Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-10-17 / 42. szám
2004. OKTÓBER 17.-3. oldal Evangélikus Élet Országos evangélizáció a Deák téren (Folytatás az 1. oldalról) A további „hit-vallásokat” igehirdetés előzte meg. A budavári gyülekezet lelkésze, Balicza Iván a délelőttről már jól ismert bibliai részt olvasta fel textusként. Nemcsak a Jézushoz tóduló sokaság szomjazott az igazságra, a mai ember is élete értelmét, lelke békességét keresi - emelte ki prédikációja elején a lelkipásztor. „Változás sokszor mégsem következik be - folytatta -, mert nem lesz személyessé Jézus beszéde. Életünk bármely területén, ahol úgy gondoljuk, hogy ez igazán nem Jézus dolga, ahol úgy gondoljuk, hogy ezt mi jobban tudjuk, egyszer csak megszólít minket: »Evezz a mélyre! Indulj el, bízd rám magad, engedelmeskedj nekem, vállald a kockázatot!« Tanítványként Péter megtanulta, mit jelent hinni, magát teljesen Jézusra bízni. Amíg valaki a »csónakból« figyeli, hallgatja a Mestert, amíg csak »érdeklődik«, addig kívülálló. Egy ember csak azáltal lesz Jézus Krisztus követője, ha teszi is azt, amit Jézus mond neki” - hangsúlyozta. Ne félj, csak higgy! Az egész napos együttlét során többen elmondták, mikor és miért feleltek igennel Jézus hívására. Deli Vilmos - saját szavaival élve - „bulik, balhék, megromlott házasság és válás után” döntött úgy, hogy életét Isten kezébe helyezi. Megtérése után ismét elvette feleségét - az evangélizáción szintén bizonyságot tevő Marikát -, majd szolgálni kezdett. Vitte és viszi az örömhírt börtönökbe, határon túli falvakba és városokba... Az evangélizációnak kettős feladata van: 1. Hogy ráirányítsa figyelmemet Jézus Krisztus szeretete fényében bűneimre, nyomorúságaimra. 2. Hogy - az Úr Jézus megváltói művének fényében - megmutassa a megoldást a mellette való döntésben, megtérésben. Zenével és énekkel dicsérte Istent és örvendeztette meg a népes hallgatóságot Keresztes István és lánya, Krisztina, a Jeruel Family nevű együttes alapítói. A hitüket megváltók sorát dr. Németh Csilla, Németh László író leánya zárta, aki édesapja hitre jutása mellett saját személyes döntésének történetét is megosztotta a gyülekezet tagjaival. „Isten velünk, viszontlátásra!” - köszönt el a résztvevőktől a nap végén a régi idők evangélizációinak búcsúszavával Itt- zés János, a Nyugati Egyházkerület püspöke. Tekintettel a nap megannyi lelki ajándékára, szinte bizonyos, hogy aki csak tud, jövőre is ellátogat az országos evan- gélizációra, és rokonait, barátait, ismerőseit is elhívja oda, ahol az élet vize árad. Gazdag Zsuzsanna Győri János Sámuel lelkész evangélizá- cióját egy „filmes betét" is színesítette. A résztvevők a felsőpetényi özv. Pauló Jánosné bizonyságtételét tekinthették meg, aki hosszú évek távolából így vallott a kamerák előtt arról, mi is történt vele ötvenhat esztendővel ezelőtt: „Én is szerettem mulatságba járni, szerettem nagyon kártyázni; szerettem a fiatalságot. Kijártunk ide a faluba dalol- gatni, zavartuk a hívőket. Sőt még olyan csúfolás nótákat is daloltunk rájuk. Én hosszú időn át nem tudtam azt, hogy bűnös vagyok. Nagyobb ünnepeken eljártam a templomba is. De mivel, hogy három gyermekünk volt, így velük is, a földdel is mindig sok munkánk volt, még vasárnap is sokat dolgoztam a férjemmel együtt. Ha mégis úgy adódott, hogy elmentem a templomba, én az igéből nem értettem semmit. Ott voltam, de csak testileg. Szívem távol volt Istentől. És én akkor úgy gondoltam, hogy ez így van jól. 1948-ban, októberben, 28-án, hétfő délelőtt, olyan fél tíz tájban kinn dolgoztam az udvaron, végeztem a munkám, amikor két férfi jött be az udvarba. Odajöttek hozzám, és azt mondták: »Csak azért jöttünk, hogy ma este és a hét minden estéjén evangélizálás lesz a templomban, szeretettel meghívjuk.