Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-01 / 5. szám
2. oldal-2004. FEBRUÁR 1. r ; Evangélikus Elet ELŐ VIZ Rettenthetetlenül Régi, jól ismert trükk: ha egy kisgyereket meg akarsz nevettetni, csak tegyél úgy, mintha félnél tőle. Sokéves gyer- mekvigyázási tapasztalataim igazolják a tétel igaz voltát. Ha rosszkedvű, nyafo- gós vagy éppen nyűgös volt valamelyik rám bízott apróság, csupán jó feltűnően ránéztem, majd rémülten, esetleg kicsit jajongva eltakartam az arcomat, és máris felbugyogott a gyöngyöző, gurgulázó kacagás. Fiúk és kislányok egyforma élvezettel, kikerekedett szemmel nézték az én riadt képemet, behúzott nyakamat és félősen pislogó szemeimet. Mind szerettek rettentők lenni. De vajon kinőjük-e ezt a vágyunkat? Nem játszunk-e gyakran felnőttként is hasonló játékot a környezetünkkel? Velem bizony előfordult már. Nem tudom, miért, valahogy azt gondoltam, meggyőzőbb, Isten nevét magasabbra emelő állapot az, ha mindig tipp-topp és tökéletesen kiegyensúlyozott vagyok. Amikor pedig ez mégsem megy, hát legalább igyekszem fenntartani a látszatot: elhitetem a környezetemmel, hogy minden rendben van, és oly biztosan állok örökké, mint egy templomtorony. Papnéként és hívőként is gyakran estem ebbe a hibába. És így, ha rettentőnek nem is, de rettenthetetlennek bizony sokan hisznek (hittek) a környezetemből. De jó-e ez valamire? Ma már úgy vélem, hogy nem. Ugyan kinek van mersze és kedve a gyengeségeiről beszélni annak, aki tökéletesen rendben van? Megérthet-e másokat az, aki már- már felülről szemléli a bűnöknek alávetett világot? Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy maga Isten sem ezt az utat választotta arra, hogy közel kerüljön az ember szívéhez. Számomra újra meg újra nagy megerősítést jelent az imádságban az a tudat, hogy Jézus itt járt a földön. Ő is volt éhes, szomjas és fáradt, megbántott és igazságtalanul elítélt, meg nem értett és elhagyatott. O nem felülről szemléli az én gondjaimat, gyötrelmeimet és utam nehéz szakaszait, hanem úgy, mint aki maga is átélte mindezt. És ha ez nekem biztonságot nyújt, nem lehet ez másképpen a többi emberrel sem. Megkönnyebbülten adom hát fel (el)rettentő rettenthetetlenségemet, és törékeny kis életemmel sebezhető, el-el- bukó, gyakran bizonytalankodó, de az Úr felé igyekvő emberként próbálok meg támasz és vigasz lenni a körülöttem élők számára. És lehet, hogy ehhez kell a nagyobb bátorság... Füller Tímea A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának Építési és Műemléki Osztálya munkatársat keres az Országos Iroda beruházási, felújítási munkáinak lebonyolítására, felügyeletére és ellenőrzésére. A munkakör betöltésével kapcsolatos elvárások: • felsőfokú szakirányú végzettség; • legalább 5 éves szakmai gyakorlat (a magasépítés és az épületfelújítás területén); • építési műszaki ellenőri szakképesítés; • felhasználói szintű számítógépes ismeret; • B kategóriás vezetői engedély; • önálló és szakszerű munkavégzés. A jelentkezéshez részletes szakmai önéletrajzán kívül csatolja a végzettségeit igazoló bizonyítványok fénymásolatát is. A jelentkezéseket február 10-ig várjuk a következő címre: Magyarországi Evangélikus Egyház, Titkárság, 1085 Budapest, Üllői út 24. vagy a 486-3554-es faxszámra. VIZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI UTOLSO VASARNAP Krisztust láttatni Jn 12,20-26 A ma elénk kerülő ige békességgel is el- tölthet bennünket, de nyugtalaníthat is. Jézus Jeruzsálembe való bevonulása után vagyunk. Néhány görög találkozni szeretne az Úrral. Kérésüket Fülöp és András közvetíti a Mesternek. Erre Jézus így fordul a körülötte állókhoz: „ Eljött az óra, hogy megdicsőittessék az Emberfia. ” Majd tanítványainak a földbe hulló gabonamag képével szemlélteti a rá váró eseményeket: szenvedését, halálát. Most válik nyilvánvalóvá, hogy ki ő, és miért jött. Jézus küldetése az áldozathozatal. Isten dicsősége ebben válik nyilvánvalóvá: Fia életét adja váltságul a bűnbejutott, tőle elszakadt emberért. Mint a gabonamag, amely elhal, és sokszoros