Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-10-31 / 44. szám
2004. OKTÓBER 31.-3. oldal Evangélikus Élet „Amit Urunk nevében kezdtünk, azt engedte befejezni is!” Amelyik egyházközségünkben nincsen gyülekezeti otthon, ott a hívek érzik ezt a hiányt, és igyekeznek mielőbb megszüntetni - hangsúlyozta Itlzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke azon a hálaadó istentiszteleten, amelyet október 24-én tartottak Nagykanizsán, a megújult gyülekezeti otthon felszentelésének ünnepén. Az élet mellett - a halál ellen A halottak napjának közeledte és az októberi történelmi eseményekre való emlékezés is szerepet játszhatott abban, hogy a hónap harmadik vasárnapjának éjszakáján négyórás beszélgetés zajlott a Kossuth rádióban életről, halálról, elmúlásról. A műsort megelőző délután pedig a Dohány utcai zsinagógában az Életmenet Alapítvány rendezvényére került sor. Itt e sorok írója - püspökeink elfoglaltsága miatt is - egyházunkat képviselte... A dél-dunántúli városban templom- és parókiaépítő lelkészként emlékeznek Hiitter Lajosra, aki 1882-1919 között szolgált Nagykanizsán. Utóda, Horváth Olivér a lelki élet felpezsdítését kapta feladatául. A belmissziói és ifjúsági munkához nélkülözhetetlennek érezték egy gyülekezeti otthon felépítését. 1931-ben Sarkady Tihamérné református lelkészözvegy hagyatékából sikerült megvalósítani tervüket, amelyhez a gyámintézeten kívül a város akkori vezetése is segítséget nyújtott. A leromlott állapotú gyülekezeti ingatlanok felújítására az' egyházközség vezetősége 1996-ban ütemtervet készített, melynek első fázisaként 2000-ben új parókiát építettek. A következő lépésAz egyházkerület vezetője Mt 11,25-30 alapján tartott igehirdetésében is utalt rá, hogy nagyon régi terve valósult meg a gyülekezetnek. Az isteni és az emberi értékek látszólag ellentmondanak egymásnak ebben a világban. Igéjével Jézus porba taszítja az emberi gőgöt, mert így az ember önistenítővé lesz. O nem a butaságot dicséri, hanem az Istenre hagyatkozó alázatot hirdeti. A nemzeti ünnepnapon tartott hálaadáson elhangzott az is, hogy a biztos jövőnek csak áldozatokkal lehet megvetni az alapjait. Ittzés püspök végül utalt rá, hogy Jézus nem a testileg megfáradtakat hívja, hanem azokat, akik a hamis istenkeresésbe fáradtak bele. Jövőnk tervezésénél ott kell, hogy legyen a szolgálat gazdája és a testvérek, akikkel öröm az Isten országa ügyében munkálkodni - zárta gondolatait a főpásztor.' Az istentisztelet utáni ünnepi közgyűlésen Tóth Péter felügyelő a cikk bevezetőjében olvasható gondolatok után ismertette az építkezés menetét. Álmuk akkor látszott megvalósíthatónak, amikor a gyülekezet egykori tagja - özvegy Németh Mihályné - hat és fél millió forintot érő örökséget haben a most felszentelt gyülekezeti otthon renoválására került sor. Mindezt Pfeifer Zoltán felügyelő mondta el, miután megnyitotta az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlést. Deme Dávid, a gyülekezet lelkésze beszámolt arról, hogy milyen viszontagságos volt a felújítás menete. A munkálatok megkezdése után három nappal a kivitelező vállalkozó - Pisák István - súlyosan megbetegedett, kórházba került, szívműtéten esett át. Beosztottjai lemondtak róla, magára hagyták, és az építkezésről is kivonultak. A kivitelező lánya új munkásokat toborzott, és háromheti, viszontagságokkal teli időszak után tovább folytatódhatott az építkezés. Öröm, hogy megélhettük ezt a napot, és hogy amit Urunk negyott az egyházközségre, kizárólag a parókiaépítés céljára. Ez adta az indulást a több mint huszonötmillió forintos beruházáshoz. A Széchenyi Terv pályázatán nyolcmillió forintot nyertek, amelyet az önkormányzat és az egyházmegye is támogatott, összesen egymillió forinttal. A hiányzó tízmilliót gyűjtésből, adományokból sikerült fedezniük. A köszöntők sorában Szabó György egyházmegyei felügyelő, a győrújbaráti társegyházközség tagja utalt arra, hogy náluk nemrégiben újították fel a parókiát, ők anyagilag most ezért nem tudták támogatni a ménfőcsanaki vállakózást. vében elkezdtünk, azt engedte befejezni is! - mondta a lelkész, aki külön köszöntötte az ünnepségen részt vevő és időközben felgyógyult Pisák Istvánt. A több mint tízmillió forintos építkezést a salói finn testvérgyülekezet támogatásából kezdték el. Az országos egyház kiemelt támogatásként hatmillió forintot utalt ki. A gyűjtésből közel egymillió forint jött össze. Pisák István vállalkozó Isten iránti hálából elengedte a gyülekezet tartozásának a felét, mintegy 190 ezer forintot. Az új oltárasztalt és ambót Jerauschek Gyula fafaragó népművész készítette. A gyülekezet ifjúsága rövid igeszolgálat keretében helyezte el a felszereléseket az oltáron: a Szentírást, a feszületet és a gyertyákat, valamint a virágcsokrot. Jó volt látni a nagykanizsaiak örömét, valamint a megújult gyülekezeti otthont, ahol egymással és az Isten igéjével találkozhatnak a testvérek. A gyülekezetek lelkésze, Hanvay László számára nehéz volt megszólalni a köszöntők sorában, hiszen ez az ünnepség ménfőcsanaki szolgálatának végét is jelentette. A búcsúzó lelkész Sámuel próféta intelmeit olvasta fel, majd hozzátette, hogy nem lehet eltörölni az elmúlt másfél évtizedet. A testvéri közösséget, a baráti beszélgetéseket, az együtt töltött órákat... Végezetül Ittzés János püspök azt kérte, hogy a ménfőcsanakiak ne kapkodva, hanem bölcsen tervezzék a jövőt. Ugyan a külső keret, a ház elkészült, de a belső, felelős építkezés még hátravan. Önállósulási szándékuk egyházi törvényeink szerint történő végrehajtása azt jelenti, hogy az nem történhet meg 2006 előtt. Kihívás előtt állnak a gyülekezetrészek; ki kell használniuk az időt, hogy valóban áldás legyen, amikor az első lelkész elkezdi szolgálatát Ménfőcsanakon. Menyes Gyula Az Életmenet Alapítvány feladatának tekinti magyar résztvevők mozgósítását az auschwitzi haláltáborba szervezett „életmenetre”, amelyben zsidók és nem zsidók, túlélők és leszármazottaik együtt „menetelnek” az egykori áldozatokra emlékezve, tiltakozva az ordas eszmék újjáéledése ellen. Hazánkból idén nyolcszáz- harmincheten voltak jelen ezen a sajátos zarándoklaton; a zsinagógában - rövid beszédek és kulturális program keretében - az erről az útról készült filmet mutatták be. Egyúttal megkezdték a jövő évi életmenet szervezését, amelyben a különböző országokból tizennyolcezer résztvevőre számítanak. 2005. május 5-e lesz a tetőpont: Auschwitz és Birkenau felszabadulásának hatvanadik évfordulója. A rádióban B. Király Györgyi vezette a beszélgetést, amelyben Bitó László kutatóorvos-íróval, Haumann Péter színművésszel és Takács András vállalkozóval vettünk részt. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, sok minden szóba került, így számos személyes élmény is; ezek között talán Bitó László visszaemlékezése volt a legérdekesebb. Tizenhat éves volt, amikor 1950-ben, családjával együtt kitelepítették Jászkisérre. Ez az esemény változtatta meg - visszatekintve - pozitív irányban az életét. Fizikai munkásként járult hozzá a család megélhetéséhez, számos barátra tett szert, sokkal nyitottabbá vált a világra. Megjegyeztem, milyen sajátos recept ez: telepítsenek ki, ezt éld meg pozitívan, mozgósítsd az energiáidat, és professzor leszel Amerikában. (Fasori osztálytársamra, Neubauer Jánosra gondoltam, akit Szikszóra telepítettek ki; hasonló utat járt be, és végül irodalomtörténész-professzor lett az USA-ban, majd Amszterdamban.) Érdekes volt, hogy a betelefonálok - voltak közöttük vallásosak és közömbösek is — valamennyien üdvözölték, megköszönték a témaválasztást, hangsúlyozva azt, hogy keveset beszélünk arról, hogy halandók vagyunk. Nem kapunk felkészítést a nagy útra, pedig az élethez hozzátartozik az elmúlás is. A 19. század végétől fokozatosan és gyökeresen megváltozott az élet. Az úgynevezett fejlett világban többen és tovább élnek. Az örök életet, a halhatatlanságot, az ember ősi vágyát továbbra is csak a világvallások - így a kereszténység - ígérik, de a földi élet értékei is nagyobb jelentőséget kaptak. Hogyan éljünk, hogyan haljunk meg? Milyen az emberhez méltó élet, és milyen a méltó halál? Van-e értelme a szenvedésnek, vagy ez inkább a tudomány fogyatékos voltát jelzi? Ezek a kérdések voltak a középpontban, és kétségkívül Bitó Lászlónak a közéletből és az egyházi sajtóból is ismert gondolatai hatottak leginkább élén- kítően, vitára ingerlőén. Alapgondolata az értelmetlen és az