Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-10-17 / 42. szám

2004. OKTÓBER 17.-5. oldal Evangélikus Élet Egy húsz évvel ezelőtti látlelet Beszélgetés az LVSZ-nagygyűlésről a teológián A Lutheránus Világszövetség húsz esztendővel ezelőtti, 1984-es budapesti nagy­gyűléséről már több Írás is megemlékezett lapunk hasábjain. Legutóbb például arról számoltunk be, hogy a hittudományi egyetem tanévnyitó rendezvényeinek sorában, szeptember 16-án kerekasztal-beszélgetésen idézték fel szervezők, résztvevők az akkori eseményeket. Szemtől szemben egyházunk közelmúltjával - az értékelés, az elemzés a két évtizednyi távlát adta „rálátásból” igen tanulsá­gos volt. Nem utolsósorban derültséggel teli - de erről majd később... A beszélgetés alapját Fabiny Tamás Húsz év után című kétrészes filmjének - amelyet a Duna Televízió számára ké­szített - az első, archív felvételeket be­mutató része adta. A televíziós csator­nán azóta a második, 2004-ben felvett rész is adásba került: ebben megszólal­tak az akkori résztvevők, többek között a teológiai fórumon felkért előadók is. Budapest Sportcsarnok, 1984 nyara. Elsőként rendeztek hazánkban - egy szocialista országban! - LVSZ-nagy- gyűlést! A mai fiatalok számára alig ra­gadható meg, milyen nagy szó volt ez akkor: tízezreket - egy ország evangéli- kusságát és a vasfüggönyön túli világ lu­theránus híveit egyaránt - megmozgató egyházi esemény az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrzése alatt... Ki gondolta volna akkor, hogy öt éven belül leomlik a vasfüggöny?! Egyáltalán miként adott engedélyt egyházi világtalálkozóra a kommunista vezetés? A filmben így fogalmaz a nar­rátor: a „puha diktatúra” politikai vezér­kara úgy gondolta, a gyűlés hozzájárul­hat a Magyar Népköztársaság nemzet­közi elismertségéhez. A gyűlésre évekig készültek a gyüle­kezetek, a szervezők, hiszen több ezer vendég fogadásáról volt szó. A világ evangélikusságának 7. nagygyűlésére az egyházvezetés gondoskodott - többek között - egy bemutatkozó kisfilm (Fa­biny Tamás szavaival élve „egy húsz év­vel ezelőtti látlelet”) készítéséről is. Az ismert rendezőt, Kiss Józsefet kérték fel a munkára. Az Életünk és utunk című film narrátora maga Káldy Zoltán püs­pök volt! E képi dokumentum megőriz­te például tíz fiatalnak a Deák téren zaj­lott lelkészavatását, de ízelítőt adott a gyülekezetek életéből, a kazuális alkal­mak szépségéből is. A nagygyűlést 1984 júliusában ifjú­sági találkozó előzte meg, melyen a fia­tal korosztály köthetett életre szóló ba­rátságokat. Hátizsákos, színesen kavar­gó tömeg a Keleti pályaudvaron, stran­doló fiúk és lányok a Balatonban, fővá­rosunk szépségét csodáló fiatalok a du­nai hajókiránduláson. Szeretettel foga­dott, testvéri közösség látható a pilla­natfelvételeken. Peregnek tovább a színes képkockák, itt is, ott is egy ismerős. A kerekasztal-be­szélgetésen jelen lévő lelkészek, teológiai tanárok, püspökök „találkoznak” húsz év­vel ezelőtti önmagukkal. Néha derültség, kacagás fut át a nézők sorain: „Látod, ott van X. Y!” „Felismered?” „Milyen fia­tal...” „Nézd a frizuráját, hosszú haja volt...” Nem a tiszteletlenség, hanem a rácsodálkozás, a felismerés derűje. Egyháztörténeti jelentősége mellett a nagygyűlés médiatörténelmet is „írt”: a magyar televízió első ízben akkor köz­vetített istentiszteletet - igaz, csak Káldy Zoltán püspök prédikációját. A teljes képi anyagot hazánkban nem le­hetett látni, természetesen...