« Én igent mondtam, kezet fogtunk, és távoztak. Mikor eltávoztak, én egyedül voltam otthon, és valami csodálatos öröm töltötte el a szívemet. Közben hazajött a férjem, elmondtam néki, hogy kik voltak nálunk, és mit mondtak, és kértem, hogy hadd mehessek estére az evangélizálásra. O vállalta a gyermekeket, otthon maradt velük, én pedig eljöttem. Siettem minden munkám elvégezni, hogy pontosan itt legyek. Ná- mán vitéz hős, de bélpoklos. Erről szólt az igehirdetés egész héten. Minden este nagyon egyszerűen, de csodálatosan. Az igének minden szava szent igazság volt, amely előtt az én szívem is megnyílt. Olyan szomjúság támadt a szívemben, hogy reggelig elhallgattam volna az igét! Amikor hazamentem az első istentisztelet után, lelki élményemet elmondtam a férjemnek. Elmondtam néki, hogy ha így maradunk, mi nem kerülhetjük ki az ítéletet. Hogyan fogunk Isten előtt megállni ilyen tisztátalan élettel?! Nekünk meg kell térni, oda kell mennünk Jézus Krisztus elé, hogy megtisztítson mind a kettőnket. Tovább így nem szabad élni! És én áldom az én Atyámat azért, hogy az én férjem nem utasította vissza azt, amit én mondtam néki akkor. Akkor este eszembe jutott, hogy van nékünk egy Bibliánk is. Akkor én azt megkerestem, és a férjem olvasott belőle éjszaka két óráig éjfél után. Nagyon jólesett a lelkűnknek. Másnap megkérdeztem a férjem, marad-e a gyermekekkel otthon. Azt mondta: »Semmi esetre! Én sem akarok elkárhozni. Én is megyek veled az igét hallgatni.« Eltöltötte szívemet az öröm. boldog voltam, hogy jöhettem a családdal. Itt már mindenki magának hallgatta az igét. És akkor történt a szívünkben, az életünkben a változás, nagy változás. Isten újjáteremtő hatalmát megtapasztaltuk, és ettől kezdve mindig együtt olvastuk odahaza a Bibliát a férjemmel és a családdal. Együtt imádkoztunk, együtt énekelgettünk. Együtt jöttünk a templomba. Többet a férjem nem ment a kocsmába, nem kártyázott, nem dohányzóit és nem káromkodott. Áldott legyen Isten neve, hogy ilyen nagy változáson segített át bennünket! ” Hit vagy identitás Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az egyházak, legalábbis a történelmi egyházak - akár tetszik ez, akár nem - feltétlenül a nagypolitika szférájába tartoznak, és a politikai súlyuk is jelentős. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy időszerű teljessé tenni az állam és az egyház szétválasztásának a folyamatát. Ez kedvező lenne az egyházaknak is, valóban szabadon végezhetnék missziói, diakóniai és számos egyéb tevékenységüket a polgári demokratikus jogállam keretei között. A közelmúltban egy, a Miniszterelnöki Hivatal megrendelésére készült tanulmány egynéhány adatának a kiszivárogtatása idézett elő hullámokat egyház és politika viszonyában. A dolgozat a Medián által 2004. május 7. és 11. között 100 településen 1200 fő körében végzett felmérés eredményét elemezte. Ebből került nyilvánosságra egy országos napilapban - meglehetősen tendenciózusan - néhány adat. Eleve - úgy vélem - jogosan vethető fel a kérdés: helyes-e ez az eljárás, nem azt sugallja- e, hogy nem szakmai, társadalompolitikai, hanem közvetlen politikai szempontok, célok vezették a megrendelőket, és miután talán a korrekt felmérés egésze nem a várakozásuknak megfelelően alakult, választották a szakmai nyilvánosság helyett a napilapban „mazsolázás” módszerét? Ezt az érzésünket erősíti, hogy az ismertető írás mellett helyet kapott egy „szakértői” értékelés, melynek fő megállapítása az volt, hogy a felmérés bizonyítja: az egyházak közjogi hatalmi igénye nem indokolt, a közéletben is túlreprezentáltak. El lehet persze azon is meditálni, hogy léteznek-e kinevezett szakértők - sajnos igen illetve hogy mitől lesz valaki vallásügyi szakértővé. Végzettség, képzettség, tevékenység alapján természetesen használható ez a minősítés, de attól, hogy valaki megír két-három egyoldalú, vallási tárgyú cikket, talán nem válik szakértővé. Ám ez legyen a kinevezők, az alkalmazók gondja. Ami a tanulmányt, illetve a cikket illeti, az egyoldalúsággal, az említett tézissel éppen az a bajunk, hogy az adatokból nem ez a következtetés adódik. A felmérés szerint a felnőtt korú lakosság több mint kétharmada - 69 %-a - mondható vallásosnak, közülük azonban 56% a „maga módján vallásos” válasz mellett döntött, és „csak” 13% nyilatkozott úgy, hogy követi az egyház tanítását. Ezt a „csak” 13 százalékot emelte ki a cikk is főcímében. Más megközelítésben - templomba, vallási összejövetelekre járás, keresztelői, esketési, temetési szolgálat igénybevétele - úgy vélik a tanulmány elemzői, hogy a lakosság huszonhat százaléka kötődik valamennyire az egyházakhoz, és hasonló a nem vallásosak aránya is. A tanulmány számai megfelelnek a nép- számláláskor felvett adatoknak; akkor is kiderült, hogy a lakosság kétharmada- háromnegyede gyengén vagy erőteljesebben kapcsolatban van az egyházakkal, illetőleg - funkcionálisan fogalmazva - a spiritualitással, egynegyede közömbös, illetve elutasító. Az egyházszo- ciológia valódi szakemberei már többször megállapították különböző mutatók alapján, hogy a népszámlálás során felmért hetvenöt százalékon belül tizenöt százalék az aktív hívek aránya. Az ő értékelésük szerint azonban ez egyáltalán nem lebecsülendő érték - sokkal inkább arról van szó, hogy az egyházak által mozgósítható aktív hívek jelentik a mai társadalom legnagyobb egyívású csapatát. Az eredmény tehát nem devalválja, hanem megerősíti az egyházakat társadalompolitikai tekintetben! A szóban forgó tanulmány valódi érdekessége abban rejlik, hogy a témát pártpreferenciák szerint elemzi. így egyértelműen kiderül, hogy a pártokhoz, illetve egyházakhoz való kötődés között nincs szoros összefüggés, ha a jelenlegi ellenzékben valamivel magasabb is a vallásosak aránya. A legmarkánsabb adat szerint az egyház tanítását követő tizenhárom százalék a teljes mintára vonatkozik. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a jelenlegi kormánypártokhoz kötődőknél tíz százalék, az ellenzékieknél tizenhat százalék a vizsgálat szerint az arány. A további kérdések az egyházak finanszírozására, közéleti szerepvállalására, a katolikus egyház bioetikai állás- foglalására, és az egyházaknak a politikai és a magánszférát befolyásoló szerepére vonatkoztak. A válaszok szépen jelezték egyrészt az egészséges pluralizmust, másrészt azt, hogy jelentős az egyház tevékenységének a megbecsülése, illetve az erre vonatkozó igény. Nem érdemes némely tendenciózusan kérdéssel polemizálni. Csak a példa kedvéért említsük meg a finanszírozással kapcsolatban, hogy a megkérdezettek öt- venhét százaléka helytelenítette, hogy az állam az egyházhoz nem kötődők adójából is támogatja az egyházakat. Tisztességes válasz ostoba kérdésre (nem szeretek minősíteni). Hiszen egyébként a többség úgy véli, hogy helyes, ha az állam és az egyházak együtt gondoskodnak az egyházi tevékenység anyagi alapjairól, a megkérdezettek fele egyetért a jelenlegi rendszerrel, vannak, akik kevesebbet javasolnának - ismét az a bizonyos huszonöt-harminc százalék-, és vannak, akik keveslik a támogatást. Ami az adót illeti, azzal a kormány, illetve a Parlament gazdálkodik. A gyermektelenek adójából is támogatják az oktatást, a pacifistákéból a hadsereget, a botfűlűekéből a zenét stb. A kérdés mindig az, hogy jó célokra és megfelelő mértékben költik-e az adóforintokat. Lehetne természetesen a jelenlegitől eltérő rendszer is, olyan, amelyben kifejezetten az egyházhoz kötődők adójára épül a támogatás. Magam örvendetesnek tartom, hogy az egyházak nem befelé fordulnak, hanem szolgálatuk az egész társadalmat érinti, és nem szűkül le a saját felekezetre. Természetesen szükséges foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, de megfelelő, előítéletmentes, tényeken alapuló formában. Váratlanul időszerűséget ad a tanulmánynak, hogy az új kormányzati felállásban az Egyházügyi Titkárság - akárcsak az 1998-2002-es kormányzati ciklusban - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a szervezetébe kerül. Az egyházi személyiségek többsége szívesebben vette a Miniszterelnöki Hivatalba illeszkedő szervezetet. E szervezeti elrendezésnek kétségkívül az volt a logikája, hogy az egyházügyek több tárcát érintenek, ezért könnyebb őket a kancellárián koordinálni. A tapasztalatok szerint valójában ez esetben sem a struktúra a meghatározó, abból a szempontból pedig inkább szerencsés a változás, hogy ily módon talán befejezi működését a Miniszterelnöki Hivatal saját egyházügyi szakértői csoportja, ismét egyértelműbb lesz a kapcsolatrendszer. Az Úristen vizsgálja, ismeri a szívünket. De a hitünkre vonatkozó adat természetesen nem jelenik meg a különböző tanulmányokban. Pedig ez az igazi kérdés. Még az a szép kifejezés, hogy „követi az egyház tanítását”, is inkább csak az identitás vállalásának tekinthető. Természetesen ez sem becsülhető le. A diktatúra évtizedeiben érték volt az egyházzal való azonosulás, illetve ennek vállalása. A kilencvenes években bonyolultabbá vált a világ. Csapdát jelent az egyház számára, ha részt vesz a társadalom hatalmi játszmáiban, ha a történelmi-politikai pozíciók helyreállítására törekszik. Nagy jóindulattal feltételezhető, hogy a Miniszterelnöki Hivatal tanulmányának készítői ettől a veszélytől igyekeztek óvni az egyházakat. Annyi bizonyos - ezért is nagy öröm az egyház szabadsága a demokratikus államban hogy helyreállhat a krisztusi értékrend. A golgotái kereszten értünk életét áldozóba vetett hit, amely Istenhez kapcsol, és kötelez a jóra, kerül a középpontba. Ez a hit - nem pedig valamiféle politikai együvé tartozás - identitásunk meghatározója. Frenkl Róbert (Az országos evangelizációra lapunk következő számának beimissziói mellékletében még visszatérünk.)
