Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-12-12 / 50. szám

2004. DECEMBER 12. - 3. oldal Evangélikus Élet KÖZÖS KÖZÖSSÉGBEN Bárka-karácsony a Mevisznél Az egyház és a haza szolgálatában Emlékezés Zsivora Györgyre Sárszentlőrinc jeles evangélikus szülöt­tére, Zsivora Györgyre (1804-1883) em­lékeztek születésének bicentenáriumán a Kerepesi úti temetőben. A december 4- én tartott megemlékezéssel méltó módon tisztelegtek egyházunk e nagy alakja előtt, aki becsületes munkával szerzett vagyonát nemes célokra fordította. Na­gyobb összeggel segítette különféle egy­házi intézmények (iskolák, árvaház, kór­ház) működését, és ugyancsak bőkezű volt akkor, amikor a kultúra ügyének tá­mogatásáról volt szó. A Magyar Tudo­mányos Akadémia működését több pénzzel (százezer akkori forinttal) támo­gatta, mint az alapító gróf Széchenyi Ist­ván. A művelt, széles látókörű jogász és levelező akadémiai tag sírjánál - miután Gáncs Péter püspök köszöntötte a meg­jelenteket - id. dr. Fabiny Tibor nyugal­mazott egyháztörténész és Szabó Miklós. az MTA Közgazdasági és Jogi Osztályá­nak helyettes elnöke adózott Zsivora György emlékének. A Sárszentlőrincről érkezettek nevében Csepregi Erzsébet lelkész méltatta hálás szavakkal a tíz esztendeje alapított helyi Népfőiskolái Alapítvány névadójának érdemeit. A rö­vid ünnepség koszorúzással zárult. G. Zs. Mézeskalács, pogácsa, színes üdvözlő­lapok és szeretet. A szervezet Üllői úti termében Bence Orsolyával, a Magyar- országi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) elnöknőjével beszélgettem gyUmölcssaláta-készítés közben.- Hagyomány vagy hagyományterem­tés ez az alkalom?- A Bárka-karácsonyozásnak nálunk hagyománya van. Bár tavaly, a Mevisz megalakulásának tizenötödik évforduló­ján - valamelyest rendhagyó módon - egész napos megemlékezéssel, diavetí­téssel ünnepeltünk.- Mikor csatlakoztál a segítőkhöz?- Két éve voltam először nyári tábor­ban, és utána decemberben részt vettem a karácsonyi együttléten. Akkor a talál­kozó „háziasszonya” Andorka Eszter volt. Emlékeim szerint már akkor is ké­szítettünk együtt mákos gubát, méhvi­asz gyertyákat és karácsonyfadíszeket.- Miért fontosak számotokra ezek a közös foglalkozások?- Magáért a közösségért. Szerettük volna, ha a fiatalok nemcsak a nyári tá­borozások, tábortalálkozók alkalmával, hanem az adventi várakozás idején, a szeretet ünnepén is találkozhattak volna kerekesszékben ülő barátaikkal. Szá­munkra fontos, hogy a tél borongósságát megtörje egy ilyen színes-vidám me- viszes-bárkás alkalom.- Milyen programmal készültetek?- Az elmúlt hetekben sokat beszélget­tünk erről. Valami olyan időtöltést sze­rettünk volna kínálni, ami kreatív, de könnyű; hasznos, mégis örömteli. Most pedig itt ül egy kis teremben a sok barát, és nagy a zsivaj. Csak remélhetem, hogy ebben a kavalkádban mindenki hall em­beri szót, mert itt senkinek sem kell ma­gát „félretéve” éreznie. Délután majd el­csendesedünk, énekelünk, és meggyújt­juk az adventi koszorú gyertyáját. Azok­ra is gondolunk, akik a távolság vagy egyéb okok miatt nem tudnak most itt lenni. Mindenkire szükség van, és min­denkinek megvan a helye! Abban pedig, hogy ez a nap megvalósulhatott, nélkü­lözhetetlen szerepük van segítőtársaim­nak, akik külön kérés nélkül is tudják, hogy mikor és hol van rájuk szükség. Ez amolyan „Mevisz-csapatmunka”, igazi bárkás közösség! Sólymos Tamás Levél haza „EGYMÁSNAK LÉTRAFOKAI LEHETTÜNK VOLNA...” Őrzője vagyok testvéremnek Nem bántalak én benneteket, dehogy. Bántottak eleget az évezredek során, tán ép­pen ezért lettetek ilyenek. Vagy inkább lettünk, mit is ragozzam, közétek tartozom így is, hogy letagadtatok, kirekesztettetek. Szűk volt az ölelésetek ahhoz, hogy ma­gatokhoz engedjétek a testvért. Féltettétek a kenyereteket, pedig