Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-12-19 / 51-52. szám
4. oldal - 2004. DECEMBER 19-26. Evangélikus Élet Azarel és én „A környezet, melyben Azarel él, a zsidó papi család, érdekes háttér. Nagyon hasonlít egy protestáns papi család életéhez. ” (Schöpflin Aladár: Azarel - Pap Károly könyve. Nyugat, első szám, 1938.) Azarel. Pap Károly regényének a címe. A regény főhőse egy zsidó papfi, Azarel, akinek a személyiségét mélyen meghatározza zsidó identitása. Ám ez a meghatározottság nem teszi őt fanatikussá, hanem felkelti benne kérdező énjét. Küzd a hovatartozás problematikájával, rákérdez vallása kritikus pontjaira, és közben kritizálja őket. Pap Károly művében tisztán kikristályosodik az a küzdelem, amely identitásával kapcsolatban zajlott lelkében. Az író nem fukarkodik a kemény, kritikus szavakkal, amikor saját, zsidó vallását vagy a számára sok tekintetben vonzóbb, ám ugyanabba a zsákutcába futó kereszténységet mutatja be. Azarel. Pap Károly regényének a címe. Egyike azon könyveknek, melyekkel az idén, a 2004/2005-ös tanév első szemeszterében foglalkoztunk az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszéke által meghirdetett szeminárium keretében. Pap Károly mellett Gelléri Andor Endre és Szerb Antal voltak „segítőink” a szemináriumon, amelyen az identitáskeresés, az identitásválság kérdését dolgoztuk fel, mégpedig a már említett zsidó származású magyar írók munkásságának tükrében, akik mindhárman a holokauszt áldozataivá váltak. „Mi az identitás?” - tette fel az első hallásra egyszerűnek, ám néhány percnyi gondolkodás után igen összetettnek tűnő kérdést az első órán a szemináriumot vezető dr. Gombocz Eszter egyetemi tanár (PPKE). Erre próbáltunk meg válaszolni egyrészt általánosságban, másrészt szubjektiven csütörtökönként az egyetem tizenhármas termében. A három író segítségével kerestük a válaszokat a saját vallási identitásunkkal kapcsolatos kérdésekre. Azarel. Azt hiszem, ez az a név, melynek hallatán sok minden eszembe jut majd - akár hosszú évek múltán is - a szemináriumnak köszönhetően. Őszintén remélem, hogy ez a félév egy érdemi, interdiszciplináris keretek között zajló dialógusnak a kezdete egyetemünkön és egyházunkban olyan kérdésekről, olyan témákról, melyekről tényleg szükséges lenne, melyekről valóban fontos lenne végre őszintén beszélnünk. (Azt hiszem, az elmúlt hetek magyarországi eseményei is alátámasztják ezt az állítást...) Mi az evangélikus identitás? Rákérdezhetek? Gáncs Tamás Tisztelet és méltóság az idősellátásban Tapasztalatok az Egyesült Királyságból A Katolikus Szociális Módszertani Intézet a fenti címmel hirdette meg konferenciáját, amelyet december 8-án a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia központi irodaházának tanácstermében tartottak. Tessa Harding az angliai Help the Aged elnevezésű, idősügyekkel foglalkozó civil szervezet főtanácsadójaként munkájában a kor szerinti esélyegyenlőséget, valamint az idős emberek állam- polgári és emberi jogai érvényesülésének az elősegítését szorgalmazza. A konferencia másik előadója Annie Stevenson, az említett civil szervezet szakértője volt, aki a szociális ellátásra szoruló idősek intézményi ellátásával kapcsolatos kutatásokat vezette az Egyesült Királyságban. Angliában szervezett kampánnyal hívják fel a figyelmet az idősek diszkriminációjára. Az idős emberek iránt megnyilvánuló tiszteletlenség, a munkaerő- piacon történő „sutba dobásuk” (kor szerinti diszkrimináció), a médiából való kiszorításuk vagy éppen negatív sztereotípiákkal való teliaggatásuk (a cikkekben az öreg embereket „ostobának” és „undorítónak” ábrázolják) hazánkban is ismerős állapot. Csakúgy, mint a politikai retorikában való felhasználhatóságuk vagy a kiszolgáltatottságukkal való visszaélés a gondozóotthonokban. Az előadás bevezetésében a Tízparancsolat egyik szívhez szóló parancsolatát olvashatták kivetítve a résztvevők: „ Tisztelt apádat és anyádat, hogy hoszszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!" (2Móz 20,12) Ma többre becsüli a társadalom a fiatalokat,'emiatt úgymond „szemétdombra” kerülnek az idős emberek. Ahhoz, hogy az időseknek lehetőségük legyen hallatni a hangjukat, befolyásolnunk kell az embereket. A szigetországban 1997 óta hétezer telefonhívás futott be a segélyvonalon az idősek bántalmazásával kapcsolatosan. Ide tartozik a verbális szidalmazás, a faji, nemi, vallási alapon történő becsmérlés és a családon belüli erőszak, valamint a munkában megfáradt, elfásult gondozók rehabilitációjának problémája is. Az életminőség javításának tárgyalásakor Maslow amerikai pszichológus szükségelméletére is utaltak (ezt E. Allardt finn szociológus 1975-ben továbbfejlesztette), amely a birtoklás, a szeretet, a létezés vagy önmegvalósítás, az emberi szükségletek és a jólét három hierarchikus szintjét mérhetően különbözteti meg. A hozzászólók közül Brebovszkyné Pintér Márta evangélikus lelkésznő, a Női Missziói Osztály vezetője felvetette, hogy például az építészeket egy kis időre be kellene vinni az idősotthonokba, hogy a kívánalmaknak sokkal inkább megfelelő intézményeket tervezzenek. Véleménye szerint szükség volna a fiatalok motiválására is az idősek félelem nélküli megismerése érdekében. Az iskolákat együttműködésre kell ösztönözni, el kell vinni a tanulókat az otthonokba. Az orvostanhallgatók gyakorlatozását erre a területre is ki lehetne terjeszteni. A rendezvény mottóját Hamvas Béla sorai adták: „Érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Minden érett gyümölcs ezt bizonyítja.” Az angliai szervezet eredményeiről weboldaluk nyújt bővebb felvilágosítást (www.helptheaged.org.uk). Dicséret illeti a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálatot a konferencia kiváló megszervezéséért. Darabos Attila INTÉZETI LÁNYOK „A szeretet nagyon nagy dolog” Csoportos beszélgetés egy javító-nevelő intézet lakóival Kedvesek, élénkek, vidámak, mint a 17- 19 éves lányok általában. A környezet sem kelt rossz benyomást a budapesti leánynevelő és -javítóintézetben, ahol szigorú napirend szerint telnek a napok. Rend, szervezettség, tisztaság, fegyelem uralkodik mindenhol, de a bentlakókat segítőkész emberek veszik körül. Ki ezért, ki azért került ide hosszabb-rövi- debb időre, egy azonban közös bennük: törvénysértést, bűncselekményt követtek el. A büntetés letöltésének nehézségeit átélve is állítják: sokuknak jobb, emberibb élete van az oltalmazó falak között, mint egykori, saját, szabad környezetükben. A helyszínen készült né- hányukkal az alábbi, már a karácsonyt is idéző beszélgetés.- Hogyan vélekedtek á bűnről? Márti (18 éves): Bűnt elkövetni - úgy gondolom - többféle módon, testileg és lelkileg egyaránt lehet. A nagyobb a lelki bűn, az, amely életünk végéig elkísér. Betti (17 éves): Ilyen bűn - s szerintem ez a legnagyobb - elvetetni egy gyereket. Márti: S lehet, hogy ettől még valaki akár élete végéig- boldogan él, de belül örökké megmarad a seb és örökké fájni fog neki.- Van már lehetőség - akár a kitett inkubátorok segítségével, akár a nevelőszülői hálózat révén - gondoskodni egy . megszületett, de nem kívánt gyerekről! Gabi (18 éves): Igen, de az olyan gyerekeknek, akiket bent hagynak a kórházban, azután nevelőszülőkhöz, vagy intézetbe kerülnek, jóval kisebbek az esélyeik, mint családban nevelkedő társaiknak. Hiszen ők nem kapják meg azt a szeretet, amelyet egy gyereknek meg kell kapnia. Márti: Bűn még az is, ha válaki ellen követünk el valamit. Bűn például szándékosan megbántani másokat.- Bűnt persze valamennyien elkövetünk, a kérdés valójában az: hogyan lehet megszabadulni ettől, illetve hogyan lehet jóvátenni vétkeinket. Márti: Az első és legfontosabb, hogy magunkban megbánjuk vétkünket. Hogy rájöjjünk arra, hogy bűnt követtünk el, és bevalljuk saját magunknak. Utána próbáljuk meg jóvátenni.- Szokott ez sikerülni? Anita (17 éves): Ha valaki nagyon akarja, akkor van esélye rá.- Szerencsére nemcsak a bűnről szól az életünk, hanem az évnek ebben a szakában különösképp sokat emlegetett szerétéiről is. Ti mit gondoltok erről? Mit jelent számotokra a szeretet? Márti: A szeretet nagyon nagy dolog. Itt az intézetben mi - akik be vagyunk zárva - tudjuk megtapasztalni igazán, hogy mi is az igazi szeretet. Távol a családtól és a barátoktól a szeretet az egyetlen, ami összetartja az embereket. Akik ide bekerülnek, azoknak nincs más lehetőségük, mint azokba kapaszkodni, akiket szeretnek. Pedig sokszor előfordul, hogy csalódnunk kell: akikről azt hittük, hogy szeretnek, hátat fordítanak nekünk, mondván: „Amit tettél, az megbocsáthatatlan.” S többé már arra sem veszik a fáradságot, hogy feladjanak egy képeslapot. Anikó (19 éves): Az is szeretet, ha egymáshoz jót szólunk, egymásnak jót teszünk, netán megajándékozzuk egymást. Vagy ha valami baja van a másiknak, segítünk neki.- Mivel tudjátok egymást megajándékozni? Betti: Rengeteg mindennel, s egyáltalán nem csak tárgyakkal. Például az is a 'szeretet kinyilvánításának az egyik módja, hogy reggel megfőzöm a kávét, sőt oda is viszem annak, akit szeretek. Márti: Egy mosollyal, egy öleléssel, jó szóval, érintéssel vagy bármivel, amivel éreztetem a másikkal, hogy figyelek rá, fontos nekem. Anita: Itt bent ez nagyon fontos. Márti: Nálunk nagyon nagy szükség van arra, hogy ha megkérek valakit valamire, azt teljesítse is. S most nem nagy dolgokra gondolok, hanem olyanokra például, hogy megkérek valakit, fésülje ki a hajam, vagy segítsen valamelyik kötelező feladatot elvégezni. Itt az ilyen apróságok is fontosak és nagyon jólesnek; olyanok, amelyekről kint nem gondoltam volna, hogy valaha is fontossá válnak a számomra. Ezek az emberi kapcsolatok nagyon sokat segítenek. Betti: Itt nincs velünk a család szere- tete, ezért olyan nagy űr vesz körül, hogy szinte sohasem lehet elég az, ahogy szeretjük egymást. Gabi: Én nem tudok mit mondani a családi szeretetről. Kétéves koromban anyám egy intézetben hagyott, később nevelőszülőkhöz akartak adni, de persze nem mentem. Utána keresztanyámék vettek magukhoz, akiket én szerettem, de ők nem szerettek engem. Azután ide kerültem. Eleinte még kaptam tőlük leveleket... Már nem kapok. Sőt amikor egyszer eltávozáson voltam náluk, egy rendőrségi üggyel a nyakamban jöttem vissza. Most már nehezen tudok megszeretni bárkit is; még akik szeretnek, azokat is eltaszítom magamtól.- Adventben vagyunk, közeledik az ünnep. Hogy szokott itt telni a karácsonyt, és hogyan élitek meg? Betti: Egy ünnepet már eltöltöttem itt, és egészen más volt, mint otthon. Az persze nagyon rossz, hogy nincs itt a család, másrészt viszont olyan szép itt a karácsony, hogy még inkább vágyakozunk az otthoniak után. Márti: Szerintem is álomszép itt a karácsony. Műsor van, együtt énekelünk, együtt eszünk, gyönyörű szép fát is állítunk. Egészen bensőséges a hangulata, á légköre. Sokan vannak közöttünk, akik otthon nem is tartották meg ezt az ünnepet. Nekik különösen rossz, hogy ide bekerülve, egy javító-nevelő intézetben ismerik meg, és százszor szebb és szere- tetteljesebb karácsonyt „kapnak”, mint otthon a saját családjuktól. Én is itt voltam már tavaly is, ezért nem tudtam senkinek sem nagy ajándékot venni, így saját kezűleg gyöngyöt fűztem, kerámiákat készítettem. S láttam, hogy jobban is örültek ezeknek, mintha a boltban vettem volna valamit. Betti: Viszont nagyon nem szeretem sok családban azt a szokást, hogy karácsonykor tilos veszekedni. Ez rendben is van, de azt nem értem, hogy miért csak ilyenkor kell szeretni egymást? Gabi: Én utálom a karácsonyt. Nem is szoktam mást csinálni, mint hogy elmegyek sétálni. Felteszem a fülhallgatót, sétálok az üres utcákon, és nem gondolok semmire. Nem szeretem sem a karácsonyfát, sem a kivilágított üzleteket, sem semmit, ami ehhez kapcsolódik.- Ki az, akire karácsonykor különös szeretettel gondoltok? Betti: Anyukámra. Anikó: A lányomra, a barátaimra, a gyerek apjára. (Anikónak van egy kétéves gyereke, aki vele él az intézet úgynevezett baba-mama részlegében - Gy. G.) Anita: Az egész családra. Márti: Nekem nemcsak a család jut eszembe ilyenkor, hanem „úgy mindenki”. Gabi: Apukámra és a szerelmemre.- Mennyire változtatok meg itt az intézetben? , Betti: El sem tudom mondani. Elkezdtük egészen más oldalról nézni az életet, s jó, hogy most már nem úgy gondolkodunk, mint a többi - kinti - lány. Márti: Én olyan szinten megváltoztam, hogy már nem is tudom magam beleélni abba, amilyen voltam. Az életfelfogásom, az érzéseim, az emberekhez való hozzáállásom, minden. Sok emberrel találkoztam, akiktől olyanokat hallottam, akiket olyannak láttam, és úgy viselkedtek velem, hogy ez jó irányba terelte, és gyökeresen megváltoztatta az életemet. S most már nemcsak magamat, hanem ezeket az embereket is elég erősnek érzem ahhoz, hogy ne kerüljek vissza ismét egy ilyen helyzetbe.- Őszintén kívánom, hogy így legyen! Játsszunk egyet! Mondjátok el, hogyan képzelitek el tíz év múlva az életeteket! Betti: Biztos, hogy suliba fogok járni, mégpedig valamilyen egyetemre. Ameddig csak lehet, tanulni fogok, idegenvezető szeretnék lenni. Hogy lesz-e családom, azt nem tudom, de ha jönne a nagy szerelem, akkor biztosan hajlandó lennék belemenni abba is. Nem akarok én Ferrarival járni; a lényeg az, hogy boldog legyek. Márti: Én is tanulni szeretnék, utána pedig gyerekekkel foglalkozni, óvodában, iskolában vagy egy intézetben, s amellett szeretnék tánctanár is lenni. Mihamarabb szeretnék saját gyereket is. Persze csak ha találok valakit, akivel le tudom élni az életemet, mert nem akarok elválni. Ha egyszer összeházasodom valakivel, akkor azzal tényleg életre szólóan szeretnék együtt maradni. S jó lenne, ha tíz év múltán is megmaradna a kapcsolatom azokkal az emberekkel, akikkel most itt bent megvan.- Ennyire fontos a házasság? Márti: Igen, fontos. Lehet, hogy divat nem összeházasodni, szerintem viszont jó dolog. Ez úgy jó, ahogy van. Gabi: Én csak két évvel nézek előre, s remélem, akkorra meglesz a házam - most úgy tűnik, lesz rá lehetőség, hogy vegyünk egyet. Én is szeretnék továbbtanulni, hogy mit, azt még nem tudom, csak azt, hogy matematikával akarok foglalkozni. És szeretném magamhoz venni az öcsémet is. Anita: Én is tanulni szeretnék, jó volna eljutni minimum az érettségiig, utána dolgozni, családot alapítani. Anikó: Ha innen kikerülök, munkába állok, gyereket nevelek. Tanulni is jó volna. Én cukrász szeretnék lenni. Gyarmati Gábor
