Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-12-12 / 50. szám
6. oldal - 2004. DECEMBER 12. Evangélikus Élet Kedves Gyerekek! Szeretettel köszöntelek titeket a téli gyermekmelléklet oldalain. A mostani Napos oldalak témája már az adventhez kötődik Tök Tóbiás tanulságos történetével. Ha a lap alján található rejtvény betűit az inda mentén haladva helyes sorrendben összeolvassátok, egy bibliai igeverset kaptok megfejtésül. A történetet Füller Tímea jegyezte le, a rajzokat Jenes Katalin készítette - köszönjük nekik. Áldott adventi készülődést kívánok szeretettel: Boda Zsuzsa Szervusztok, Gyerekek! Az én nevem Tök Tóbiás. Tudom ám, hogy illik bemutatkozni, mi- eló'tt beszédbe elegyedik az ember - pardon, a tök - valakivel. El se hinnétek, mennyi kalandot éltem már át! De talán kezdem az elején, hogy mindent pontosan értsetek. Az egész még kinn a kertben kezdődött egy gyönyörű szép nyár végi reggelen, amikor a csészelevelek végre lehullottak rólam, és megszülettem. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas élet vár majd rám! A többi idősebb tök nagy szeretettel fogadott, és azonnal tanítgatni, oktat- gatni kezdett, hogy ne maradjak tökfej. Elmesélték, hogy most nyár van, és hogy az a hely, ahol vagyunk, a kert. Az égen a nagy, sárga gömb a Nap, az pedig, amelyik a sötétben világít, és ezernyi kis fényszikra veszi körül, a Hold. Nagyon élveztem az okítást. Érdekes volt a világ: madarak, felhők - mind éppen az én anyanövényem fölött szállt el nap mint nap, és ha eljött az este, betakartak a hatalmas zöld levelek. Hajnalban aztán friss harmat locsol- gatott. A többiek azt is elmondták, hogy ha megnövök, jön majd a gazda, hogy leszedjen, és finom főzeléket főzzön belőlem a családjának. Azt persze nem tudtam, hogy ez pontosan mit is jelent, de azért kíváncsian vártam. A körülöttem növekvő tökgyerekek lassan mind meg is nőttek, csak én maradtam aprócska, különös formájú. Nem értettem a dolgot. Meg is kérdeztem az anyukámat, hogy mitől van ez. Azt válaszolta erre, hogy ne aggódjak, így voltak ezzel a testvéreim is. Csak sárguljak, piruljak, csíkosodjak szépen, egyedül azzal törődjek, hogy minél több oldalról érjen a napsugár, s akkor formás, színes dísztök lesz belőlem. És így is lett. Egy gyönyörű, verőfényes délutánon a gazda mégis leszedett. Betett a kosarába, és a kamrába vitt. Ott aztán felakasztott száradni. Vártam szép türelmesen, hogy mikor jön már az a főzelékdolog, de nem történt semmi. Unatkoztam. Barátkozni kezdtem a többi ott lakóval. A szomszédságomban egy citromfűcsokrocska száradt. Nem volt valami beszédes, és hamarosan el is tették egy zacskóba. Hátrébb, egy vászonzsákban száraztészta himbálódzott. Kicsit magányosnak éreztem magam. Úgy megörültem, amikor a gazda hozott egy másik, szép, csíkos hátú tököt! O is vigyorgott, és kicsit zavarban volt, de hát ez új helyen nem is csoda. Hamarosan megismerkedtünk. Barátomnak, Tök Tódornak nagyon sokat köszönhetek. Onnantól kezdve, hogy együtt száradtunk, elszállt minden rosszkedvem. Rengeteget beszélgettünk, megvitattuk a tökélet nagy rejtelmeit. Még az sem rontotta el a hangulatunkat, amikor borzongató, hűvös szelével elérkezett az ősz. A kamra ablakán keresztül jutott be hozzánk, és mi vacogva húzódzkodtunk közelebb egymáshoz. De aztán lassan hozzászoktunk az új helyzethez, no meg később a gazdánk éjjelente gondosan be is csukta az ablakot. Vidám volt hát együtt az élet, nem is igen vágytunk másra. Egy hűvös őszi napon különös tünemények érkeztek egy kosárban. Barnák, furcsa alakúak és durcásak voltak. Én még sosem láttam azelőtt ilyen különös akármiket. Szerettem volna megismerkedni velük, de szóba sem álltak velem. Tódor barátom tájékozottabb volt nálam, ő rögtön felismerte a két jövevényt: tobozok voltak, akik állítólag valami hatalmas, tűlevelű fán nőttek. Úgy hírlik, megenni sem igen lehet őket, így hát nem értettem, miért vannak olyan nagyra magukkal. De beletörődtem a barátságtalansá- gukba, és csak ritkán figyeltem a magasból a kosár felé, ahol úgy gubbasztottak azok ketten, mint valami királyi pár. Néha hallani lehetett, ahogy egymással társalog Toboz Tamara és Toboz Tamás - meglehetősen különös nyelvjárásban. Egy nap különös dolog történt: a gazda értünk jött, és bevitt bennünket a konyhába. Egy pillanatra azt hittem, mindjárt szétrepedek az izgalomtól. Vártam, hogy most jön talán a főzelék, de Tódor azt suttogta, hogy az lehetetlen, hiszen teljesen kiszáradtunk, és amúgy is dísztökök vagyunk mind a ketten. Csak pislogtam hát, hogy mi fog velünk történni. -Titokban aggódtam is egy kicsit, hogy talán elválasztanak bennünket egymástól. De képzeljétek, nem veszítettük el egymást, sőt még új barátokkal is megismerkedtünk! Isten olyan jó hozzánk, tökökhöz! Egy asztalra raktak bennünket, ahol sok minden más is volt már rajtunk kívül. Egy köteg fenyőág, egy szalmakoszorú, négy szál henger alakú gyertya, színes bogyók, két fényes csengettyű, szalagok és - Uram, Teremtőm! - a tobozok! Az asztal mellett csillogó szemű gyerekek ültek várakozóan, kis köténykékben.- Vajon mi készül itt? - faggattam halkan Tódor barátomat. O csak a vállát vonogatta, de a tobozok válaszoltak helyette.- Hogy magukkal mi lesz, azt én sem tudom, de velünk díszíteni fogják az adventi koszorút - szólt peckesen Toboz Tamás.- És mi az az adventi koszorú? - érdeklődtem mohón.- Hah, még ezt sem tudja! - pillantott rám lenézően Tamara. - Az advent a Megváltó születésnapjára való készülődés ideje. Négy héten át arra készülnek az emberek, hogy Jézusnak ajándékozhassák tiszta szívüket azon a gyönyörű ünnepnapon. Mi, akik fenn leszünk a koszorún, naponta emlékeztetjük őket arra, hogy milyen fontos dologra várakoznak. Nagyon izgatott lettem. Micsoda boldogság, hogy láthatom majd, milyen lesz az adventi koszorú! O, talán továbbra is a konyhában maradhatok, és végignézhetem az ünnepi előkészületeket! Bárcsak valami jó magas helyre kerülnénk, hogy semmit se mulasszunk el a látványból! - gondoltam vágyakozva. Amíg a fenyőágakkal körülfonták a szalmakoszorút, mi megismerkedtünk az asztalon heverő többiekkel. A bogyók mosolygósak, kedvesek voltak; kerek arcuk picit ráncosán, de derűsen piros- lott, sárgállott. A csengők és a gyertyák meghatottan, csendben várakoztak; a szalagok izgatottan izegtek-mozogtak, igyekeztek a legszebb masnivá tekeredni az apró kezecskék között. Csak a tobozok nagyképűsködtek minduntalan.- Jaj, Tamara, mit gondolsz, csak nem akarja a gazda elcsúfítani ezekkel a formátlan tökökkel azt a gyönyörű koszorút?! - kérdezte Tamás.