nem az anyagi jó­létért, hanem a közelségetekért rimánkodtunk. Arra vágytunk. Tudjuk mi is, hogy nem minden a kenyér. Ugyan, dehogy, nem csak kenyérrel él az ember... Hát elvégeztetett; mostantól arra kell tartanunk, amerre eddig kerültünk. Talán ar­ra... Ha belegondolok, hányszor taszított el magyar mivoltomért a „vendéglátó ” or­szág, elképedek. Tudjátok, nehéz kilógni a sorból, igen, nehéz másnak, kisebbséginek lenni. Olyannak, aki nem „egészen" tartozik a többiek közé. Aki valamiért más. A más- ság gyanús, furcsa bizalmatlanságot virágzik, és néha gyűlölséget terem. Veszélyes do­log másnak lenni. De én, mi maradni szerettünk volna. A másságban azonosak ma­gunkkal. Veletek. Amikor kemény dolog volt magyarnak lenni, rátok gondoltunk. Ezért szegtük meg számotokra, anyaországiak számára azt a magunk sütötte kenyeret olyan áhítattal. „Itt van egy darab Magyarország" - suttogta Örzse néném, ha meglátott egy autót, amelynek a rendszámtábláján a piros-fehér-zöld trikolór virított. Árpád bátyám meg könnyes szemmel mondta, hogy „engedjétek ki abból a kerékből a levegőt, hadd jusson nekünk is egy kis hazai". Amikor valami jó történt nálatok, a mi szívünk is fel­melegedett, ha meg rossz esett meg veletek, együtt sirattuk az elveszetteket. Azt hittük, azt reméltük, megérzitek. Ez tartotta bennünk a lelket. Amikor valamelyik gyereket csú­folták az iskolában, vagy valamelyikünk nem kapott meg egy állást, ha a többségi nem­zetbeli is jelentkezett rá, mindig azt gondoltuk, most szenvedünk. Már tudom, hogy nem volt igaz. Nem akkor szenvedtünk, hanem most. Ez az üres­ség a rosszabb - amikor kiderül, hogy ti nem úgy gondoltátok. Mint a megcsalt sze­relmes, akinek kín szeretni. El kellene felednie, gyűlölnie, eltaszítania azt a gyaláza­tost, de nem megy. Mégsem megy. Pedig kín szeretni, ha téged nem szeretnek. De az igazi szeretet nem múlik el sosem. Az megmarad. Isten mondta. Belé kapaszkodunk. Igaz kell, hogy legyen. Kell, hogy valahol nekünk is hazánk legyen. Talán ott, ahova éppen úgy gondoltunk mi, távolba szakadt oda tartozók. És egyszer talán majd itt is. Amikor majd megértitek... Nem, dehogy is haragszunk most rátok. Csak még meg kell emésztenünk a történteket, újra meg kell találnunk a helyünket, az önazonosságunkat. Addig is, míg keressük: Isten, áldd meg a magyart...-r -a December 3. este a budavári Szentháromság téren... ezzel a kérdéssel; őrzői vagyunk-e test­vérünknek? Egyáltalán testvérünknek tekintjük-e őt? Vagy csupán szegény szomszédnak, aki ugyan nem tett rosszat nekünk, de már eleve rettegünk attól, hogy talán majd odatolakszik az ebédlő- asztalunkhoz, vagy kilopja a tojást a ba- romfink alól. Sokan nemesebb ügyhöz illő odaadással bizonygatták, hogy ezek a szomszédok milyen erőszakosak tud­nak lenni. Érvelésük lázában mindent megtettek annak érdekében, hogy ha­szonlesőnek ábrázolják őt, aki csak arra vár, hogy betolakodjon a házunkba. Megannyi Káinnal elhitették, hogy Ábeltől félni kell. Mert Káin mindig at­tól retteg, hogy Ábelnek sikerül valami jobban. Káin mindig úgy mutat be áldo­zatot, hogy szeme sarkából Ábel füstjét lesi. Azt sem bánja, ha az ő áldozati tü­ze elhamvad, csak nehogy Ábel áldoza­ta jusson el az Úrhoz! Káin, kisstílű és erőszakos Káin, hol van a testvéred? Mielőtt tőrt döfnél újra Ábel szívébe, vedd őt észre! Most már félretehetsz minden kampányt és pártfe­gyelmet - és nézz körül, hol él a te test­véred! Vedd őt észre a Hargitán, amint az idei adventét is a Nagy Rontás alatt tölti. Lásd végre meg azt az Ábelt, aki ott csatangol Kárpátalján, a Latorca partján vagy a bácskai rengetegben. Káin, számító és féltékeny Káin, halld meg, hogy az Úrnak hozzád is van sza­va: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cse­lekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt le­selkedik, és rád vágyódik, de te uralkod­jál rajta! ” (lMóz 4,6-7) A bibliai őstörténet szerint Káin nem tudott uralkodni magán, és megölte Ábelt. Ez történik Sütő András megrázó drámájában, a Káin és Ábel bibliai para­frázisában is. A bűnére rádöbbenő Káin ott ezeket mondja: „Én jó testvérem. Nem akartalak sohase megölni. A szán­dékainkat szerettem volna közös ágba fonni. Azt akartam: együtt pereljük vissza jogos tulajdonunkat, Hebron völ­gyének illatát, az Éden kristályfáit. Egy­másnak létrafokai lehettünk volna a nagy falak alatt. (...) Nem akartalak so­hasem megölni. Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden falai alatt...” Félreértés ne essék: nem azokra ra­gasztok valamiféle káinbélyeget, akik a kettős állampolgárságról szóló népsza­vazás során nemmel szavaztak. Tudom, sok keresztény, evangélikus testvérem is így látta jónak. Lelkipásztorként azok­hoz is küldettem, akik nem érezték fon­tosnak, hogy ilyen módon tegyenek hitet a nemzet egysége mellett. Ha tőlük el­fordulnék, ha őket testvérgyilkosnak ne­vezném, magam is a káini szemlélet rab­jává válnék. De igenis felemelem a sza­vam a sokfelé felbukkanó Káin-féle látásmód ellen, amely tudatosan és da­cosan vallja: nem vagyok én őrzője a testvéremnek! Azt szeretném csak, ha legalább most ki-ki meghallaná az örök kérdést: „Hol van a te testvéred?” Sze­retnék hinni abban, hogy ez a Káin nem ölte meg Ábelt. Talán még van remény. Talán még elmúlik a konokság. Hátha nem kell meghalnia Ábelnek! A népszavazás óta számos telefonhí­vást és üzenetet kaptam határon túli ba­rátaimtól. A hang szinte mindig fátyolos, a szavak keserűek. Ám még ezek a fájda­lomban fogant híradások is arról tanús­kodnak, hogy Ábel nem halt meg. A mi Ábeljeinket nem olyan fából faragták... A remény nem veszett el. Hiszem, hogy még most sem késő. Talán valóban egymás létrafoka lehet Ábel és Káin. Ha rádöbbennek arra, hogy testvérek. Nem­csak azért, mert egyaránt Ádám és Éva gyermekei, hanem még inkább azért, mert a mennyei Atyához tartoznak. Mindketten az oltár mellett állnak. Talán az a csoda is megtörténik, hogy mind­ketten megtérnek. Már nem dühösek a másikra, már nem félnek egymástól. Ezért és csak ezért lehet esélyük arra, hogy visszapereljék a Sütő András által oly szépen megrajzolt jogos tulajdonu­kat, Hebron völgyének illatát. Az Éden kristályfáit. Káin, hol van Ábel, a te testvéred? Ábel, hol van Káin, a te testvéred? Fabiny Tamás Szívünkhöz nőtt Tamási Áron Ábelje. „Azért vagyunk a világon, hogy vala­hol otthon legyünk benne” - idézzük újra és újra. Talán a székely szerző hí­res trilógiájával is magyarázható, hogy Ábelt azóta is előszeretettel azonosít­juk a szüntelenül a helyét kereső erdé­lyi emberrel. Alakját a bibliai őstörté­net tragikus, személyisége, a Káin által meggyilkolt Ábel is tovább árnyalja. A sikertelen népszavazás utáni hely­zetben is természetesen jön az ember tolla hegyére a metafora: Káin megölte Ábelt! Erről szól a bibliai őstörténet rö­vidségében is drámai elbeszélése: Ádám és Éva két gyermeke, a juhpásztor Ábel és a földművelő Káin végzetesen szem­bekerült egymással. A testvérharc szín­teréül a legszentebb terület, az oltár kör­nyéke szolgált. Káin haragra gerjedt, és lehorgasztotta fejét, amiért úgy tapasz­talta: az Úr nem tekint az ő áldozatára. A dühvei szövetkező féltékenység nem jó tanácsadó: Káin a testvérére támadt, és meggyilkolta Ábelt. Az Úr így kérte őt számon: „Hol van Abel, a testvéred? ” Ő - talán konok daccal, talán sunyi felelős­ségáthárítással - így válaszolt: „... őrző­je vagyok én a testvéremnek? ” (1 Móz 4,9) A 2004. decemberi népszavazás után különösen őszintén kell szembenéznünk Bottá Dénes felvétele 4 Fotó: Bottá Dénes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents