Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-12-19 / 51-52. szám

2004. DECEMBER 19-26. - 5. oldal

Evangélikus Élet

Üzenet itthonról

„Hazámat kétszer vesztettem el... ” (Reményik Sándor)

Sistereg a bőrünkön a népszavazás eredménye, mindenki ezzel foglalkozik, határokon belül és túl. Mielőtt bárkiben bármilyen indulatot keltenének e sorok, előrebocsátom, hogy nem „utókampányt” folytatok, vádolni sem akarok senkit. Inkább afféle lelki helyzetjelentés az, amire itt vállalkozom, remélve, hogy Isten segítségével szegény árva népünknek szolgálhatok.

Versfoszlányok lebegnek bennem, amint Ady Endre lelkében égtek kis rő- zse-dalok, füstösek, furcsák, búsak, bí- borak... Borong, borong bennem valami, s a lelkem nem meri megvallani... Kányádi Sándor sorai is eszembe jutnak: „kelendő a burkus / hát vigyék ha adják / várjuk mint a holtak / az ítélet napját” És ismét Ady: „S a rossz úton, mert minden ellovan, / Felüti néha fejét a lovam / És megkérdezi, míg szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?” S kérdezhetjük: Nekünk Mohács kell? Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt? Megvalósul-e valaha a „Duna menti köztársaság”?

.....a múltat végképp eltörölni”Nem

, a múltat nem szabad eltörölni, bár sokan szerették volna, és szeretnék ma is, legyenek emlékei akár írások, akár templomi anyakönyvek, temetők vagy elhanyagolt műemlékek. A múltunkat nem eltörölni, hanem feldolgozni kell, és bölcsen tanulni belőle. Bűnös adóssága az átkosnak és az utóbbi két évtizednek, hogy nincs egységes történelem- könyve a nemzetnek, amelyet Budapesttől Ungvárig, Kolozsvártól Kassáig tanítani kellene, mert lehetne. Megláttatni, hogy a magyarnak nincs ellensége, és nem is volt soha, csak önmaga. Magunknak, csak a széthúzásnak köszönhetjük a tatárjárástól elkezdve Mohácsot, Nagymajtényt, Trianont, Kun Lászlótól Kun Béláig. Mohácsnál nem a török győzött, hanem vesztessé tett a pártoskodás, mert Zápolyának korona kellett. Nagymajténynál a kuruc és a labanc magyar Civakodott, a kétfejű sas csak a győzelmet seperte be. Trianon? Minden nemzet virággal köszöntötte hazaérkező katonáit, a mieinket a mieink - lefegyverezték.

Isten őrizz, hogy elölről kezdjük, pedig már elkezdődött... „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs...” Testvéreim, befelé peregnek a könnyeim - hogy ne örüljenek azok, akik utálnak minket -, és azt zokogják, hogy ilyen szerencsétlenek nem lehetünk. Elment a Mikulás, és szinte nem merem megnézni, mit hagyott a reménységgel fényesített bakancsban, mert éreztem, tudtam: ezt szépen, magyarosan túllihegtük.

Nem kell, hogy az ablakig menjek, már mutatja a televízió a népszavazás grafikonját, a félig lila, félig sárga kört. Engem Hófehérke gonosz mostohájának almájára emlékeztet, amely csak félig mérgezett, de teljes egészében fogyaszt- hatatlan. Vagy ott van egy másik alma, a

Páris királyfinak adott, a viszály istennőjének ajándéka, amelyet a trójai háború követett.

Egy másik almafa is megjelenik képzeletemben: a gyönyörű szép édenkert közepén áll, ahonnan négy folyó eredez, zöld arany a pázsit selyme, kék ezüst a tó, s valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor. Ott áll a „Tündérkert” közepén a sátán almafája - a televízió -, és képernyőjén a félérett gyümölcs Dia- bolosz, a szétdobáló ajándéka.

Ki a felelős, amiért nem érett gyümölccsel kopogtatott az ablakon a „Mikulás”? És hogyan tovább? Ez zsákutca, mondják némely politikusok, és közben sikernek könyvelik el a nemet, az igent, még a távolmaradást is. Jézus pedig sír Jeruzsálem felett: „ ...hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, (...) de ti nem akartátok! ”

Igaz is. Nem csak Mohácsunk, Trianonunk van. Van nekünk Istvánunk és Szent Lászlónk is, akik által megmutatta az Úr, hogy nincs más út, csak az Isten útja. Van nekünk istenfélő Bethlen Gáborunk, akinek bibliás hite alatt tündérkert lett Erdélyország.

Drága Testvérem! Igennel, nemmel szavazó és távolmaradó! Advent van! A várakozás, a reménység ünnepe. Van kiút a zsákutcából, mert ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges. Ezt üzeni advent: a nép, amely sötétségben él, lát nagy világosságot... „Készítsétekaz Úrnak útját, (...) és legyen az egyenetlen egyenessé, és a bércek rónává. "

„Eszetekbe juttatom, Atyánk fiai, az evangéliumot ” - mondja csendesen Pál apostol. Igaz is, kérdezzük meg az Urat! Mózes is mindig ezt tette, amikor baja volt a néppel.

Keresztyének vagyunk, Krisztust követők. Vajon mit tenne ebben a helyzetben Jézus? Mit tett, amikor Péter háromszoros nemmel szavazott ellene?

Érdemes tüzetesebben megfigyelni a tagadás történetét. Jézus koncepciós perét megelőzi egy csúnya kampány. A farizeusok addig hergelik a népet, míg Jézus helyett a „népszavazáson” Barabást választják, és még Péter - a kőszikla - is elbizonytalanodik. A főpap udvarán valaki felismeri, és azt mondja: „Ez is hozzá tartozik.” És Péter nemmel válaszol. Másodjára a tanítványtársait, köztük a testvérét is megtagadja. Harmadszor, amikor ízes galileai tájszólással bele- pottyan egy beszélgetésbe, és felismerik, megtagadja a szülőföldet, a Genezá- retet, Galileát. És megszólal a kakas. Az Úr pedig hátrafordul, és rátekint Péterre. Nem haraggal, csak szomorúan.

Totális csőd, totális zsákutca. Mindegy. Enni kell, dolgozni kell. Elmennek halászni. Szűrik a vizet, tépik az evezőt, itt is eredménytelenség, teljes csőd. Hogy eszükbe jusson Jézus szava: .....nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. ” De hol van ő? Ott áll a parton. Nem haragszik sem az őt megtagadóra, sem a kereszt alól távolmaradókra. Szere

tettel szól: „Fiacskáim, van-e valami ennivalótok? ” Nem azért kérdezi, mert kérni akar tőlünk, hanem mert adni akar. Nemcsak kenyeret és bort, hanem szere- tetet és bűnbocsánatot. Jó lenne, ha az ünnepen az ő asztalától mi sem maradnánk távol. Mert ez is - és egyelőre csakis ez - a határok nélküli nemzet- egyesítés! Advent azt üzeni, hogy a zsákutcából csak igazi bűnbánattal lehet kijutni, amint a niniveiek is tették: a szolgától a királyig mindenki böjtölt és imádkozott. Nemcsak Pétert kérdezte meg az Úr, hanem bennünket is megkérdez: „Szeretsz-é engem?” Válaszoljuk Péterrel: „Szeretlek, Uram. ”

Ám Jézus nem elégszik meg ennyivel, hanem megkérdezi: Mennyire szeretsz? Jobban szeretsz-é engem a testvérednél, a kényelmednél, a hobbidnál, a pénzednél? És erre a kérdésre nem lehet a néhai slágerrel válaszolni, hogy tudniillik „szeretlek is, meg nem is...” Szeressük őt, hogy szerethessük egymást! Mert Isten minket úgy szeretett, hogy az édenbe az átkos helyett új fát ültetett. Az élet fáját, az Úr csemetéjét, amelyre emlékeztet a fenyő, mely olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, levele nem hervad, és jó gyümölcsöt terem. Csúcsa a betlehemi csillagra emlékeztet, amely - tudjuk- két együtt álló bolygóból lett fényes csillaggá. Mi is csak együttállásban, konstellációban tudunk Isten kegyelméből ragyogni.

Nyíregyházán írom e sorokat, miközben olvasom a világhálón a megnyilvánulásokat, az otthoni sajtóbeli reagálásokat. Üzenem haza: „Legyen testvére magyar a magyarnak.” Itt a patikus nénitől a barátokig mindenki nagy együttérzéssel és aggodalommal kérdezi: milyen a hangulat? Bár áldássá lenne a nyomorúság. Addig is bajt bajjal ne tetőzzünk, egymás torkának ne essünk.

Cseng a telefon. A vonalban Dezano- ve Bartolomeu Inacio, a nyíregyháziaknak és barátainak egyszerűen csak Berci, az afrikai Mozambik gyermeke. Tíz éve él Magyarországon, öt éve az Oltalom Hajléktalanellátó Szolgálat szakmai vezetője. Olyan ő, mint Boldizsár, a szemesen király. O is sajnálatát és együttérzését fejezi ki: „Bárcsak szavazhattam volna, de nekem nincs szavazati jogom”- mondja.- Ne búsulj, Berci, valaki már szavazott ránk, hogy polgártársak lehessünk. Igaz, drága árat fizetett érte, ezért kereszt a karácsonyfa talpa.

Advent van, és érik öreg földünk, mint egy nagy gyümölcs. Jelentkeznek az idők jelei: nép támad nép ellen, nemzet nemzet ellen, hallunk háborúkról és földindulásokról, egyik tragédia a másikat éri. Advent üzenete, hogy vigyázzunk. Vigyázzunk és imádkozzunk, hogy Trianon után el ne veszítsük az örök hazát is.

Gabucza Tibor

református lelkipásztor

(Székelyhíd, Bihar megye, Románia)

Állandó várakozásban

Tavaly télen a mentőt vártuk a nagymamámmal. Tudtuk, hogy jönni fog, hiszen az orvos megrendelte, de nem tudtuk, mikor érkezik majd meg hozzánk. Úgy gondoltuk, nyolc előtt biztosan nem jön. Reggelre azonban hatalmas hó borította a tájat. S amíg mi bent készülődtünk a mamával, nagypapám és édesapám rendületlenül lapátolták a havat. Mindenki szorgalmasan tette a dolgát. Azt hittük, bőven van még időnk, a mentő azonban röviddel hét után megjelent - ugyanis korábban útnak indult a hó miatt hosszabb menetidőre számítva. Kapkodni kezdtünk; először a pulóvert is fordítva adtam fel a nagymamámra. S bár a mentősök kedves, türelmes emberek voltak, nagyon kellemetlenül éreztük magunkat, hiszen nem voltunk még készen. Tudtuk, hogy jönnek, vártuk őket, mégsem készültünk el, mert hamarabb érkeztek, mint gondoltuk.

Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok! (Lk 12,40) Advent igéje készenlétre int. Amikor a Krisztussal való találkozást, az Emberfia eljövetelét váijuk, talán sokszor úgy érezzük, hogy hiába várjuk, nem jön. Késik. Kezdünk türelmetlenek lenni, s már a lelkesedésünk is alábbhagy. Esetleg hamis biztonságba ringatjuk magunkat, és arra számítunk, hogy majd csak a távoli jövőben érkezik el.

Legyetek készen! Mit jelent ez? Elsősorban nem a külsőségeket, nem a megfelelő ruházatot, hanem a belső, lelki készenlétet. Egy olyan állapotot, amelyben nem kapkodunk, nem hagyunk rendezetlen dolgokat magunk után, hanem figyelmünket, gondolatainkat bármelyik pillanatban maradéktalanul Krisztusra tudjuk irányítani. Készen állni azt is jelenti: készségesnek lenni. Készségesnek lenni arra, hogy meghalljuk, ha szól; hogy megértsük, mit mond igéjében. Készségesnek lenni arra, hogy megérezzük: ott áll a betegágy mellett, és meglátni, hogy ő ad erőt a fájdalom elhordozásához.

Állandóan indulásra készen állni és várni a mentőt - bizony fárasztó dolog. Állandóan várakozásban élni - feszültséggel jár. Állandóan arra gondolni, hogy mennyi időnk van még hátra, mit hoz a holnap, és mikor jön el az Emberfia - mindez valóban nyugtalaníthat bennünket. De ha készenlétünk készséget, belső egyensúlyt jelent, nem pedig ideges kapkodást, akkor igazi, boldog adventi várakozásban van részünk. Akkor úgy éljük a napjainkat, hogy nem ér bennünket váratlanul vagy kellemetlenül az Úr érkezése.

Légy készen! Légy készséges! És légy boldog, mert az Úr közel!

Hulej Enikő

Vétkeztünk! Ments meg!

Vannak alkalmak, amelyek utólag - miután átéltük őket - fontosabbnak bizonyulnak számunkra, mint előzetesen gondoltuk. Olykor egy ige teszi emlékezetessé az együttlétet, amelynek az üzenete váratlanul felerősödik, időszerűvé válik.

így jártam advent első vasárnapján Bécsben, ahová áhítatra hívtak, egyben pedig azt kérték, hogy ennek keretében emlékezzem meg az éppen négy éve ugyanezen a napon - november 28-án - eltávozott Szépfalusi Istvánról és idén őt követő feleségéről, Mártáról. Ismeretes, hogy a házaspár tevékenységében összefonódott a spirituális, a lelkészi munka - amelyet az Ausztriai Magyar Lelkigondozó Szolgálat keretében végeztek -, illetve a magyar kultúra magas színvonalú ápolása, melynek érdekében létrehozták a Bornemisza Péter Társaságot.

Az alkalomnak az említetteken túl örvendetes időszerűséget adott, hogy többéves előkészítés után - amelyben egyházunk is segítő szerepet vállalt - a lelkigondozó szolgálat talaján megalakult az osztrák evangélikus egyház szervezetébe tartozó ausztriai magyar evangélikus gyülekezet. Ez a tény reményt nyújt arra - mégpedig hosszú távon -, hogy a jövőben az eddiginél nagyobb számban hosszabb-rövidebb ideig Ausztriában élő evangélikus honfitársaink anyanyelvükön részesülhetnek az egyházi szolgálatban. Engem a gyülekezet és a társaság együtt hívott meg; többek között azok a presbiterek kértek fel, akiket azután december 5-én Szebik Imre magyar és Herwig Sturm osztrák püspök együtt iktatott be a szolgálatba.

A látogatás során nem először éltem át azt az élményt - viszont az idén adventben mélyült el bennem -, hogy némely ószövetségi igék erőteljesebben közvetítik az adventi üzenetet, mint a jobban ismert újszövetségi textusok. A Bírák könyve 10. fejezetének 15. verse volt a nap egyik igéje. Ezt választottam alapigéül a capistrangassei alkalmon, a Szépfalusi család otthonában, mely ma a Bornemisza Péter Társaság székhelye, és a gyülekezeti alkalmak némelyikének is helyet ad. Az itt található emlékkönyv kortörténeti dokumentum: bizonyítja, hogy anyaországi, erdélyi, felvidéki, vajdasági írók, művészek, egyházi személyiségek és „névtelenek” sora fordult meg a Capistrangassén, és élvezte a család vendégszeretetét.

A választott textus szerint „Izraelfiai ekkor azt mondták az Úrnak: Vétkeztünk. Tégy velünk teljesen úgy, ahogy jónak látod, csak most ments meg bennünket! Adventben első pillantásra meghökkentő ez az ige. Úgy érezzük, mintha az előző hetekből, az utolsó ítélettel, az örök élettel foglalkozó vasárnapokból maradt volna vissza. Azután megértjük, hogy adventról, Isten szeretetéről, Isten kényszeréről, Isten áldozatáról szól. Ezt a folyamatot gyakran elfedi a leginkább elvilágiasodott ünnep, a karácsony hangulata.

A választott nép botlásairól, hűtlenségéről beszél itt az Ószövetség. A ma sokat hangoztatott zsidó-keresztény kultúra erről is szól. Vétkeztünk! Tégy velünk amit akarsz, csak most ments meg bennünket! - újra és újra ez hangzik el, minden adventben ezzel szembesülünk. Az Atya miattunk is újra el kell, el kellene, hogy küldje a Fiút.

Ebben az adventben Bécsben az együttlétnek sajátos tartalmat adott az emlékezés. Nem embereket dicsőítettünk, hanem Istennek adtunk hálát Szépfalusi Istvánért és Mártáért, életükért, szolgálatukért; azért, mert évtizedeken át tolmácsolták a kérést Isten felé: ments meg minket!

Mi adja az élet értékét? A sokféle lehetséges válasz közül hozzám az áll a legközelebb, amely azt tartja a legfontosabbnak, hogyan hatott valaki mások életére. Valójában ez Krisztus követése. Hiszen Jézus Krisztus csodáinak is mindig az a lényegük, hogy emberek találkoztak vele, és ettől megváltozott az életük.

Ez jellemezte Szépfalusi Istvánt is. Elmondható, hogy jelentős lelkészi, nagy fontosságú kulturális és kiemelkedő szervezői teljesítményt nyújtott. Mégis mindennél fontosabb volt az a hatás, amelyet mások életére gyakorolt. Megszámlálhatatlanul sok embernek - közülük többen is részt vettek az adventi alkalmon - nyújtott segítséget életük újrakezdéséhez. Az ő életpéldája is cáfolata annak a hamis állításnak, hogy nincs pótolhatatlan ember. Valójában minden ember pótolhatatlan. Van, aki „csak” egy család, van, aki nagyobb közösség, munkahely, település, netán az egész emberiség számára nélkülözhetetlen; és mindnyájan kedvesek, fontosak Istennek.

Szépfalusi István hatéves volt, magam pedig négy, amikor megismertem őt. Tudnék a hibáiról is szólni, ahogy a magaméiról is. A hibáink is jellemzőek ránk. Bajban voltam az emlékezéskor; be kellett vallanom - bár Mártát is iljúkorunk óta ismerem -, hogy az ő hibáiról nem tudok. Biztosan voltak, de nem tapasztaltam őket. Rejtély számomra - magam is megélem -, hogyan szerethetnek minket, esendő férfiakat ilyen nők. Szépfalusi Márta társ volt, anya volt és önálló alkotó egyéniség, többek között műfordító.

Istvánnak „Mózesként” nem adatott meg, hogy életében létrejöjjön a magyar gyülekezet, hogy bejusson az „ígéret földjére”. Márta volt az, aki Józsuéként befejezte ezt a munkát. Távozásuk után az élőkre maradtak a további feladatok. A végrehajtásuk érthetően nem megy feszültség nélkül, de az adventi lelkűiét - Vétkeztünk! Ments meg! - segít. Azt a munkát, amelyet Szépfalusiék évtizedeken át végeztek, immár új körülmények között, új lehetőségek birtokában kell - az anyaországgal a háttérben - végezni. Megőrizve a spiritualitás és a magyar kultúra sajátos ötvözetét, a kettős identitást. Nekünk, barátaiknak kell óvni, őrizni a nehéz időkben helytállt szolgálók életművét, emlékét.

Ma sincs más út, mint a nyitott, befogadó, ökumenikus gondolkodás útja. Adventben természetes, hogy a jövőt fürkésszük. Jézus után minden nemzedék tagjai úgy vélték, hogy még az ő életükben visszatér a Messiás. Most ismét felerősödött ez a hangulat. Sokan vélik jelnek Izrael Állam létét, a választott nép összegyűjtését. Fenyegetőbb üzenet a terrorizmus és az, hogy az ember képessé vált arra, hogy elpusztítsa a világot. Nem kétséges, hogy a Gonosz, ha rendelkezik hozzá eszközzel, meg is teszi ezt. Nincsen más lehetőségünk, mint megismételni az egykori könyörgést. Vétkeztünk! Ments meg minket!

Szubjektiven fejeztem be az adventi elmélkedést, Ady Endre Az Úr érkezése című versének a soraival, melyek számomra mindig a leghitelesebben közvetítik az adventi üzenetet: „Mikor elhagytak, / mikor a lelkem roskadozva vittem, / csöndesen és váratlanul / átölelt az Isten.” Frenkl Róbert

A gyomai és mezőtúri egyházközségeket múlt szombaton meglátogatta Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke. Érkezésének apropója nem valamilyen ünnep vagy évforduló volt. Egyszerűen meg szerette volna ismerni a gyülekezetek mindennapjait és a helybeli evangélikusságot, hiszen beiktatása óta első ízben találkozott a két kisvárosban élő hívekkel.

Délután szeretetvendégségen lehettünk együtt Gyomán; a püspök diaképes áhítata után baráti hangú beszélgetés kezdődött a közösségek életéről és terveiről.

Az együtt gondolkodás végső konklúziója egyértelmű volt: sok mindent tehetünk, lehetnek a megmaradásra és

növekedésre vonatkozó terveink, de ezek csak úgy valósulhatnak meg, ha gondolataink és tetteink középpontjában, az őt megillető helyen Jézus Krisztus áll és marad.

Advent harmadik vasárnapján mindkét gyülekezetben Gáncs Péter hirdette az igét az istentiszteleteken.

Csak egyetlen napot tölthettünk együtt: ez minden bizonnyal kevés ahhoz, hogy teljes képet kapjon egymásról a két közösség és az egyház- kerület vezetője. De arra bizonyosan elég, hogy érezhessük: a kis gyülekezetek is fontosak, küldetésük van. és nem adhatják fel a megmaradásba vetett reményt.

Horváth Anikó