termést hoz, úgy szerzi meg Jézus keresztáldozata az üdvösséget mindenkinek, aki nem utasítja el ajándékát. Mi ebben a nyugtalanító? Nem inkább örömmel és hálával kellene betelnünk? Újra és újra ámulnunk kellene Isten irgalmasságának emberi ésszel felfoghatatlan voltán, ezen az „érthetetlen kegyelmen”, ahogyan egy angolszász evangéliumi ének fogalmaz. Mégis: mi tehet bennünket nyugtalanná? Az, hogy a kijelölt igeszakaszban nemcsak Jézusról van szó, hanem rólunk, a Mester tanítványairól is. Krisztus-követésünk kerül itt mérlegre és az, ahogyan Krisztust mások felé közvetítjük - egyszóval küldetésünk. Jézus rámutat: aki őt valóban követi, az vele a halált is vállalja. A tanítvány- ság a „gabonamag-sors” elfogadása. „Aki szereti az életét, elveszti: aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt” - mondja Jézus a 25. versben. Az evangélista itt két különböző görög kifejezést használ. A földi létre vonatkozóan a psziché főnevet, míg a mennyei lét teljességének érzékeltetésére a dzóét. Az előbbit, a psziché, lélek kifejezést valamennyien ismerjük. Jézus szóhasználata bizonyára tudatos. Az élet gyűlöletén nem csupán a fizikai lét elvesztését érti, hanem azt, hogy az ember meg tudjon halni saját vágyainak, érzéseinek, kötődéseinek is. Lukács evangéliumában Jézus egész konkrétan fogalmaz: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. ” (Lk 14,26) Igaz, Máté már finomít az Úr szavainak keménységén: „Aki jobban szereti apját (...), mint engem, az nem méltó hozzám. ” (Mt 10,37) A lényeg mégis változatlan. Jézus azt akarja, hogy tanítványa egyedül őhozzá kötődjön. Ne értsük félre! Krisztus terve nem az, hogy életidegenné tegye a benne hívőket. Természetesen nem vonulhatunk ki a világból. Itt élünk, sőt örömmel élvezhetjük a földi lét minden Istentől kapott ajándékát. Az ő akarata az, hogy bár a világban élünk, mégse e világhoz kötődjünk, hanem egyedül őhozzá, az élet forrásához. E „meghalás” nélkül tanítványságunk csak hamis Krisztus-követés lehet. A „gabonamag-sors” elfogadása nélkül missziónk is hiteltelen. Egy vidéki anglikán templom kijáratánál található ez a kedves figyelmeztetés: „Ne feledd, kint is sokan szeretnék Jézust látni!” Mennyire igaz! Az istentisztelet áhítatában nemcsak töltekeznünk kell Isten dicsőségének fényéből, hanem tovább kell adnunk azt a hétköznapokban. Bizony sokan vágyódnak rá, hogy a Szabadkát megismerjék, miként az igénkben említett görögök is. Ezért nem mindegy, hogy ki az a Krisztus, milyen az az Úr, akit feléjük közvetítünk! Igénkben Jézus nyomatékkai kijelenti, hogy őt megismerni, hozzá eljutni csak egy módon lehet: az őt keresőknek meg kell halniuk a világ számára. Akkor nyílik meg előttük az örök élet távlata, és így ismerik fel Krisztusban az Üdvözítőt. Jézus munkatársai, tanítványai küldetésének útját is ebben jelöli meg. Neki szolgálni nem lehet másként, csak - a tőle tanult - meghalni tudó, áldozatos szeretettel. Jézus mégsem egy külső kényszer kifejezéseként használja a kell szót. Mindenki maga dönti el, hogy követi-e, szolgálja-e őt. Ám ezt a döntést csak azok tudják meghozni, akiket Isten Lelke erre belülről kényszerít. Mindezzel együtt Jézus nem feltételeket szab, hanem összefüggésekre mutat rá. Őt szolgálni nem lehet másként, csak az ő példája szerinti önmegtagadással, meghalni készen. De akkor ajutalom, amelyet a 26. versben ígér, megtapasztalt valósággá lesz: „ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. ” B. Pintér Márta IMÁDKOZZUNK! Istenünk, köszönjük, hogy Jézus Krisztusban - halála és feltámadása által - megmutattad dicsőségedet. Köszönjük meg nem érdemelt kegyelmedet. Kérünk, tedd nyugtalanná szívünket! Vizsgáld meg életünket, és leplezz le benne minden hamisságot! Szentlelked által segíts meghalni vágyainknak, minden köteléknek, amely tőled eltávolít. Tedd hitelessé szolgálatunkat, ragyogj felettünk, hogy dicsőséged meglátsszon rajtunk! Ámen. Mint te Talán senkit nem lep meg, ha azt mondom, rengeteg zenét hallgatunk. Megvannak a kedvenceink, már a kicsik is együtt