Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-12-19 / 51-52. szám

6. oldal - 2004. DECEMBER 19-26. Evangélikus Élet A Szentföld várja a keresztény zarándokokat Izrael Állam budapesti nagykövetének, David Admonnak a tájékoztatása szerint teljes biztonságban érezhetik magukat mindazok, akik a karácsonyi ünnepeket a Szentföldön szeretnék tölteni. A szak­rális helyeknek, így Betlehem városának a zavartalan felkeresését az az idegen- forgalmi és gazdasági együttműködésről szóló egyezmény hivatott garantálni, amelyet a napokban írt alá Gideon Ezra izraeli és Mitri Abu Aita palesztin ide­genforgalmi miniszter. Az intifáda négy évvel ezelőtti kirobbanása óta egyébként ez az első izraeli-palesztin egyezmény. A dokumentum aláírása alkalmából kiadott közös nyilatkozatban - egyebek mellett - ez olvasható: „Úgy gondoljuk, hogy az idegenforgalom nem csak fon­tos gazdasági erő és a nemzetek fellen­dülésének eszköze, hanem segít a béke és bizalom megteremtésében is a Kö­zép-Kelet népei között. Ezért az izraeli és a palesztin idegenforgalmi minisztéri­um a karácsonyi ünnepek előtt bejelenti, hogy együttműködik a szentföldi turiz­mus népszerűsítésében a nemzetközi pi­acokon, lépéseket tesz az izraeli és a pa­lesztin területeket meglátogató zarándo­kok és turisták biztonságának és szabad mozgásának szavatolására, és megfelelő közlekedési körülményeket biztosít a szervezőknek, hogy a legjobb szolgálta­tást nyújthassák a turisták és zarándokok számára a Szentföldön. Nagyra értékel­jük, hogy II. János Pál pápa a Szentföld­re irányuló zarándokutak megszervezé­sére szólította fel az olaszországi püspö­kök közgyűlését. A világon minden utazási irodát és keresztény közösséget arra biztatunk, hogy szervezzenek utazást a Szent­földre.” Lelkészakadémia - avagy jó bornak is kell a cégér Magyarországon minden diplomásnak meghatározott rendszerességgel részt kell vennie szakmai továbbképzéseken. Innen jött az ötlet, hogy az egyházme­gyénként havonta tartott lelkészi munkaközösségi üléseken kívül az ország kü­lönböző részein és különböző körülmények között szolgáló lelkészek is többször és más jelleggel is találkozhassanak egymással. A korábban Gyenesdiáson, majd Révfü­löpön megrendezett lelkészkonferenciák általában a nagy létszámú találkozások alkalmai. Ezeken vajmi kevés idő jut az előadások megbeszélésére, és alig adó­dik lehetőség az eszmecserére. Arra pe­dig, hogy a hittudomány rendkívül szé­les palettájának egy-egy színfoltjával részletesen és elmélyülten foglalkozza­nak a lelkészek, ezek a találkozók nem alkalmasak. Kis létszámú csoportban könnyebb mélyreható kutatást folytatni és lelkiekben épülni egymás hite, gon­dolatai által. Válasz született az évek óta itt-ott megfogalmazott igényre: megkezdte szolgálatát a Lelkészakadémia. Céljai között szerepel a teológiai továbbkép­zés, valamint a lelkészek közötti, olykor nehézkes kommunikáció fejlesztése és a közösség megerősítése is. Az első alka­lomról már olvashattunk Schaller Ber­nadett írásában. Én a második, rövidebb kurzuson vehettem részt november 29- től december 2-ig Balatonszárszón, az Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban. Három egész és egy-egy fél nap kró­nikája igen rövid. Huszon-egynéhá- nyan voltunk; nagy gyülekezetekből és kicsiny, falusi szórványból vagy éppen a budapesti agglomeráció adta sajátos helyzetből érkezett nők, férfiak, idősek, fiatalok. Együtt gondolkodásunk kö­zéppontjában a lelkészi szolgálat szíve közepe, az igehirdetés állt. A beszélge­tés először a gyakorlati teológia szem­pontjai alapján folyt dr. Szabó Lajos rektor vezetésével. Ezután - a tanulsá­gokat rögtön átültetve a gyakorlatba - a karácsonyi istentiszteletek igehirdetési alapigéin gondolkodtunk Szabóné Mát­rai Marianna igei mondanivalót, lénye­get kiemelő előkészítői alapján. A reg­geli és esti áhítatokat dr. Varga Gyöngyi teológiai tanár és Németh Zoltán lel­kész, a Lelkészakadémiát koordináló vezetők tartották. A röviden ismertetett események so­rán átélhettük azt, amiért a Lelkészaka­démia létrejöttét sokan várták és megál­modták. Őszinte, gyanakvástól és egy­más beskatulyázásától mentes, nyitott és befogadni, ugyanakkor adni is kész lég­kör jellemezte a kurzust. Másként ne­vezhetjük ezt testvéri, lelki közösségnek is. Nem voltak kötelező és lekötelező tiszteletkörök, de volt őszinte megbe­csülés, és a résztvevők egymás gondola­tainak a megértésére törekedtek. Az első beszélgetés alkalmával többen elmondták, hogy a Lelkészakadémia híre úgy jutott el hozzájuk, hogy abban in­kább a távolmaradók elleni szankciók kaptak hangsúlyt, mintsem a találkozás és a közös tanulás lehetősége. Ennek elle­nére kezdettől fogva nem holmi „össze­parancsolt közönségként”, hanem mint igazi közösség éltünk együtt. Igen, így is lehetnek együtt lelkészek, közös Urunkra figyelve, gazdagodva és gazdagítva egy­mást! Ehhez persze komoly háttérmunka és szervezés kellett, amiért köszönet a szervezőknek. A megújult balatonszár- szói üdülő pedig kiváló helyszínéül szol­gált a beszélgetéseknek; lehetőséget adott az egyéni elcsendesedésre csakúgy, mint a teológia rejtelmeiben való elmélyedésre vagy a környéken tett sétákra. Mindannyian hálásak vagyunk a Lel­készakadémián együtt töltött napokért, az átélt igei és testvéri közösségért, az őszinte és befogadásra kész hozzáállá­sért. így lett, így lehetett a „kötelezőből” az elkötelezésben megerősítő, áldott idő. Minden lelkésztársamat biztatom, hogy ne a kreditpontok elnyerésének kénysze­re miatt, hanem a Lelkészakadémiában rejlő ajándékokra való rácsodálkozás lelkületével vegyen részt valamelyik kurzuson. Kovács László lelkész Vallások a média tükrében Az egyházi média szerepe a vallások közti párbeszéd előmozdításában - ez volt a Goldziher Intézet által szervezett szimpózium témája. Az intézet több terület­re is kiterjedő felekezet- és vallásközi kutatómunkával keresi a választ vallási - és ezzel összefüggő társadalmi - kérdésekre, problémákra. A december 8-án tar­tott megbeszélésnek az Evangélikus Hittudományi Egyetem adott otthont. Magyarország első vallás- és közokta­tásügyi minisztere, báró Eötvös József egy 1868. szeptember 10-én kelt levelé­ben így ír: „Goldziher Ignác, ki nekem Ballagi és Vámbéry által ajánltatott, s ki­vel magam többször szóltam, mert ben­ne kitűnő képességet s komoly tudomá­nyos irányt gondoltam találni. (...) Ha emberismeretem nem csal - pedig sok tudományos pályára készülő ifjút ismer­ve, rég megszűntem optimista lenni - Goldziherben a szemita nyelvek jeles ta­nárát várhatjük.” Eötvös jóslata később beigazolódott: már a kortársak is tisztel­ték, és a hazai iszlámtudomány megala­pítójának tekintették dr. Goldziher Igná­cot (1850-1921). „Intézetünk arról a Goldziher Ignác­ról kapta a nevét, aki mind a zsidó, mind az iszlám vallás szakavatott ismerője volt. Zsidó és keresztény kutatók hozták létre 2003-ban, az Alapítvány a monote- ista vallások és kultúrák támogatásáért elnevezésű szervezet égisze alatt. Cé­lunk között szerepel megérteni az esetle­ges feszültségek okait, pozitív értelem­ben véve vitatkozni, előmozdítani a pár­beszédet. Ehhez fontos önmagunk és egymás jobb megismerése és megértése - nyilatkozta lapunknak a rendezvény kezdete előtt dr. Losonczi Péter, az inté­zet tudományos munkatársa. Az elhangzottakat dr. Jutta Haus­mann, az EHE Ószövetségi Tanszéké­nek vezetője - aki egyben a Goldziher Intézet szervező igazgatója - azzal egé­szítette ki, hogy kutatási, oktatási tevé­kenységgel és publikációk megjelenteté­sével szeretnének bekapcsolódni a hazai és nemzetközi tudományos munkába. Ennek jegyében - tudtuk meg - már ki is adták a Dialogos könyvsorozat első kö­tetét (Vita és párbeszéd: a monoteista hagyomány történeti perspektívában). „A már említett elképzelések mellett - mondotta Jutta Hausmann - szeretnénk hangsúlyt helyezni a személyes találko­zásra és tapasztalatcserére is. Az álta­lunk szervezett konferenciák sorában az első lehetőséget nyújt arra, hogy három referátum meghallgatása után ki-ki meg­oszthassa a véleményét a többi résztve­vővel.” Az első előadó - Kácser Anikó, az Új Ember című katolikus hetilap munkatár­sa - Ratzinger bíboros nyilatkozatával egyetértve azt emelte ki, hogy a feleke­zetek közötti különbségeket nem kell el­tüntetni, hanem olyan közös pontokat kell találnunk, amelyekért aztán együtt harcolhatunk a szebb jövő érdekében. Sajnálatosnak tartotta, hogy a katolikus egyház erőit lefoglalja önnönmagának közvetítése a külvilág felé, így nem jut ideje arra, hogy a többi vallással intenzí­vebb párbeszédet folytasson. Meglátása szerint örvendetes kivételt jelent a Foko- lare mozgalom által a közelmúltban szervezett NetOne konferencia, mely­nek résztvevői arról gondolkodtak, hogy miként válhat a média pozitív társada­lomalakító tényezővé. : Ugyancsak az egyházak önmaguk­hoz, egymáshoz és a világhoz való vi­szonyát vizsgálta meg közelebbről Szán­tó T. Gábor a Szombat című zsidó kultu­rális és politikai lap képviseletében. „Tisztáznunk kell - hangsúlyozta -, hogy milyen sebeket szerzett a zsidóság és a kereszténység a történelem folya­mán, fel kell dolgoznunk a múlt történé­seit a bűnok elkövetése utáni bűnvallás­sal, erkölcsi megtisztulással és megbo­csátással.” Az egyházak egymáshoz fű­ződő kapcsolatát illetően kiemelte, hogy a közös célok és lehetőségek megfogal­mazása, a nézetkülönbségek civilizált kezelése általában is példát adhat a tár­sadalmi konfliktusok megoldására néz­ve. Úgy véli, hogy modem, anyagias vi­lágunkban nagy visszhangot keltene, ha az egyes felekezetek - a közös bibliata­nulmányozás mellett - együtt fáradoz­nának a hajléktalankérdés, a menekült­ügy vagy egyéb szociális kérdések meg­oldásán. Az egyházakkal és a vallásokkal kap­csolatos alapfogalmak tisztázásának szükségességére hívta fel a figyelmet a harmadik előadó, Juhász Valéria, aki a szegedi egyetem vallástudományi tan­székének munkatársa, nyelvészként nem az egyházi média, hanem a tudo­mány oldaláról közelítette meg a szim­pózium témáját. Kollégájával, Máté- Tóth Andrással az általuk közösen ké­szített felmérés keretében azt vizsgál­ták, hogy milyen gyakorisággal és mi­lyen szövegkörnyezetben szerepel a na­pi sajtóban az egyház fogalma. Arra a következtetésre jutottak, hogy az egy­ház szinte mindig a finanszírozás kérdé­sével összefüggésben fordul elő. A „vallási közösség”, „kisegyház” és „szekta” fogalmakat általában negatív felhanggal említetik az országos napila­pok hasábjain. Ha a vallások közti pár­beszéddel akarunk foglalkozni - figyel­meztetett Juhász Valéria -, akkor nem lesz könnyű dolgunk abban az esetben, ha nyelvi szempontból is rá akarunk ta­lálni a közös útra. G. Zs. Az adventról Idén november 28-ára esett advent első vasárnapja, az év legcsendesebb idősza­kának kezdete a keresztény világban. Az advent szó latin eredetű, jelentése: meg­érkezés, az Úr érkezése. Ez az időszak, a karácsonyra való lelki felkészülés ideje a Szent András napjához (november 30.) legközelebb eső vasárnap előestéjével (vecsemyéjével) kezdődik, és karácsony első vecsernyéjéig tart. Bőd Péter refor­mátus lelkész, egyházi és történetíró ezt írta a 18. század közepén az adventról: „így neveztetnek a mostani rendtartás szerént a karácson előtt való négy hetek. Régen voltának hat hetek a Szent Már­ton napjától fogva, aholott kezdi most is a görög eklézsiában négy hetekre szorít- tatott ilyen fundamentomon, mert a Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Mi­dőn a szívbe beszáll, és az embert meg­téríti. Midőn halála óráján elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre. Rendszerint kezdődni szokott Szent András napján.” A régi időkben éjfélkor harangszó hir­dette az advent és egyben az egyházi év kezdetét. Az ünnep eredete az 5-6. szá­zadra nyúlik vissza. Akkoriban az embe­rek szigorú böjtöt tartottak, melynek ide­je alatt tiltották a zajos mulatságokat és az ünnepélyes házasságkötést. Ez utóbbit az 1611. évi nagyszombati zsinat püspö­ki engedélytől tette függővé. Advent ide­jén a katolikus templomokban Szűz Má­ria tiszteletére sok helyen úgynevezett rorátemiséket tartanak reggelente, ame­lyek december 8-ához, a szeplőtelen fo­gantatás ünnepéhez kapcsolódnak. A roráte szó arra utal, hogy a misék szöve­ge ezzel - magyarul a harmatozzatok ki­fejezéssel - kezdődik. December 16-ig a hét egyes napjainak miseszövege válto­zik csak; 17-től 24-ig minden napnak sa­ját miseszövege van. Az advent bűnbá­nati időszakában a pap sok helyen viola­színű ruhában misézik - ez a fájdalom li­turgikus színe -, a harmadik héten azon­ban rózsaszín ruhát ölt fel. Az ünnep hagyományai közé tartozik az adventi koszorúk készítése, amelye­ket azután a templomokban, a családi otthonokban és a különféle közösségi helyiségekben függesztenek fel vagy he­lyeznek el más módon. A többnyire fe­nyőágakból kötött koszorún négy gyer­tya található, melyeket az advent négy vasárnapján gyújtanak meg: az elsőn egyet, a másodikon kettőt, a harmadikon hármat, majd a negyediken valamennyit. Még az ősi időkből származik a va­rázskor gondolata. Az emberek koszorút fontak szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból, és vörös meg arany­szín szalagokkal díszítették. A zöld a termés színe volt, a piros az életé, a sár­ga és az arany pedig a fényt szimbolizál­ta. A koszorú vagy a kör az örökkévaló­ságot jelképezte, és a varázserőt, amely nem törik meg, nem múlik el. Úgy gon­dolták, hogy ezekkel a koszorúkkal min­den gonosz szellemet távol lehet tartani a háztól. Ez az ősi varázslat idővel feledésbe merült, s csak 1838-ban újította fel Jo­hann Heinrich Wiehern protestáns lel­kész, aki az első gyerekotthon alapítója volt Hamburgban. A ház egyik termébe hatalmas csillárt készített fából, és min­den istentiszteleten (adventben naponta tartott) egy újabb gyertyát tűzött a csil­lárkoszorúba. Ez a szép ötlet gyorsan követőkre talált más gyerekotthonokban is. Évről évre szebben és szebben díszí­tették fel ezeket a koszorúkat, míg 1860- ban egy berlini gyerekotthonban a faka­rikát fonott fenyőkoszorúval helyettesí­tették, és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűztek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként. A koszorú már elég kicsi volt ahhoz, hogy a családi há­zakban és lakásokban is helyet kapjon, és hirdethesse a közeledő karácsony örömét. Magyarországon csak a máso­dik világháború után terjedt el igazán, s ma már számos formai és színváltozata ismert. Az adventi koszorúkat az első vasárnapot megelőző szombat esti szentmisén vagy advent első vasárnap­ján áldja meg a pap a templomban. Az adventi koszorú mellett sokaknál adventi naptár is található a lakásokban. „Feltalálója” egy bizonyos Gerhard Lang volt. A naptár eredetileg a karácso­nyi ünnepek vallási előkészítését szol­gálta, mivel minden egyes kinyitott ab­lakában egy-egy, a karácsonnyal kap­csolatos gondolat volt olvasható. Idővel azonban ez a vallási jelleg háttérbe szo­rult, s - á gyerekek nagy örömére - az ipar egyszerű decemberi ajándéknaptár­rá változtatta, amelyben december 24-ig a napokat csokoládé vagy marcipán éde­síti meg. Mint csaknem minden egyházi ün­nephez, az adventi időszakhoz is külön­féle hiedelmek, babonák társulnak. Sok helyütt az eladósorban levő lány a haj­nali misére való első harangozáskor a harang köteléből három kis darabot té­pett, amelyet aztán a hajfonó pántlikájá­ban hordott, hogy farsangkor sok kísérő­je legyen. Az Alföldön szokás volt, hogy a hajnali misére való harangozás­kor a lányok mézet vagy cukrot ettek, hogy ettől édes legyen a nyelvük, s mie­lőbb férjet „édesgessenek” magukhoz. Erdélyben pedig a hajnali mise ideje alatt az összes ajtót, ablakot zárva kellett tartani, mivel úgy hitték, ilyenkor a bo­szorkányok állati alakba bújva próbál­nak bejutni a házakba és az ólakba, hogy rontást hozzanak rájuk. Sok költőnket, írónkat is megihlette az advent; Juhász Gyula szép sorai örökérvényűek: „O szent magány, szép csönd, ó szűz nemesség, / Szívem ad- ventje, hófehér roráte, / O áldott ange- lusz, ó tiszta áve.” Sarudi Ágnes (MTI) V v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents