérdést. És ha erre sem nekik, sem nekünk nem lesz jó válaszunk, anynyi bizonyos: a labdarúgó tragédiája életvezetésünk, életmódunk felülvizsgálatát, mérlegre tételét kívánja mindanynyiunktól. Valami baj van az értékrendünkkel, preferenciáinkkal, és a gond mélyebb, mint hittük volna. Legalább idáig jussunk el. Frenkl Róbert HETI ÚTRAVALÓ Nem a magunk iga: tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bkva visszük eléd könyörgéseinket. (Dán 9,18) Hetvened hetében az Útmutató reggeli igéi az irgalmas Isten mindenkinek szóló elhívásáról és az ő szolgálatát önként vállalók jutalmáról, az örök életről szólnak. Ez a jutalom Isten ingyen kegyelme. Dániel is ebben bízva fohászkodik vezérigénkben. A vasárnap evangéliumában (Mt 20,1-16a) az is fontos üzenet, amely a 16. versben csak a Káróli-fordításban olvasható: „Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. " (A Vulgata ugyanis Mt 22,14-ből ide is beilleszti ezt a mondatot.) Az utolsókból elsőkké lett szőlőmunkások is teljes bért, azaz örök életet kapnak Istentől jutalomként. De ez ne legyen ok arra, hogy azt gondoljuk: elég, ha csupán életünk utolsó szakaszában állunk Isten szolgálatába! Ő ma is mindenkit hív és vár: „ Menjetek ti is a szőlőbe! ” (Mt 20,7) De aki nem küzd (nem akar részt venni az Úr munkájában), annak esélye sincs arra, hogy elnyerje a hervadhatatlan koszorút (1 Kor 9,25). Zákeus is még aznap megkapta a jutalmát, amikor örömmel befogadta Jézust: „Ma lett üdvössége ennek a háznak. ” (Lk 19,9) Ézsau ellenpélda számunkra is: ha meg akarjuk látni az Urat, ne mondjunk le földi javakért az áldásról, az üdvösségről, mert később őt is „elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg" (Zsid 12,17). Jutalmat szeretnél? íme, három lehetőséget is kínál Jézus példaként az ő mai tanítványait befogadóknak (Mt 10,40-42). Isten ültetést és öntözést végző munkatársainak jutalma (a szőlőmunkásokéhoz hasonlóan) „nem olyan bér, amit az ember követelhet Istentől” (lásd a magyarázatos Biblia jegyzetét az lKor 3,8 után). Az Úr mindenkori tanítványaira azért jellemző ez a megállapítás: „ hittek az írásnak és a beszédeknek, amelyet Jézus mondott" (Jn 2,22), mert - a jeruzsálemi templomhoz hasonlóan - előzőleg ő megtisztíthatta szívüket és életüket. Böjtelő első hetében a mi elhivatásunk és Isten kiválasztásának kérdése azért kerül elénk, hogy meglássuk ennek végcélját: „Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. " (lKor 1,30) Az ő „felvételi vizsgáján” mindenki megfelel, aki nem a maga igaz tetteivel, hanem semminek tudva magát az Úr irgalmával dicsekszik. S ezek a kiválasztottak csak ezt kérik: ., Hogy téged bátran vallhassunk, / E földön néked élhessünk, / Mennyben aztán veled lakozhassunk!” (EÉ 366,7) Garai András
