Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-12-12 / 50. szám
2004. DECEMBER 12. - 7. oldal Evangélikus Élet Egyedül este viselkedtek úgy, mintha ők is növények lennének. Az asztal köré gyűltek, mindenki egy helyben maradt, meggyújtották a koszorúnkon az egyik gyertyát, és beszélgettek. A legérdekesebb az volt, amit a gazda felolvasott. Egy különös történet volt, amelyből egy Jézus nevű kisfiú születését ismerhettük meg. Ez a kisfiú nagyon szegény volt, nem olyan, amilyen Isten fia lehetett, amikor a földön járt. Nem is egészen értettem, hogy miért erről a kis koldusgyerekről beszélgetnek az emberek, és nem a királyi pompában megérkezett Jézusról. Meg is kérdeztem a többieket. A tobozok azt mondták, hogy ez a Jézus, aki egy istállóban született és jászolban feküdt bepólyálva, ugyanaz, aki a világ ura. O az Isten fia. Meglepődtem, csodálkoztam, aztán nagyon megörültem. Ha ő kész volt úgy is a földre jönni, hogy csak egy istálló várta, akkor tényleg nagyon szerethet bennünket! Talán még a magamfajta, szerény kis tököket is... Ti mit gondoltok? Akkor megértettem, hogy milyen kedves az Isten, és mennyire fontosak vagyunk a számára. Ezért úgy döntöttem, hogy mostantól csakis őt szeretném szolgálni. Akkor még nem tudtam, hogy a többiek is mind ugyanerre az elhatározásra jutottak. Ez csak később derült ki, amikor már mindannyian rájöttünk, hogy mi is az, amivel ezt megtehetjük. Először azt találtam ki, hogy illatozni fogok Istennek. Minden erőmet összeszedtem, és igyekeztem varázsos illatokat kipréselni magamból. Huh, nem volt egyszerű! Már alig vártam az estét, és azt gondoltam, hogy ekkora igyekezetei már csak észre fognak venni ember barátaink is! De legalábbis a gyerekek, akik tudvalevőleg sokkal jobban látják és érzik még a világot. Ahogy leszállt az este, és a kis család körülülte az asztalt, már két gyertya égett a koszorúnkon. A gazda újra mesélt a Megváltó földre jöveteléről, de én nemigen tudtam figyelni erre, mert annyira lefoglalt az, hogy illatozzak. Amikor aztán a történet végén felcsendült az ének, már csaknem szétreccsentem a nagy erőlködéstől. Akkor a gazda legnagyobb kislánya egészen közel hajolt hozzánk, és így szólt:- Micsoda varázslatos illatot árasztanak ezek a fenyőtobozok! Milyen szürkék - az ember észre se veszi őket -, de csuda jó, hogy ilyen finom gyantaillatfelhő lengedezi körül tőlük az egész koszorút! Toboz Tamara boldogan pirulva pislogott a ragyogó gyerekszemekbe.- De jó! - suttogta. - Pedig én egész nap szerettem volna színessé válni, és tessék, így vagyok jó, szürkén! Az én dolgom az illatozás. Milyen csodálatos! Jó volt látni az örömét, mégis majdnem elsírtam magam bánatomban. Hát minden hiába! Az én igyekezetemet még csak észre sem vették! O, mit is keresek én ezen a koszorún?! Ha nem tudok illatozni, bármennyire is szeretnék, akkor mivel szolgáljam hát a mi Urunk dicsőségét? Szomorúságom okát még Tódor barátomnak sem árultam el. Csak magamban búslakodtam. De egyszer csak új ötletem támadt. Én fogok a legszebben énekelni Jézus királynak! - határoztam el. Másnap reggel alig vártam, hogy felébredjenek a többiek, mert alvás közben mégsem szerettem volna zavarni őket. De attól kezdve aztán nem volt nyugta mellettem senkinek! Dudorásztam és zümmögtem, trilláztam és lalláztam, hogy szépen csengővé váljék estére a hangom. Vacsora táján az egyik gyertya már nem bírta tovább.- Ne haragudj, Tóbiás, de sajnos el kell, hogy szomorítsalak. Attól tartok, ezen a világon nem a te tem, szenvedtem az életben: megolvasztottak, formába öntöttek, mindennap meggyújtanak, de a te éneklésedhez képest ez mind semmiség. Barátom - tette a vál- lamra szelíden a kezét -, biztosan van valami más, amivel jobban, szebben, tisztábban tudnád szolgálni az Úr Jézus dicsőségét. Kicsit elszontyolodtam, de igazat kellett adnom neki. Este aztán, amikor elkezdődött a karácsony- váró gyertyagyújtás, valamelyik gyerek véletlenül meglökte egy kicsit a koszorút a könyökével, és kiderült, hogy a mi két csengettyűnk milyen szép, csilingelő hangú. A legkisebb fiúcska össze- csapdosta a tenyerét örömében, és ugrándozva énekelte:- Csingilingi, kisharang! Hívogat, énekel a csengő! A csengő zavartan sütötte le a szemét, és úgy suttogta pironkodva maga elé:- De buta is voltam! Egész nap próbáltam illatozni, és hogy elszomorított, amiért nem sikerült. Most meg lám, hiszen csilingelni nekem nem is nehéz! Ezzel fogom szolgálni az Urat! De jó... - sóhajtotta boldogan. Bennem meg csak egyre nőtt az elkeseredés: én mit tegyek, velem mi lesz most már? Semmire se vagyok jó... Nem is jutott semmi az eszembe. Úgy búsultam, hogy alig vettem észre, amikor elérkezett az este. A koszorún kigyúltak a fénylő gyertyák, és a gazda felesége gyönyörködve figyelte a sárga és piros színekben táncot lejtő lángot.- Olyan bámulatosak ezek a gyertyák! - mondta. - Nézzétek csak, milyen egyszerű, kicsi fényük van. Nyugalmat árasztanak szerényen, és az alázatosan a földre jött nagy királyra emlékeztetnek. Szeretem nézni a gyertyalángot. Tudjátok, ekkor keseredtem el igazán. Azt, hogy világítani nem fogok tudni, nem is kellett mondania senkinek - magamtól is biztos voltam benne. Borongásom közepette alig hallottam meg a meghatottságtól viaszkönnyeket pergető gyertya csöndes sóhaját:- Én ostoba pedig egész nap csilingelve szerettem volna hirdetni az Urat, és elszomorított, hogy nincsen szép hangom... Látjátok, néha milyen butaságokon búsulunk? Veletek is előfordult már ilyesmi? Nos, velem még másnap is történt valami hasonló, mert akkor egész nap lógattam az orromat. Olyan nagyon lógattam, képzeljétek, hogy a gazda este meg is igazított a koszorún.- Jaj, ez a szegény kis dísztök meg majdnem lepottyant innen - motyogta maga elé. - Pedig nagy kár lenne érte! Ilyen szép színű, formás tököcske már rég termett nálunk. Ez a másik is igen takaros, éppen ráillenek a koszorúra, színesítik, kedvessé, vidámmá teszik. Bizakodóvá és reménytelivé, ahogy az adventkor illik is. Az ember csak csodálkozik, ha rájuk néz, milyen nagyszerű dolgokat alkotott Isten. Na, ezzel kész is volnánk - szemlélte elégedetten a koszorút. De akkor már nemcsak a drót tartott egyenesen engem, hanem az öröm is. Hát mégis, mégis van valami, amivel én is hirdethetem az Alkotó nagyságát! Hej, egyből virágos jókedvem kerekedett! Csak azért nem kezdtem el énekelni, nehogy eltűnjön a derű a többiek mosolygós arcáról. Ott álltunk hát körben mindnyájan, boldogan. A tobozok, akik illatoztak, a gyertyák, akik lobogó lángjukkal világosságot hoztak a sötétbe, a csengettyűk, akik édes hangjukkal hívogattak, és mi, dísztökök, bogyók, szalagok, akik színünkkel, formánkkal szolgáltuk a legszebben a szerető Istent. dolgod az éneklés. Én sokat tűr• )