(?!). Sőt a gyűlés két hete alatt Napról napra cím­mel háromnyelvű (angol, német és ma­gyar) napilap is megjelenhetett - a Szik­ra Nyomdának, azaz a párt nyomdájá­nak a jóvoltából! Mint a film második részében Reuss András tanszékvezető teológiai professzor elmondja, piacgaz­daság már akkor is létezett... Az ÁEH „vigyázó szeme”, mint emlékezik, bizo­nyosan rajtuk volt, de nem feltűnően, nem bántóan. Hafenscher Károly professzor arra emlékeztetett: egyetlen testvéregyház sem tudott ilyen nagyszabású rendez­vényt lebonyolítani, mint mi, evangéli­kusok. De ne csak a büszkeség hangja, sokkal inkább a hálaadásé szólaljon meg ezen az évfordulón - tette hozzá. Megje­gyezte: milyen kár, hogy a fiatal generá­ció szinte egyáltalán nem jelent meg ezen a beszélgetésen. Dr. Harmati Béla püspök úgy fogalmazott: akkor, 1984- ben mintegy „kinyílt a kelet a nyugat számára”. A sajtóérdeklődés, mely a ta­lálkozót kísérte, hatalmas volt. Kovácsné Tóth Márta fiatal teológus­ként élte meg a nagygyűlést; élete meg­határozó eseményeként tartja számon ma is. Nem is tud objektív lenni az em­lékezés során. Reuss professzor kiemel­te: annak bizonysága volt a gyűlés, hogy él az egyház, él Krisztus egyháza - erről tanúskodott akkor az a mintegy tizenkétezer résztvevő. Feledhetetlen volt a sportcsarnokban hatvankét he­lyen osztott úrvacsora, mely a kosárból vett elemózsiára, az ötezer ember meg- vendégelésére emlékeztetett. Bolla Ár­pád lelkész felidézte, hogyan lett „templommá a sportcsarnok”, az akkor új, azóta leégett épület... Főenergeti­kusként az ő munkálkodása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a helyszínt az egyház igénybe vehesse a rendezvény céljára, és hogy a csarnok méltóképpen berendezve istentiszteleti hellyé válhas­son. A filmben if]. Zászkaliczky Pál is megszólal, ő volt az a fiatalember, aki a sportcsarnokban a bevonuló celebrán- sok előtt vitte a keresztet. Hafenscher professzortól tudhattuk meg, hogy az LVSZ elnökévé választott Káldy Zoltán püspök „spontán” angol köszönőbeszédét valójában ő írta... A gyűlésen robbanásszerűen hatott Dóka Zoltán akkori hévízgyörki lelkésznek az LVSZ vezetőihez intézett nyílt levele, melyben kifogásolta a Káldy-féle diakó- niai teológiát. Özvegye, Dóka Zoltánná idézte fel a levél fogadtatását: az elhall­gatást (akkor tartalmában nem ismerhet­te meg a lelkészi kar), majd a lelkész fel­függesztését és a fegyelmi leállítását. A teológián tartott megemlékezésen egy hozzászóló azt is megjegyezte, hogy nagy élmény volt „fekete evangéliku­sokkal” találkozni. Hazánk fiai közül bi­zony sokan voltak, akik akkor láttak éle­tükben először színes bőrű lutheránus testvéreket! A ’84-es nagygyűlés jelen­tőségét az ott hozott határozatok nagy száma is jelzi. Akkor nyilvánították ki például először igen markánsan azt, hogy az evangélikus egyházban a nőket lehet és kell is ordinálni. K. D. Misztika, Beatles, Heidegger... András Sándor: Lutheránus Zen A könyvesboltok kirakatai előtt néze­lődve bizonyára sokaknak - nekünk, evangélikusoknak kiváltképp - meg­akadt már a szeme egy talányos könyv­eimen: Lutheránus Zen. A paradox cí­met látva jogosan fogalmazódhat meg bennünk a kérdés: vajon hogyan kerül Pilátus a Credóba, azaz a Zen a luthe- ranizmusba, illetve fordítva, a luthera- nizmus a zenbuddhizmusba? A kötet szerzője - András Sándor iro­dalomtörténész, esszéista, költő és filo­zófus -, úgy tűnik, mestere a szemláto­mást diffúz területek meghökkentő összekapcsolásának, és nem ez az egyet­len meglepetés, amelyet tartogat szá­munkra. Jobb persze mindjárt az elején tisztáz­ni: a tanulmánykötet témája nem a lu- theranizmus, nem a Zen, de még csak nem is a vallás, hanem amint az alcím is sejteti - a halál és a meghalás. Ezt vizs­gálja és kutatja következetesen a szerző a könyvben szereplő tizenegy tanulmá­nyában, lenyűgözően széles értelmezési spektrumon mozogva. Olyan változatos tudományterületeket érint, és hoz össze­függésbe egymással, mint például a misztika, az egzisztencialista filozófia, a kulturális antropológia, a kognitív pszi­chológia, a modern fizika és biológia, a barokk teológia vagy a filmművészet - hogy csak néhányat említsek. A már- már nyomasztóan nagy műveltségű író professzionális könnyedséggel, sza­badiak tűnő) asszociációk egész során vezeti át az olvasót - többek között ké­pes egy népszerű Beatles-dalt (Let It Be) felhasználva eljutni Heidegger létfelfo­gásáig -, miközben eredeti témáját, a halált sosem téveszti szem elől. Ebben a könyvben nincsenek állóképek: minden folyamatosan párbeszédet folytat min­dennel, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az elágazó részterületek sosem mosódnak egybe, mindig csak össze­kapcsolásról van szó. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a szerző szerint az ér­telmezés mindig kontextusfüggő, és mi­vel a kontextusok száma végtelen, igyekszik is minden problémát a lehető legtöbb szempontból megvizsgálni. így aztán csöppet sem meglepő, hogy szép lassan a vizsgálat eredeti tárgyának, a halálnak az értelmezési horizontja is ki­tágul: a lét mélységeit feltárva az író el­juttatja az olvasót addig a pontig, ahon­nan már képes nem úgy tekinteni a ha­lálra, mint az élet ellenségére, hanem az­zal szerves egységben látja. Mindeközben észrevétlenül eltávolo­dunk a halál és a végesség témájától, a könyv homlokterébe az emberi lény ön- értelmezése, az igazság és az igazság ke­resésének a kérdése kerül. Mikor igaz és mikor igazi valami? Létezik vajon az igazság, vagy esetleg egyszerre több, egymásnak sokszor ellentmondó igaz­ságról beszélhetünk? A kötet külön erősségének érzem, hogy bár sokszor elmerül a részletek ap­rólékos elemzésében, pluralista szemlé­lete így is mindvégig integráns marad: nem roskad bele semmiféle relativiz­musba, az Egység soha nem vész el szem elől. András Sándor igazsága, azonban soha nem abszolút és statikus, dogma- szerűen tálalt igazság, hanem a szemé­lyességet és a hitelességet megőrizve, mindig az adott kontextusban, folyama­tosan - újra és újra - megtalált igazság, amely azonban jelzésértékűén mindig valahogy túl is mutat önmagán... Az író filozófiai vizsgálódásainak te­repe elsősorban maga a nyelv, hiszen ahogyan ő fogalmaz: „A filozófiai gon­dolkodás egy ideje... vagy matematikai, vagy teológiai/lingvisztikai.” Ezen új je­lentés szerint pedig a teológia többé már nem az Istenről való beszéd, hanem be­széd „isten - és a világ - összefüggésé­ben a beszédről”. A szerző ugyanakkor tisztában van vele, hogy a nyelv önma­gában nem képes az igazság tökéletes ki­fejezésére és közvetítésére, hiszen ter­mészetéből adódóan mindig korlátoz, és határokat szab. Az igazság pedig „odaát” van: „A koánok paradoxonjai jelentik a nyelvi és a nem-nyelvi közti szublimál­hatatlan törést” - a nem-nyelvi világba a szerző meglátása szerint a Zen vezet. Míg azonban a Zen az emberi egziszten­cia szintjén képes megmutatni a teljessé­get, átadni, „rendezetten-rendezhetően” másokkal megosztani már nem áll mód­jában - erre csakis a nyelvben adódik számunkra lehetőség. András Sándor szerint pedig ennek a beszédnek a példa­értékű, autentikus formája a lutheri mon­dás: „Itt állok, és nem tehetek másként”, azaz az elméleti és az alkalmazott tudás- vagy ha úgy tetszik: test és gondolat, a „testesült elme”, a teljes emberi egzisz­tencia - egysége a beszédben. A szerző megfogalmazásában: „A lutheránus Zen, ahogy itt esik róla szó, egybe kívánja hangolni az emberi és az isteni gondol­kodást annak felismerésével, hogy az is­teni gondolkodás nem-nyelvi... A Zen az ember elkerülését igényli, elkerülésé­nek igényét jelzi, ám egyben azt is, hogy csak ezzel az igénnyel kerül el igazán az elkerülhetetlenbe.” Lutheránus Zen - a szerző személyes hitvallása. Egy eredeti, sajátos értelmezése- többek között - annak a szellemiségnek, amelyből evangélikus egyházunk is ere­dezteti magát. És bár meglehet, hogy And­rás Sándor lutheranizmusa nem sok ponton érintkezik az egyházunk által képviselt fel­fogással, az kétségtelen, hogy új értelme­zési horizontokat nyit, és gazdagíthatja ön- értelmezésünket. Ugyanakkor az is kétség­telen, hogy a könyv a „kevesek” könyve marad, mert a burjánzó szaktudományos terminológia ezoterikus olvasmánnyá te­szi, az értés és az értelemadás lehetőségét eleve megvonva a kellő filozófiai palléro- zottsággal nem rendelkező olvasótól. En­nek figyelembevételével ajánlom mind­azoknak, akik nyitottak az új értelmezé­sekre, szeretnek és tudnak is olvasni a so­rok között, és egy őszinte, személyes hang­vételű, nem kevés humorral átszőtt, min­den tekintetben igényes könyvet szeretné­nek elolvasni. (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004. Ára: 2300 Ft) Nánai László Endre Fesztivál Vadkerten Mint minden évben, az idén is megren­dezték Soltyadkerten a szüreti feszti­vált. Az egyre bővülő kínálatban ha­gyományosan szerephez jutnak a helyi egyházközségek, így a város központ­jában álló evangélikus templom is. Ez alkalommal két programnak adott helyet a gyülekezet. Az egyik egy kiállí­tás, melyen Krebs'né Tuska Zsuzsa tanár­nő és diákjai mutatkoznak be a Találko­zás Házában. A látogatók itt a közeli Pirtó községben rendezett nyári alkotó­tábor munkáit tekinthetik meg. A meg­nyitón Kollarics Gábor kiskunhalasi rajztanár nagyszámú közönség előtt szólt a fazekasság és a kerámia hazai ér­tékeiről. A gyerekek változatos agyagfi­gurái és a rajzok sokszor mosolyra kész­tetik a látogatót. A másik kulturális program a két va­sárnapi istentiszteleten örvendeztette meg a templomjárókat: a kecskeméti ta­nítóképző főiskola diákjaiból alakult Kreatív Music Band csittegett-csattogott lelkesen. A modern zajművészet ifjú művelői egyszer hangszerekkel, más da­rabokban csupán zajkeltő eszközök, pat- togtatás és taps alkalmazásával adták elő a müveket. A gyülekezet következő rendezvé­nyeivel a reformáció hetében várja az ér­deklődőket. Ennek keretében október 31-én, vasárnap 11 órakor a soltvadkerti evangélikus templomból közvetíti az is­tentiszteletet a Magyar Televízió. K. L. LAPZÁRTÁNK UTÁN... Látványkoncert Az ember nemcsak a szájával, hanem a szemével és az orrával is „eszik”, mondják. És valóban igaz, életünk komplex élményekkel van tele. Ezalól sokáig kivételt képeztek a koncertek, amelyekre kifejezetten és kizárólag csak hallgatni jártunk. Már aki járt. Vagy ha nézhetnékünk volt, akkor bá­multuk az orgonista kezét, hátát. És a zeneértő kör egyre szűkebb lett. A komplex, élményközpontú koncertezés ötlete Leonard Bernstein kezdeménye­zésének és a közönség unszolásának kö­szönhetően született meg Rákász Ger­gely orgonaművész fejében. A tervezge- tést tettek követték. Képzőművészeti al­kotások, tájképek, hangulatkeltő fotók válogatása, érthető és átérezhető kor­rajzok kerültek az önmagában is gyö­nyörű orgonajáték mellé a programba. Igazi komplex élménnyé kerekítve ki az előadást. Látványkoncertté. Rákász Gergely orgonaművész neve már sokak számára ismerősen cseng Magyarországon csakúgy, mint határa­inkon túl. A tehetséges fiatal muzsikus érzékeny és virtuóz játékával október 11-én a paksi evangélikus templomban bűvölte el szépszámú hallgatóságát. Az elhangzott darabok nagyobbrészt a zeneirodalom népszerű rétegéből ke­rültek ki, de ezek mellett megismerked­hettünk néhány kevésbé ismert művel is. Rákász Gergely orgonajátékával fülünk­nek ajándékozott élvezetet, a zenemű­vek hallgatása közben kivetített képeivel pedig lelkűnkhöz hozta közelebb a mu­zsika világát. A zeneszerzők korának, életterének, környezetének bemutatása emberibbé, még inkább a miénkké tette a felcsendülő darabokat. Az ismert koncertorgonista az opusok között elhangzott kedves, emberséges gondolataival észrevétlenül is tanított, a szó legnemesebb értelmében nevelt ben­nünket. Közvetlen, tiszteletteli kom­mentárjaival az egyenesség és kitartás, a mások értékeinek el- és felismerése, a rosszért jóval fizetés értékeit hangsú­lyozta, melyekre oly nagy szükség van minden korban, amíg csak ember él a földön. Rákász Gergely igazi kincseket hor­dozó koncertsorozatának következő, szintén evangélikus templomban tartan­dó állomása Dunaújváros, ahol október 24-én, 18 órai kezdettel hallgathatják meg az érdeklődők. Füller Tímea

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents