Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-10-17 / 42. szám

2. oldal-2004. OKTÓBER 17. r Evangélikus Elet * rr r ELŐ VIZ SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 19. VASÁRNAP Az első benyomás Hivatás - munka - kényszer ApCsel 20,32-35 Életünk bizonyos helyzeteiben különösen fontosak az első benyomások. Fontos, hogy az új iskolában milyennek látjuk az új osztálytársakat, az új tanárokat; hogy az új munkahelyen hogyan szól hozzánk a főnök, milyen szemmel néz ránk az is­meretlen munkatárs; hogy az új házban hogyan köszön vissza a szomszéd. Egy meggondolatlan, kellemetlen megjegyzés megnehezítheti az újonnan érkezett hely­zetét, míg egy jó szó, egy kedves mosoly bizalmat ébreszthet benne. Fokozottan érzékeny kérdés ez, mi­kor Isten közeledik az emberhez. Érde­mes megfigyelni már az Ótestamentum­ban, hogy Isten sokszor ezzel a mondat­tal fordul az emberhez: „Ne félj!” Gon­doljuk végig, hogy kinek mondja ezt Is­ten. Nem az őt szerető, benne bízó, en­gedelmes gyermeknek, hanem a tőle el­pártolt, elidegenült, elvadult, tőle mene­külő embernek. Ne félj - ebben a mon­datban feltárul Isten módszere, pedagó­giája és az embert kereső, menteni aka­ró végtelen szeretete. Hiszen miért is mondja, hogy ne félj? Azért, mert látta, hogy Ádámra rátört a bűntudat és a fé­lelem, miután evett a tiltott fáról. A bűneset óta az ember fél. Általában fél. Nemcsak vadállattól, természeti csapás­tól, betegségtől, hanem sokszor még egy megzörrenő falevéltől is (3Móz 26,36). Tudjuk, hogy a félelem emberek között is tönkretesz minden kapcsolatot, mert akitől félek, abban nem bízom, azt nem tudom szeretni. Isten szeretet. Ezért tőlünk is szerete- tet vár. Nem azt, hogy rettegjünk tőle, hanem hogy bizalommal tárjuk fel neki helyzetünket, kéréseinket. Ne félj! A fé­lelem oka, hogy az ember hamisan gon­dolkozik Istenről. Szóba állt a kígyóval, az pedig ravasz: elhitette vele, hogy Is­ten irigy, kemény, túl szigorú. Rávette az embert, hogy ellenséget lásson Istenben. Jellemző, hogy nagy veszedelemben, halálközeiben rémülten mondjuk: Isten kezében vagyunk. Persze lehet ezt hittel is mondani. De lehet másként is: jelent­het pusztán annyit, hogy nagy a baj, és hogy a bizalmatlan ember a maga kezé­ben akarja tudni a sorsát. - Isten ezt az érzést, ezt a bizalmatlanságot akarja el­venni tőlünk. Ezért mielőtt bármit mon­dana, adna, kéme, parancsolna, szelíden szól: ne félj! Az, hogy „ne félj”, nem csupán szép gondolat, hanem olyan biz­tatás, amelynek valóságalapja van: a golgotái kereszten történt kiengesztelés. Itt láthatunk bele Isten szívébe, aki min­dent megtett a mi megmentésünkért. És mindezért tőlünk csupán bizalmat és szeretetet vár. így már nem lehetetlen teljesíteni a felszólítást: ne félj! Gáncs Aladár „A madarak pedig aggodalmasko­dás és fösvénység nélkül repülnek, nekünk éppen így aggodalmasko­dás és fösvénység nélkül kell dol­goznunk. Ha azonban aggodal­maskodói és fósvénykedsz, hát ak­kor csak gyötrődj és fösvénykedj, hogy a sült galamb valóban a szádba repülhessen! De magadra vess, ha azután Isten parancsola­tainak betöltését és az üdvösséget így nem tudod elnyerni. " Luther Márton: A jó cselekedetekről (Takács János fordítása) Egyházunk honlapja: www.lutheran.hu Agendánk a mai vasárnap alaphangját ebben a gondolatban adja meg: Járjunk elhívásunkhoz méltóan! Munkában! Pál segít, hogy megértsük a munkára való felszólítás igazi értelmét. Az apos­tol Milétoszban tartózkodik, és magához hívja az efezusi gyülekezet véneit. Jeru- zsálemi útja előtt fontosnak tartja, hogy értékelje a közöttük eltöltött időt, és út­mutatásával segítse őket. Szeretettel be­szél velük mint hitbeli testvéreivel. Tud­ja, hogy a vének értik minden szavát, fi­gyelnek minden gondolatára. Ezért bát­ran szól az élő Istenről és kegyelmének igéjéről. Ezt helyezi mondanivalója kö­zéppontjába. Ha az efezusiak megőrzik ezt az igazságot, és nem távolodnak el tőle, akkor az áldást hoz rájuk. Emléke­zetükbe idézi azt a három évet, amíg kö­zöttük szolgált. Inti őket, hogy legyenek éberek, mert tudja, hogy lesznek, akik megpróbálják lerombolni mindazt, amit a Szentlélek épített köztük az Úr Igéjé­vel. Mindezen felül - a megélhetés kér­désében - saját példáját állítja eléjük. Hiszen Pált nem a gyülekezet tartotta el. Tanult szakmájából, a sátorkészítésből élt, sőt munkatársairól is ebből gondos­kodott. „Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam... ” Ez különböz­teti majd meg a tévtanítóktól azokat is, akiket ő állít szolgálatba. A hamis taní­tók - mint „látogatók” - házról házra jártak, s mindenkitől elvárták és megkö­vetelték a teljes körű ellátást. Az apostol helyteleníti és elítéli az ilyen fajta béres­munkát.. A gyülekezetben szolgáló ne le­gyen kölönc a hívek nyakán! Pál a munkát a tanítványi élet fontos és meghatározó jegyének látja. A mun­kában nem az alá- és fölérendeltséget, nem a terhet és nem a nehézséget érzi. Sokkal inkább a Krisztustól tanultakat hangsúlyozza: „Nagyobb boldogság ad­ni, mint kapni. " Hivatás - munka - kényszer? Hogy e három közül ki-ki melyiket érzi élete, kenyérkereső foglalkozása, boldogulása jellemzőjének, nem tudhatom. De tu­dom, hogy nincs fontosabb vagy kevésbé fontos, figyelemre méltó vagy szégyellni való munka. Isten megáld mindent, amit az ő nevében kezdünk el és viszünk vég­hez, sőt hivatássá teszi. Sajnos sokszor találkozunk olyan emberekkel, akiken látszik, hogy kínnal-keservvel és a leg­nagyobb unalommal végzik feladatukat. De azt is megjegyezzük, amikor kedves volt a postás, előzékeny a tanító, türel­mes az orvos, és pontos az iparos. A munka hozzátartozik az életünkhöz, a mindennapjainkhoz. Munkánk után ítél­nek meg és értékelnek bennünket az em­berek. Ha kényszerszagú a tevékenysé­günk, és csak a minimálisan elvárhatót teljesítjük - noha többre is lenne erőnk, lehetőségünk -, az Úristent sértjük. Há­nyán keseregnek elvesztett egészségük, megbénult testük miatt: ég bennük a ten­ni akarás, de az erő hiányzik! Hányán sírnak megszüntetett munkahelyük után, attól félve, hogy nem kellenek senkinek! Hányán érzik magukat feleslegesnek, miután munkanélkülivé váltak! Szent Benedek ezt tanította: „Óra et labora!” „Imádkozzál és dolgozzál!” Egy régi olasz közmondás pedig így biztat: „Dol­gozz, mintha örökké élnél; imádkozz, mintha holnap meghalnál!” Hivatás - munka - kényszer? íme a tükör minden egyházi munkás előtt! Boldoggá tesz-e, hogy dolgozhatsz az Úr egyházában? Érzed-e áldását annak, hogy szükség van rád? Tudsz-e hálát ad­ni azért, hogy hiányozna, ha nem tennéd a dolgod? Az egyházi szolgálat semmi­képpen sem lehet kényszer, de nem lehet időtöltés vagy csupán hobbi sem. Vi­szont kell, hogy minden ember hálát tudjon adni, amiért tehetségével, két ke­zével Isten országának szorgalmas dol­gozója lehet. Az idősebbek közül sokan még ma is büszkén veszik elő rég megkopott, vörös dobozkájukat a Kiváló Dolgozó Emlék­éremmel. Isten adja, hogy az ítélet napján ne kelljen szégyenkeznünk a ránk bízott és elvégzett munka miatt! S ha Isten or­szágában emlékérem nem is jár, ajándékul megkaphatjuk a legtöbbet: az üdvösséget! Egyik énekünkben (93) ezt valljuk: „Most áment mondok hitben, / És nem kételke­dem, / Reám tekint az Isten, / S megáld kegyelmesen. / Munkára két kezem! / Mit Isten tennem rendel, / Jó szívvel, vidám kedvvel / Elkezdem s végezem.” Hivatás - munka - kényszer? Isten nem erőltet ránk semmit, de segít, ha így döntöttünk: „Érted, neked akarok dol­gozni, Uram!” Ámen. IMÁDKOZZUNK! Istenünk, Atyánk! Fogadd el tenni akarásunkat, és használj minket! Mu­tasd meg, hogy életünk hogyan lesz szolgálattá, munkánk hivatássá! Eléd tesszük szívünket, lelkünket, testün­ket, minden tehetségünket, amelyet tőled kaptunk. Ámen. Molnár József Oratio oecumenica Mindenható Istenünk, aki mindennek teremtője és fenntartója vagy, s aki Szentlelked által soha nem szűnsz meg értünk munkálkodni! Te rendelkeztél úgy, hogy az élet és a munka elválaszthatatlan legyen egy­mástól. Egész emberi életünk válik értéktelenné és ér­telmetlenné akkor, ha munkálkodásunk nem teszi má­sok életét szebbé, megelégedettebbé. Kérünk, adj ne­künk mindig munkát, feladatot, hogy célja, haszna le­gyen földi éveinknek. Taníts minket, hogy ne csak sa­ját boldogulásunkért, megélhetésünkért, hanem a kö­rülöttünk élőkért is munkálkodjunk. Ne csak az agya­gi javak megszerzésére igyekezzünk, hanem lelki jók­ra: megértésre, nyugalomra, békességre, igazságra és bizalomra is törekedjünk. Láttasd és ismertesd meg ve­lünk az éppen nekünk szánt feladatokat, a ránk szabott munkaköröket. Adj szolgálatainkhoz készséget, képes­séget, szorgalmat és jókedvet is, hogy ne robotként, hanem építő, örömteli tevékenységként végezhessük. Megváltó Istenünk, aki Fiadat egy szerény ácsmester családjába, gerendák és szekercék közé helyezted, hogy szeretetteljes neveltetése egyben szorgalmas munkára való nevelkedést jelentsen, s felnőve fáradha­tatlanul munkálkodjon: tanítson, gyógyítson, vigasztal­jon! Segíts, hogy mi „ama ácsmesternek” a nyomában járjunk, örömmel ismerjük fel benne Mesterünket és megváltó Urunkat. S ahogyan ő tette, úgy mi is hűsége­sen teljesítsük a tőled jövő megbízatást, feladatot, kül­detést. Atyánk! Te vedd oltalmadba hétköznapjainkat és ünnepeinket! Lassítsd le felgyorsult élettempónkat. Add meg nekünk a pihenés alkalmait, hogy feltöltőd­jék a testünk, és erősödjön a lelkünk. Legyen elegen­dő időnk a veled való találkozásra, igéd rendszeres hallgatására és a szeretteinkkel való boldog együttlé- tekre is. Tégy képessé minket arra, hogy különbséget tudjunk tenni fontos és lényegtelen között. Ne bénítsanak meg bennünket hiábavaló gondolatok, a fontos dolgokban viszont legyünk kitartóak és állhatatosak, hogy áldással és eredménnyel ajándékozhass meg bennünket. Egykor pedig majd, ha minden munkaeszköz és szerszám kiesik a kezünkből, és át kell mennünk a ha­lál kapuján örök országodba, szent Fiad vezessen min­ket! Fedezze el bűneinket, és szerezzen atyai házadban örök lakást nekünk. Ámen. ;••• SAROK ................... # • NÉZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 18. g 5 6 3 5­És mit láttunk? Hihetetlen gazdagsá­got. Lehetne ezt negatívumként is ér­tékelni. . Mondhatnánk: mennyire szétszakadtunk! Az egy isten gyerme­kei miért nem tudják egyformán imádni és dicsérni Urukat? A litur­gia sokfélesége a széttöredezettség jele, ez pedig bűnbánatra ad okot. Valljuk meg széthúzásunkat, és keres­sük a közös utat! En azonban ezt nem így látom. Széthúzásunk, megosztottságunk va­lóban bűnbánatunk tárgya kell, hogy legyen, de az egyház Ura az átokból itt is áldást hozott elő: a liturgikus tradíciók gazdagságát. Körülnéz­tünk... És láttuk, hogy micsoda kincse van az egyháznak, hogy mennyi érté­ket halmozott fel szerte a világon húsz évszázad alatt. S ha „minden jó ado­mány onnan felülről való ”, akkor még inkább gyönyörködnünk kell a kin­csekben. a mennyei adományokban. Ezért most a pozitív oldalról közelítve tekintsünk vissza arra a tizennyolc (!) részből álló cikksorozatra, amelyet az elmúlt hetekbén olvashattunk e lap hasábjain. Minden felekezet liturgikus életében találunk közös és sajátosan eltérő pontokat. Közös az ige és a szentségek használata, illetve komolyan vétele. Ez talán magától értetődőnek hangzik, mégis fontos kiemelnünk! A nagy ta­lálkozás Isten és ember között e két pont körül koncentrálódik: Isten szól Körülnéztünk hozzánk, az emberré lett Isten önma­gát adja nekünk táplálékul, sőt az élet kenyeréül. Mindkettő titok, hiszen a mindenható Isten emberi hangon szó­lal meg, és a mindenütt jelen lévő egy falat kenyérbe és egy korty italba haj­landó belealázkodni, ezek által belénk költözni, vérünkké lenni. Természete­sen vannak eltérések az értelmezésben és a gyakorlatban egyaránt, s vannak hangsúlyeltolódások is. De egyértel­mű, hogy hitünk és hitgyakorlatunk középpontja ez a két terület: az ige és a szentségek. Ezekből derül ki - min­den felekezetre érvényesen -. hogy az istentisztelet cselekvő alanya az Isten. Minden liturgiában első renden az ak­tív Isten a főszereplő. Valamennyi keresztény felekezetben fontos az imádság, az, hogy Isten meg­szólított népe válaszol Ura szavára. Sokféle módon, más-más tradíciót kö­vetve teszi ezt: többnyire kötött formá­ban, évszázadokon át csiszolt monda­tokban (Istennek csak a legszebbet le­het adni - nyelvileg is, formailag is), olykor pedig a Lélek indította spontán mondatokban, amelyek a liturgus vagy egy-egy bizonyságtévő gyülekezeti tag szíve mélyéről szakadnak fel. Ez a ke­resztény istentisztelet emberi oldala: mi elsősorban Isten cselekvésének tár­gyai vagyunk, azután pedig rezonán- sai. A szívünk, a hangunk, az életünk megrezdül Isten igében és szentségek­ben megjelenő jóságára. Hagyományoktól, kultúráktól, vér- mérséklettől függ, hogy mindezt mi­lyen hőfokon éljük át. Van, aki a csendben várja, hogy némán átölelje az Isten. Van, aki ünnepélyes keretek között fogadja az érkezőt. Van, aki szá­mára a szó a legemberibb, s ezért az ember számára a legkifejezőbb. Van, aki az agyonbeszélt világban a csön­det vagy a szónál több éneket találja olyan csatornának, amelyben felé áradhat Isten szeretete. De bármiféle keretben és úton érke­zik is hozzánk Isten kegyelme, és bár­milyen formában, stílusban válaszo­lunk is rá, a fontos az, hogy a találko­zásban minden a helyére kerüljön: az Isten dicsősége és az ember alázata. Ezért fontos - és lássunk csodát, itt is egybecseng a különböző kegyességek és gyakorlatok világa - az adoráció, az Isten dicsőítése. Az egyes felekeze­tek a maguk módján gyakorolják ezt: ki szép szavakkal, ki kórusénekléssel, ki mély meghajlással, ki pedig térde­léssel. Felcsendül az imádságban és a hódolat csendjében, láthatóvá lesz a testtartásban vagy érzékelhetővé a tömjénfüst illatában. Valójában itt is Isten cselekszik, hiszen magunktól megfeledkeznénk a magasztalásról, de jelenléte, teremtő igéje, szereteté- nek ragyogó tisztasága kiváltja belő­lünk a dicsőítés hangját, az imádat mozdulatait. Közös minden felekezet istentiszte­* leti életében a hitvallásjelleg is. Nem csak akkor mondjuk a Credót, amikor együtt, hangosan elkezdjük: „Hiszek egy Istenben... ” Akkor is hangzik, amikor énekünkkel, imádságunkkal, passzívnak látszó hallgatásunkkal-fi- gyelésünkkel, fejhajtásunkkal és ke­zünk összekulcsolásával kifejezzük: őhozzá tartozunk. Minden istentiszte­let — keleten és nyugaton, északon és délen, keresztény egyházainkban min­denütt - emlékeztet arra, hogy hitünk. Isten iránti bizalmunk megváltása egyaránt feladata az ünnepeknek és a m indennapoknak. Sorolhatnám még, mennyi minden köt össze bennünket. Pedig milyen el­térő egy katolikus, ortodox, reformá­tus, baptista, metodista vagy anglikán istentisztelet! És mégis több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Ezért a szeretet kritikus magatartásával nem­csak külső megfigyelőként, hanem résztvevőként is jelen lehetünk más testvéreink istentiszteletén, hogy ta­nuljunk egymástól, megértsük egy­mást, megismerjük a másikat, becsül­jük benne a testvért. Krisztus egyetlen népének más utakat járó tagját. Soha­sem feledve, hogy közös Urunk van. egy testnek tagjai vagyunk. Körülnéztünk. Testvéri, nyitott szív­vel. A gazdag Isten népének gazdagsá­gait kutattuk, és sok kincsre lelhettünk. Áldott legyen érte az egyház Ura. Hafenscher Károly (ifj.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents