Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-12-12 / 50. szám
Bottá Dénes felvételei 8. oldal - 2004. DECEMBER 12. Evangélikus Élet Médiaműhely után A hitelesség a legjobb reklám Alig két hete érkeztem haza Szingapúrból, a világ másik feléről. És ismét rá kellett döbbennem, milyen keveset tudok arról, ami itt, a közvetlen közelemben zajlik. Koromsötét novemberi délután. Balatonszárszó ilyenkor már téli álmát alussza. Miután a vasútállomástól végigballagtam a kísértetiesen kihalt Jókai utcán, megkönnyebbülve láttam meg a missziós ház hívogató fényeit. A házigazda: Végh Szabolcs A műhely háziasszonya: Boda Zsuzsa Boda Zsuzsa, a médiaműhely háziasszonya, Végh Szabolcs, a konferencia-központ megbízott igazgatója, felesége és kicsi lányuk családias szeretettel fogadtak a skandináv hangulatú, igényesen felújított házban. Jól éreztem magam Szárszón. De nem elsősorban a szép környezet miatt. Inkább az emberek, a találkozások, a jó beszélgetések szereztek inkább örömöt. Az meg különösen, hogy - ellentétben az istentiszteleteken tapasztaltakkal - itt a fiatalok voltak többségben. De persze nem hiányoztak az idősebb korosztályok képviselői sem. Szilágyi Ramóna Bakonycser- nyéről érkezett. - A maga háromezer-ötszáz tagjával ez a legnagyobb falusi evangélikus gyülekezet. Településünknek saját televíziós lánca is van. Pelles Ferencné, Ilona a kétszázötven éves nyíregyházi gyülekezet lapját hozta el. - Tizenharmadik esztendeje szerkesztjük lelkes laikusokkal, hívőkkel és lelkészekkel az 1400 példányban megjelenő Hírmondót. Zsíros András Kaposvárról jött. - Teológusként végeztem, de még tanulni szeretnék. A marketing és a public relations érdekel. Tizenhárom éves korom óta írogatok. Legutóbbi próbálkozásunk, a Cipő című, fiatal evangélikusoknak szóló lap sajnos megszűnt. Lehet, hogy túl szokatlan volt, s persze a pénz is hiányzott. Chladek Tibor gimnazista, a társaság legfiatalabb tagja. - A nagypapám presbiter volt, én pedig a teológiára készülök. A kőbányai evangélikus gyülekezet- lapjába írogatok, valamint a Pad Alatt és a MéDiák című diáklap főszerkesztője, illetve szerkesztője vagyok. Naszádi Krisztina, a Harmat Kiadó főszerkesztője. - Református vagyok, két fiam van, akiktől sokat tanulok. Például azt, hogy az egyházi sajtónak, televíziónak feltétlenül meg kellene újulnia. Ezt az idejétmúlt, fantáziátlan nyelvi és képi világot ők egész egyszerűen nem értik. Nem jut el hozzájuk az üzenete. Novotny Zoltán, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke, 1986-tól 2002-ig a Petőfi rádió adófőszerkesztője. - Egyszer valaki a következő szavakkal jellemzett engem: „Határozott véleménye: talán.” Igen, úgy gondolom, a kételkedés és a gondolkodás elválaszthatatlan egymástól. A keresztény értékeket akkor is becsempésztem a műsoraimba, amikor ez még nehezebben ment. Nagy Imre, a Magyar Televízió Vallási Műsorok Szerkesztőségének szerkesztő-riportere. - A vallási műsorok karanténjából ki kell és ki is lehet tömi. Sok olyan műsor létezik, amelyben helye van a keresztény szellemiségnek, értékeknek. Jásdi Beáta Protestáns újságíróként a nagyvilágban . (A Balatonszárszón november 17. és 19. között megrendezett evangélikus médiaműhely nyitóelőadásának szerkesztett változata) Az ember valójában nem protestánsként, hanem utazóként közlekedik más országokban, különösen, ha munkaügyben szólítja a vállalt kötelezettség. Aligha hihető, hogy egyéni hitét, közösségi elkötelezettségét bárki is megjelenítse élete minden pillanatában, üljön bár repülőn, készítsen interjút államférfiakkal, gyötrődjön éjszakákon át a vágószobában vagy a klaviatúra társaságában. Ha úgy vesszük, protestánsként utazni annyit tesz, mint például szőke hajúnak lenni. Beleszülettünk valamibe, felnőtt fejjel, döntésképesen vállalunk valamit-a példánál maradva nem változtatjuk meg eredeti hajszínünket pusztán kedvtelésből -, de az, hogy munkavégzés közben tudatosítanánk magunkban szőkeségünket, nos, ez erős túlzás. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy bizonyos értékek mentén, a kultúrkörünkből, családi hagyományainkból, egyéni világlátásunkból fakadóan mindannyian különbözünk. Érvényes ez a kijelentés akár az újságírókra is. Annak idején, a Chrudinák-féle Panorámánál pályakezdőként legelőször azt tanultam meg, hogy az adott szó és a pontosság mindennél fontosabb a sajtóban dolgozó emberek számára. Debrecenben, a református gimnáziumban nem is volt kérdés, hogy a délutáni szi- lenciumra pontosan kell visszaérkezni, másként büntetést kaptunk volna. A katonaságnál - amelyet a maga nyerseségében, talán az általános káosz miatt néha enyhébbnek éreztem, mint a kollégiumi fegyelmet - hasonlóképpen jelentőségük volt az időpontoknak. Egy szó, mint száz, a pontosság számomra nem erény, hanem egyfajta kötelesség, és mindmáig rettenetesen érzem magam, ha elkésem valahonnan, vagy ha nem tartom magam a megbeszéltekhez. Az időhöz való viszonyomat azért vázoltam fel ilyen részletességgel, mert a megbízhatóságnak ezt a válfaját saját életemben protestáns örökségnek tartom. Ez a kijelentés talán meglepő, de semmiképpen sem mások ellen ilányul, sokkal inkább önazonosságunk pontosabb meghatározására citáltam ide. Az emberi kapcsolatok évszázadokon át ellehetetlenültek, ha a felek nem tartották meg adott szavukat. Protestáns őseink alighanem tudták ezt, és ezért jártak el oly pontosan mindennapi ügyeikben. Gondoljunk bele, micsoda önfegyelmet kívánt, ha példának okáért két ballagó kollégiumi diák megállapodott abban, hogy ha törik, ha szakad, bárhová is vesse őket a sors, kereken tizenöt év múlva, április 10-én találkoznak az alma mater falai között. Ez a bámulatos, nem pedig az, hogy a titkárnőnk két perc alatt kinyomoz egy mobiltelefonszámot. Mindannyiunk előtt közismert, hogy Kálvin követőit sokan szürkének, túlságosan is puritánnak, unalmasnak tartották és tartják. Való igaz, hogy a protestáns erkölcsi és hitbeli meggyőződés, a Teremtőhöz és a környezetünkhöz fűződő viszony személyes jellege leegyszerűsíti a világba vetettség kérdéseit. Ez azonban egyúttal kiszámíthatóságot is jelent - ki ne szeretne olyan kollégával együtt dolgozni, aki mindig, minden körülmények között teljesíti kötelességét és feladatait? Protestáns újságírónak lenni miért is jelentene bármiféle közösséget az unalmassal, a megszokottal, az egyformával? A megújulás igénye, az örök kutakodás, az új iránti fogékonyság, nyitottság a világra - nos, ezek legalább annyira protestáns értékek, mint a közkeletű puritanizmus. Mindezt azért azért taglaltam ilyen részletesen, mert a pontosság és a megbízhatóság az egyik legkézzelfoghatóbb sajátosság, amely protestáns emberré, protestáns újságíróvá tesz valakit. Általában arra 'kell törekedni, hogy a sajtóban dolgozó ember bármikor visszatérhessen az adott helyszínre, más szóval ne égesse fel maga mögött a hidakat. Bizony nem is kevesen szentül meg vannak győződve arról, hogy a szemtelenség, az arrogancia, a kényszeres nagyotmondás valamifajta újságírói erény - pedig az ilyen kolléga hamar kiírja magát a jóakaratú emberek közösségéből. A pontosság mellett tehát a korrektség is elengedhetetlen erény és elsőrendű újságírói feladat. Anélkül, hogy honi sajtóviszonyainkat felpanaszolnám, mégis meg kell állapítanom: szakmai pontosságát és korrektségét tekintve a nyugati újságírás utcahosszal vezet előttünk. Utazásaim során megesett, hogy váratlan helyzetben, előzmények nélkül tudatosult bennem, hogy protestáns újságíró vagyok. Néhány évvel ezelőtt Észak-írországban, közelebbről Belfastban forgattam dokumentumfilmet a harminc éve dúló polgárháborúról. Bár az északír válságnak felekezeti vonatkozása is létezik - protestánsok állnak szemben katolikusokkal -, kétségkívül etnikai viszályról van szó. Nem gondoltam volna azonban, hogy a vallási hovatartozás ennyire meghatározó kérdés a mindennapokban. A helyi parlamentben, a Stormontban a legnagyobb unionista párt egyik képviselőjével találkoztam. Az interjú után - mintegy mellékesen - megkérdezte, melyik egyházhoz tartozom. Amikor kiderült, hogy református vagyok, felcsillant a szeme. „Református lelkész vagyok - közölte. - Hollandiában végeztem, magyar papokat is ismerek.” Szó szót követett, majd referálnom kellett a magyarországi felekezeti megoszlásról. Interjúalanyom sajnálkozva vette tudomásul, hogy hazánkban a római katolikusok vannak többségben. Majd - tekintettel közös hitünkre - felajánlotta segítségét, hogy a megközelíthetetlennek hitt helyi miniszterelnökkel, a történetesen szintén protestáns David Trimble-lel is interjút készíthessek. Felemelte a telefont: „Hallo, Mary? David benn van ma? Egy nagyon szimpatikus, magyar protestáns újságíró szeretne bejutni hozzá.” No, ekkor voltam életemben először