Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-12-12 / 50. szám

6. oldal - 2004. DECEMBER 12. Evangélikus Élet Kedves Gyerekek! Szeretettel köszöntelek titeket a téli gyermekmelléklet oldala­in. A mostani Napos oldalak témája már az adventhez kötő­dik Tök Tóbiás tanulságos történetével. Ha a lap alján talál­ható rejtvény betűit az inda mentén haladva helyes sorrend­ben összeolvassátok, egy bibliai igeverset kaptok megfejtésül. A történetet Füller Tímea jegyezte le, a rajzokat Jenes Kata­lin készítette - köszönjük nekik. Áldott adventi készülődést kívánok szeretettel: Boda Zsuzsa Szervusztok, Gyerekek! Az én nevem Tök Tóbiás. Tudom ám, hogy illik bemutatkozni, mi- eló'tt beszédbe elegyedik az em­ber - pardon, a tök - valakivel. El se hinnétek, mennyi kalandot él­tem már át! De talán kezdem az elején, hogy mindent pontosan értsetek. Az egész még kinn a kertben kezdődött egy gyönyörű szép nyár végi reggelen, amikor a csé­szelevelek végre lehullottak ró­lam, és megszülettem. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen iz­galmas élet vár majd rám! A többi idősebb tök nagy szeretettel foga­dott, és azonnal tanítgatni, oktat- gatni kezdett, hogy ne maradjak tökfej. Elmesélték, hogy most nyár van, és hogy az a hely, ahol vagyunk, a kert. Az égen a nagy, sárga gömb a Nap, az pedig, ame­lyik a sötétben világít, és ezernyi kis fényszikra veszi körül, a Hold. Nagyon élveztem az okítást. Ér­dekes volt a világ: madarak, fel­hők - mind éppen az én anyanö­vényem fölött szállt el nap mint nap, és ha eljött az este, betakar­tak a hatalmas zöld levelek. Haj­nalban aztán friss harmat locsol- gatott. A többiek azt is elmond­ták, hogy ha megnövök, jön majd a gazda, hogy leszedjen, és finom főzeléket főzzön belőlem a csa­ládjának. Azt persze nem tudtam, hogy ez pontosan mit is jelent, de azért kíváncsian vártam. A körülöttem növekvő tökgye­rekek lassan mind meg is nőttek, csak én maradtam aprócska, külö­nös formájú. Nem értettem a dol­got. Meg is kérdeztem az anyuká­mat, hogy mitől van ez. Azt vála­szolta erre, hogy ne aggódjak, így voltak ezzel a testvéreim is. Csak sárguljak, piruljak, csíkosodjak szépen, egyedül azzal törődjek, hogy minél több oldalról érjen a napsugár, s akkor formás, színes dísztök lesz belőlem. És így is lett. Egy gyönyörű, verőfényes délutá­non a gazda mégis leszedett. Be­tett a kosarába, és a kamrába vitt. Ott aztán felakasztott száradni. Vártam szép türelmesen, hogy mikor jön már az a főzelékdolog, de nem történt semmi. Unatkoz­tam. Barátkozni kezdtem a többi ott lakóval. A szomszédságom­ban egy citromfűcsokrocska szá­radt. Nem volt valami beszédes, és hamarosan el is tették egy zacs­kóba. Hátrébb, egy vászonzsák­ban száraztészta himbálódzott. Kicsit magányosnak éreztem magam. Úgy megörültem, ami­kor a gazda hozott egy másik, szép, csíkos hátú tököt! O is vi­gyorgott, és kicsit zavarban volt, de hát ez új helyen nem is csoda. Hamarosan megismerkedtünk. Barátomnak, Tök Tódornak na­gyon sokat köszönhetek. Onnan­tól kezdve, hogy együtt szárad­tunk, elszállt minden rosszked­vem. Rengeteget beszélgettünk, megvitattuk a tökélet nagy rejtel­meit. Még az sem rontotta el a hangulatunkat, amikor borzon­gató, hűvös szelével elérkezett az ősz. A kamra ablakán keresztül jutott be hozzánk, és mi vacogva húzódzkodtunk közelebb egy­máshoz. De aztán lassan hozzá­szoktunk az új helyzethez, no meg később a gazdánk éjjelente gondosan be is csukta az ablakot. Vidám volt hát együtt az élet, nem is igen vágytunk másra. Egy hűvös őszi napon különös tünemények érkeztek