értelmes halál közötti, lényegében életkori alapon történő különbségtétel volt. Értelmetlennek tart minden korai halált, legyen szó betegségről, balesetről, öngyilkosságról; szerinte mindent meg kell tenni ezek megelőzésére és gyógyítására. De más a helyzet azokkal, akik az út vége felé járnak. Őket abban kell segíteni, hogy minél szebben, méltóbban távozhassanak el Kharón ladikjában. Természetesen erre nincsen korhatár, minden eset egyedi, de más a megítélése például egy harminc-, illetve egy nyolcvanéves betegnek. Az előbbi esetében mindent meg kell tenni, az utóbbinál viszont azt kell mérlegelni, mit kell, mit szabad, mit lehet megtenni. Túl a humánus szempontokon, a gazdasági szempontok miatt is mérlegelni kell. Például azt, hogy esetleg azért nem lesz elegendő forrás a harmincévesek gyógyítására, mert - akár értelmetlenül, akár az emberi méltóságot is sértően - „még néhány hétig” minden áron életben tartjuk a nyolcvan- éves betegeket. Bitó László számos kritikát kapott amiatt, hogy az aktív eutanáziát pártolja. A doktor már csak azért is tiltakozik ez ellen, mert az eutanázia mindig az orvosi gyakorlattal kapcsolatban kerül elő, ő pedig az egész kérdést más intézmény- rendszerben képzeli megoldani. Ezért készülő könyvében már aktív „eutháliá- ról” ír, új megközelítésben tárgyalja a kérdést. Tapasztalta és valamelyest az éjszakai vitában is elfogadta, hogy nálunk - a keresztény hitbeli megfontolásokon túl - a visszaéléstől való félelem, a „fekete angyalok” működése miatt utasítják el a legtöbben az eutanáziát. Feltehetőleg az Alkotmánybíróság sok vitát kiváltott határozatát is többek között ez motiválta. Magam - valószínűleg még a délutáni élmény erős hatása alatt - hozzátettem, hogy a 20. Század rémségeit követően nehéz a halálba segítés gondolatával barátkozni, bármilyen szép is a tálalás. Sok embert, fiatalokat és öregeket „segítettek” a halálba akaratuk, reményeik, esélyeik ellenére - pusztán származásuk miatt. Nehéz kérdés az egyes emberek gyógyíthatatlan betegségének, halálának az ügye, és még nehezebbé teszi, hogy frissek még az emlékek: amikor egészséges emberek tömegének kellett Mengele doktorok működése miatt távoznia az élők sorából (érdekes volt, hogy a Svédországban élő Takács András - tiltakozása jeléül - meg is említette dr. Mengelét). Megszívlelendőnek tartottam a beszélgetésben azt a felvetést, hogy a mai öregeket - és persze a fiatalokat is - megilletné, hogy szeretteik körében lehessenek életük utolsó óráiban. Bizony kedvezőtlen változás a múlthoz képest (az orvostudománnyal takarózva, de valójában a legtöbbször menekülve a „kellemetlen” feladattól), hogy az idős embereket családjuk a kórházba küldi meghalni. Az eutanázia elleni kegyes tiltakozás sajnos jól megfér a szeretetlen- séggel, olykor az embertelenséggel. Az egyháznak is van intézményes feladata a hospicemozgalomban, az utolsó periódus megkönnyítésében, de mindnyájan gyakorolhatjuk ezt - mintegy a családi hospice-ban -, ha az utolsó órában nem engedjük el szeretteink kezét. Frenkl Róbert Kórházi önkéntes segítők találkozója lesz november 6-án, szombaton 10 órától 16 óráig. Helyszín: Budapest, Üllői út 24., 2. emeleti tanácsterem. Program: 10.00: Bemutatkozás, közös éneklés Reggeli áhítat - Bolla Árpád 10.45-12.30: Előadás: „Ami a lelkigondozáshoz nélkülözhetetlen": Bölcsesség - Honti Irén, Spiritualitós - Bajuszné Orodán Krisztina, Tudomány - Lukovits Eszter 12.30: Ebédszünet 14.00: Fórumbeszélgetés a délelőtti témákról - vezeti Kulcsár Zsuzsanna 15.45: Úti áldás Mindenkit szeretettel várnak a kórházmisszió munkatársai M. Gy. Lépések az önállósulás felé Gyülekezeti ifjúsági házat és parókiát szenteltek Ménfőcsanakon A közigazgatásilag Győrhöz tartozó Ménfőcsanakon már az 1700-as években éltek evangélikusok. 1850-ben iskolát és tanítólakást építettek, 1959-ben pedig templomot emeltek. A parókiaépítés azonban akkoriban elmaradt. A gyülekezet régi álma valósult meg október 23-án, amikor Ittzés János püspök felszentelte a régi tanítólakás helyén épített gyülekezeti ifjúsági házat és parókiát. A Győrúj- baráttól elszakadni kívánó, nyolcszáz fős társgyülekezeti rész ezzel megtette az első lépést az önállósulás útján...