- Ugyan, ne aggódj, drágám! A gazdának jó szeme van. Hisz látod, minket választott ki az összes lehullott toboz közül, minket, a legeslegszebbeket! Biztos csak azért hozta be a tököket, hogy többen csodálhassák szépséges, szabályos formánkat, melegbarna színünket - nyugtatgatta a másik. Tódorral félháborodva néztünk egymásra: micsoda felfuvalko- dott alakok! Hiába szépek, semmi kedvesség nem szorult beléjük. Azonban fölöslegesen méltatlankodtunk, ők tovább illegették magukat. Csak akkor hallgattak el a döbbenettől, amikor a fenyőágak meg a négy gyertya után először minket illesztettek rá a koszorúra. Utánunk a bogyók és a csengőcskék következtek, és csak ekkor került sor a már kicsit behúzott nyakú, pironkodó tobozokra. Végül szép rendben elhelyezték a masnikat is. A gyerekek visongva éljenezték az egyre szépülő koszorút, mi meg azt se tudtuk, hová legyünk örömünkben. Csak nézelődtünk boldog zavarunkban. Az feszélyezett egyedül, hogy pont Toboz Tamás került mellém. Feltűnően elfordítottam tőle a fejem, de Tódor, az én kedves, melegszívű, csíkos cimborám mosolyogva leintett.- Ugyan, Tóbiás, mi is hibáztunk már az életben! Mi lenne velünk, ha nem volna megbocsátás a földön?! Különben is, itt vagyunk együtt egy adventi koszorún, és a Békesség Fejedelmét hirdetjük. Nem szabad hát veszekednünk! Elszégyelltem magam. Csakugyan, milyen buta is voltam! Hiszen ha most én is beképzelt leszek, akkor bizony semmivel sem viselkedem különbül náluk. Az is eszembe jutott, hogy az előbb milyen rosszul esett nekem az ő bántó szavuk. Már szégyelltem magam, hogy én is ugyanilyen lenéző akartam lenni. Rossz ám, ha fájdalmat okozunk a másiknak, így aztán Tódor barátom után én is békejobbot nyújtottam a tobozoknak.- Isten hozott benneteket! Ne haragudjatok a fagyos fogadtatás miatt, de nekem is végig kellett gondolnom ezt az új helyzetet - mentegetőztem.- Ugyan, dehogyis! - mosolygott zavartan Tamás. - Mi kérünk elnézést az iménti viselkedésünkért! És nagyon örülök, hogy veletek együtt díszíthetjük majd az adventi asztalt. így sokkal szebb és színesebb lesz, mint ha csupán mi volnánk rajta. Ha jól meggondolom, a mi szürkésbarna pikkelyeink nem valami élénk színűek. Tulajdonképpen jó, hogy nem mindenki toboz. Azt hiszem, Végül is így kerek a világ. így aztán lassan elkezdtünk összemelegedni ott, a szalmakoszorú fenyőággal borított karikáján. Nagyon sokat nyertünk ezzel a barátsággal. Mint ahogy minden barátsággal sokat nyerünk. A tobozok rengeteget meséltek nekünk a karácsonyról és az adventról. A szentestéről, amikor az emberek szobájában feldíszített fenyőfa áll, és meleg fényű gyertyák lobognak mindenhol, az asztalokon pedig sütemény illatozik. Teljesen betöltötte a szívemet az öröm. Az a név, hogy Jézus, nagyon ismerős volt nekem, mintha születésem óta mindig ezt hallottam volna. Ezt dalolta a madár, ezt sziszegte a szél, ezt susogta a körtefa lombja, ezt mocorogta a gyökereinket csiklandozó, rózsaszínű giliszta, aki finomra porha- nyósította a földet körülöttünk. De vajon ki ez a Jézus igazából? A tobozok azt mesélték, hogy ő Isten fia, aki eljött a földre, hogy az emberek újra Isten barátai lehessenek. Hatalmas dolog ez, hiszen őbenne Isten jött közel az emberekhez. Ezért lesz a nagy ünneplés. Hogy mi mindennel készülnek az emberek erre az alkalomra, az is csodálattal töltött el. Mivel csak nemrég laktam velük egy fedél alatt, minden tettüket csodálkozva szemléltem. Érdekes volt az is, hogy milyen sokfelé szaladgálnak. Az embereknek ugyanis nincs gyökerük, és így, szegények, nyughatatlanul futkosnak egész nap. Konyhából ki, szobába be, jobbra meg balra. Biztosan fárasztó így élni... Ráadásul folyton esznek! Naponta legalább háromszor, sőt a gyerekeik még többször is. Mi, növények, a gyökerünkön keresztül szép kényelmesen mindent megkapunk, és a napsütésben nagyokat gyönyörködünk a világban, nincs gondunk semmire. Egészen megsajnáltam az embereket, amiért nincs gyökerük.