egy kosár­ban. Barnák, furcsa alakúak és durcásak voltak. Én még sosem láttam azelőtt ilyen különös akár­miket. Szerettem volna megis­merkedni velük, de szóba sem áll­tak velem. Tódor barátom tájéko­zottabb volt nálam, ő rögtön fel­ismerte a két jövevényt: tobozok voltak, akik állítólag valami hatal­mas, tűlevelű fán nőttek. Úgy hír­lik, megenni sem igen lehet őket, így hát nem értettem, miért van­nak olyan nagyra magukkal. De beletörődtem a barátságtalansá- gukba, és csak ritkán figyeltem a magasból a kosár felé, ahol úgy gubbasztottak azok ketten, mint valami királyi pár. Néha hallani lehetett, ahogy egymással társa­log Toboz Tamara és Toboz Ta­más - meglehetősen különös nyelvjárásban. Egy nap különös dolog történt: a gazda értünk jött, és bevitt ben­nünket a konyhába. Egy pillanatra azt hittem, mindjárt szétrepedek az izgalomtól. Vártam, hogy most jön talán a főzelék, de Tódor azt suttogta, hogy az lehetetlen, hi­szen teljesen kiszáradtunk, és amúgy is dísztökök vagyunk mind a ketten. Csak pislogtam hát, hogy mi fog velünk történni. -Titokban aggódtam is egy kicsit, hogy talán elválasztanak bennünket egymás­tól. De képzeljétek, nem veszítet­tük el egymást, sőt még új barátok­kal is megismerkedtünk! Isten olyan jó hozzánk, tökökhöz! Egy asztalra raktak bennünket, ahol sok minden más is volt már raj­tunk kívül. Egy köteg fenyőág, egy szalmakoszorú, négy szál henger alakú gyertya, színes bogyók, két fényes csengettyű, szalagok és - Uram, Teremtőm! - a tobozok! Az asztal mellett csillogó szemű gye­rekek ültek várakozóan, kis kö­ténykékben.- Vajon mi készül itt? - faggat­tam halkan Tódor barátomat. O csak a vállát vonogatta, de a tobo­zok válaszoltak helyette.- Hogy magukkal mi lesz, azt én sem tudom, de velünk díszíte­ni fogják az adventi koszorút - szólt peckesen Toboz Tamás.- És mi az az adventi koszorú? - érdeklődtem mohón.- Hah, még ezt sem tudja! - pil­lantott rám lenézően Tamara. - Az advent a Megváltó születés­napjára való készülődés ideje. Négy héten át arra készülnek az emberek, hogy Jézusnak ajándé­kozhassák tiszta szívüket azon a gyönyörű ünnepnapon. Mi, akik fenn leszünk a koszorún, naponta emlékeztetjük őket arra, hogy mi­lyen fontos dologra várakoznak. Nagyon izgatott lettem. Micso­da boldogság, hogy láthatom majd, milyen lesz az adventi ko­szorú! O, talán továbbra is a konyhában maradhatok, és végig­nézhetem az ünnepi előkészüle­teket! Bárcsak valami jó magas helyre kerülnénk, hogy semmit se mulasszunk el a látványból! - gondoltam vágyakozva. Amíg a fenyőágakkal körülfon­ták a szalmakoszorút, mi megis­merkedtünk az asztalon heverő többiekkel. A bogyók mosolygó­sak, kedvesek voltak; kerek arcuk picit ráncosán, de derűsen piros- lott, sárgállott. A csengők és a gyertyák meghatottan, csendben várakoztak; a szalagok izgatottan izegtek-mozogtak, igyekeztek a legszebb masnivá tekeredni az apró kezecskék között. Csak a tobozok nagyképűsködtek minduntalan.- Jaj, Tamara, mit gondolsz, csak nem akarja a gazda elcsúfíta­ni ezekkel a formátlan tökökkel azt a gyönyörű koszorút?! - kér­dezte Tamás.