és utoljára hangsúlyozottan is protestáns újságíró, amelyet az adott helyzetben a „megbízható” és a „baráti” kifejezések szinonimájaként foghattam fel. Végül is a remélt beszélgetés nem jött létre, de én alaposan elgondolkodtam: vajon az ember felekezeti vagy akár nemzeti hovatartozása valóban „felülírja” a számára adódó lehetőségeket? Mindenesetre Eszak-írország az a hely, ahol a „protestáns újságíró vagyok”-féle vallomásokat a társadalom egyik fele széles mosollyal fogadja, a másik ötven százaléknak pedig elkomorul a tekintete. Az efféle vendégszeretetnek persze vajmi kevés köze van a krisztusi szeretet parancsához, a jelenség sokkal inkább a napi politikai küzdelmek, egy különös tartomány helyi identitásainak útvesztőibe kalauzol minket. Előfordult olyan eset is, amikor óhatatlanul is össze kellett hasonlítanom a nyugati és a hazai protestáns média lehetőségeit, eszköztárát. A hollandiai Kämpen városában tanúja voltam, amikor egy - ha szabad így fogalmazni - református egyházhoz kötődő televíziótársaság tíz kamerával élő felvételt készített egy templomi kórustalálkozóról. Magától értetődően a legkorszerűbb digitális technikával, közvetítőkocsival. Mindez azért érdekes, mert egyfelől arról tanúskodik: könnyebb korszerű eszközökkel alkotó egyházi nyilvánosságot teremteni egy gazdag országban; másfelől viszont azt példázza, hogy az egyházaknak figyelemmel kell kísérniük a technikai újításokat, a modem üzenethordozókat. Más lapra tartozik persze, hogy ki milyen célra fordítja a rendelkezésre álló lehetőségeket: vannak, akik kórustalálkozót rögzítenek, és vannak, akik beszélgetőshow-t. Végezetül még egy személyes vallomás. Egy idegen ország idegen szállodájában járva az ember - legalábbis az első órákban - mindig felfedezőútra indul. Megnézi, helyén van-e a szappan, akad-e törülköző; még a minibárba is érdemes pillantani. Ami azonban igazán szívet melengető, az a fiókban diszkréten elhelyezett Újszövetség, amely nem pusztán egy könyv a sok közül, hanem titkos üzenet egy ismeretlen jóakarótól. Valakitől, aki talán éppen azt gondolja Istenről, életről, halálról, mint te magad. És amikor a fáradt, magányos utazó a lámpa fénye mellett belelapoz a könyvek könyvébe, biztosan tudja, hogy nincs egyedül. Szebb üzenet ez bármiféle postai küldeménynél, hiszen - bár a feladó ismeretlen - kétségkívül egy családhoz tartozunk. Szentesi Zöldi László Nem szeretem a vallási műsorokat. Olyan ez, mint gyerekkoromban a kötelező olvasmány volt: a muszáj akkor is elveszi az ember kedvét, ha egyébként jó, amit meg akarnak etetni vele. Talán azért is, mert olyan erőltetett, természetellenes dolog. A közszolgálati televízió ezekkel a félórákkal letudja a kötelezettségét - harminc percen át Isten a téma. Sajnos sokan éreznek hasonlóképpen. Vannak, akiknek elég, ha a műsor szignálját meghallják, már kapcsolnak is át valamelyik másik csatornára. Tudom, kevés a pénz, sokszor az alapvető technikai feltételek is hiányoznak, a külső forgatás, a több helyszínen felvett riport is gondot okoz. Eretnek gondolatként még az is fölvetődött bennem, mi lenne, ha Keresztény értékek az ökumené szellemét átültetnénk a.gyakorlatba. És három (négy?) vallási félóra helyett csak egy lenne, de az hosszabb, nézhetőbb, mai, a fiatalokhoz is szóló, ad absurdum - érdekes. Sokan mosolyogtak az ötleten. Ami azt illeti, sajnos magam is utópisztikusnak tartom ezen a végletekig szétzilált, pártideológiáktól összezavart, szomorú Magyarországon. Addig is azonban, míg szebb idők nem következnek-bízzunk Istenben meggyőződésem, hogy a keresztény értékek eljuthatnak a médiába. Nem az egyházi hírek, események, hanem hiteles arcok. Keresztény szellemben gondolkodó és élő, tisztességes ember szép számmal él közöttünk. Őket kell megszólaltatni, bemutatni. Panaszkodunk, hogy kevesen olvassák az egyházi sajtót, hogy fogynak az istentiszteletre járók, hogy még a hívők sem juttatják adójuk egy százalékát az egyháznak. Hogy ellenséges a légkör, amely a keresztényeket körülveszi. Lehetséges. Kampányokon, akciókon törjük a fejünket, plakátban, tévé- és rádióhirdetésekben gondolkodunk. Rendben. Ezt is meg kell próbálni. De talán szétnézhetnénk először a saját házunk táján. Hiteles-e az életünk? Szószéken, iskolában, munkahelyen és a családban - vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt, hogy jobbak legyünk? J. B. V.