- Ugyan, ne aggódj, drágám! A gazdának jó szeme van. Hisz lá­tod, minket választott ki az összes lehullott toboz közül, minket, a legeslegszebbeket! Biztos csak azért hozta be a tököket, hogy többen csodálhassák szépséges, szabályos formánkat, melegbarna színünket - nyugtatgatta a másik. Tódorral félháborodva néztünk egymásra: micsoda felfuvalko- dott alakok! Hiába szépek, semmi kedvesség nem szorult beléjük. Azonban fölöslegesen méltatlan­kodtunk, ők tovább illegették magukat. Csak akkor hallgattak el a döbbenettől, amikor a fenyő­ágak meg a négy gyertya után elő­ször minket illesztettek rá a ko­szorúra. Utánunk a bogyók és a csengőcskék következtek, és csak ekkor került sor a már kicsit be­húzott nyakú, pironkodó tobo­zokra. Végül szép rendben elhe­lyezték a masnikat is. A gyerekek visongva éljenezték az egyre szé­pülő koszorút, mi meg azt se tud­tuk, hová legyünk örömünkben. Csak nézelődtünk boldog zava­runkban. Az feszélyezett egyedül, hogy pont Toboz Tamás került mel­lém. Feltűnően elfordítottam tőle a fejem, de Tódor, az én kedves, melegszívű, csíkos cimborám mosolyogva leintett.- Ugyan, Tóbiás, mi is hibáz­tunk már az életben! Mi lenne ve­lünk, ha nem volna megbocsátás a földön?! Különben is, itt vagyunk együtt egy adventi koszorún, és a Békesség Fejedelmét hirdetjük. Nem szabad hát veszekednünk! Elszégyelltem magam. Csak­ugyan, milyen buta is voltam! Hi­szen ha most én is beképzelt le­szek, akkor bizony semmivel sem viselkedem különbül náluk. Az is eszembe jutott, hogy az előbb mi­lyen rosszul esett nekem az ő bántó szavuk. Már szégyelltem magam, hogy én is ugyanilyen le­néző akartam lenni. Rossz ám, ha fájdalmat okozunk a másiknak, így aztán Tódor barátom után én is békejobbot nyújtottam a tobo­zoknak.- Isten hozott benneteket! Ne haragudjatok a fagyos fogadtatás miatt, de nekem is végig kellett gondolnom ezt az új helyzetet - mentegetőztem.- Ugyan, dehogyis! - mosoly­gott zavartan Tamás. - Mi kérünk elnézést az iménti viselkedésün­kért! És nagyon örülök, hogy ve­letek együtt díszíthetjük majd az adventi asztalt. így sokkal szebb és színesebb lesz, mint ha csupán mi volnánk rajta. Ha jól meggon­dolom, a mi szürkésbarna pikke­lyeink nem valami élénk színűek. Tulajdonképpen jó, hogy nem mindenki toboz. Azt hiszem, Vé­gül is így kerek a világ. így aztán lassan elkezdtünk összemelegedni ott, a szalmako­szorú fenyőággal borított kariká­ján. Nagyon sokat nyertünk ezzel a barátsággal. Mint ahogy minden barátsággal sokat nyerünk. A to­bozok rengeteget meséltek ne­künk a karácsonyról és az advent­ról. A szentestéről, amikor az em­berek szobájában feldíszített fe­nyőfa áll, és meleg fényű gyertyák lobognak mindenhol, az asztalo­kon pedig sütemény illatozik. Teljesen betöltötte a szívemet az öröm. Az a név, hogy Jézus, na­gyon ismerős volt nekem, mintha születésem óta mindig ezt hallot­tam volna. Ezt dalolta a madár, ezt sziszegte a szél, ezt susogta a kör­tefa lombja, ezt mocorogta a gyö­kereinket csiklandozó, rózsaszí­nű giliszta, aki finomra porha- nyósította a földet körülöttünk. De vajon ki ez a Jézus igazából? A tobozok azt mesélték, hogy ő Isten fia, aki eljött a földre, hogy az emberek újra Isten barátai le­hessenek. Hatalmas dolog ez, hi­szen őbenne Isten jött közel az emberekhez. Ezért lesz a nagy ün­neplés. Hogy mi mindennel készülnek az emberek erre az alkalomra, az is csodálattal töltött el. Mivel csak nemrég laktam velük egy fe­dél alatt, minden tettüket cso­dálkozva szemléltem. Érdekes volt az is, hogy milyen sokfelé szaladgálnak. Az embereknek ugyanis nincs gyökerük, és így, szegények, nyughatatlanul fut­kosnak egész nap. Konyhából ki, szobába be, jobbra meg balra. Biztosan fárasztó így élni... Rá­adásul folyton esznek! Naponta legalább háromszor, sőt a gyere­keik még többször is. Mi, növé­nyek, a gyökerünkön keresztül szép kényelmesen mindent megkapunk, és a napsütésben nagyokat gyönyörködünk a vi­lágban, nincs gondunk semmire. Egészen megsajnáltam az embe­reket, amiért nincs gyökerük.

Next

/
Thumbnails
Contents