dúdolgatják, motyogják az éppen aktuális „slágerek” szövegfoszlányait a kazettával. És ugye, ha már úgyis hallgatunk valamit, akkor a kívánságlista vezető dalai szólnak a leggyakrabban. Ettől még jobban a fülünkbe másznak, a kicsik még inkább kedvelik, én pedig egyre jobban megunom, végül egy időre kíméletlenül betiltom őket, és ismét előkerülhet egy rég elfeledett vagy éppen egy vadonatúj kedvenc. Így bukkant fel ismét a napokban egy régebbi „listavezető" dal is, a „Wie du ”. Senki ne ijedjen meg, ezt az érdekes címet csupán Noémi adta az egyik német nyelvű, altatókat tartalmazó kazettán szereplő éneknek. Tulajdonképpen logikus volt a választása, hiszen a szövegben minden sor végén visszatér ez a két rövid szó: wie du, azaz mint te. „Jézus is kisbaba volt, mint te, O is sírt és nevetett, mint te, amikor este álmos volt, becsukta a szemeit, és aludt az ágyacskájában, mint te.” Ez a néhány sor annyi áldást tartogat, ha megértjük, kibontjuk a benne foglalt gondolatokat! Igen, Jézus úgy élt, ahogyan én élek; ott járt, ahol én járok; érezte, amit érzek. Fájtak neki dolgok, szomorú volt és boldog, akadtak barátai, és figyelmetlenségük rosszulesett neki, akárcsak közülünk bárkinek. Végigment emberként ezen az úton, az élet minden állomásán, mint te vagy én. Nem egy távolból szemlélő Isten o, hanem olyan valaki, aki megért bennünket. Olyan, mint mi. Végigjárta a halál útját is, mint bárki más. Nemcsak „felülről” szemlélődve, okoskodva igazgat: „ Menjetek csak, nem kell félni!", hanem ő is átadta magát a halálnak. Előttünk járt, utat készített. És ami a legcsodálatosabb, hogy ő győztesként került ki az elmúlás torkából, most is élő Úr. ígéretei ránk is igazak és érvényesek, nem hagy el, velünk marad a világ végezetéig. Jó arra gondolni, hogy nem kell egyedül járni az utunkat, hanem követhetjük őt. Felvette a mi életünket, hogy mi élhessük az ö életét. Add, Urunk, hogy áldássá lehessünk, és a te ajándékaidtól meggazdagodva úgy élhessünk, mint te. F. T. Fizessen elő lapunkra! Oratio OECUMENICA Urunk, hálát adunk igédért, hogy szóltál és szólsz hozzánk szüntelen. Köszönjük, hogy nem vonod meg szavaidat tőlünk, pedig gyakran és gyorsan elfelejtjük azokat. Add Szentlelked ajándékát, amely emlékeztet bennünket a te igazságodra. Erősíts meg minket a te szolgálatodra! Add, hogy füleink, amelyek dicséretedet hallották, mindig azt visszhangozzák! Add, hogy lábaink, amelyek ma hozzád vezettek, sose tántorodjanak meg, és ne térjenek le a te utadról! Kérünk, növeld bennünk a hitet és a reménységet. Szentlelked erejével eleveníts meg minket, hogy ne a magunk erejében, hanem egyedül benned bizakodjunk! Vezess minket úgy, hogy testünk, lelkünk, egész életünk téged szolgáljon! Köszönjük, hogy Fiad által megmutattad dicsőségedet. Benne rejtetted el bölcsességedet és szereteted mélységét. Világosítsd meg szívünket, hogy nap mint nap felismerjük a te dicsőségedet, és szolgáljunk általa az előttünk álló héten is. Maradj közöttünk egyházunkban és gyülekezeteinkben! Köss össze minket tiszta szeretetben! Nevelj minket hűséges munkára! Könyörgünk azokért, akik a gyülekezet szolgálatában állnak. Tedd őket a benned való hit példaképeivé, hogy áldásod tovább áradhasson rajtuk keresztül közeire és távolra egyaránt! Könyörgünk hozzád országunkért. Segíts, hogy szeressük hazánkat, becsüljük és őrizzük értékeinket, örökségünket, és tisztelettel bánjunk más népek örökségével! Adj igaz méltóságot és megújulást népünknek! Istenünk, Atyánk, vedd körül kegyelmeddel azokat, akik most szomorúak, elhagyatottak, csalódottak, erőtlenek, betegek és megfáradtak. Engedd, hogy megismerjék közelséged szeretetét, amely mindennél erősebb. Segítsd őket a mélységek idején, hogy megleljék a te világosságodat. Kegyelmedbe ajánljuk szeretteinket közelben és távolban. Add, hogy követeid lehessünk ebben a világban. Mindehhez a te Lelkedre, áldásodra, bűnbocsátó kegyelmedre van szükségünk. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen. • • • • SJIROK •••• MUSICA SACRA XII. 3 £ 5 6 3 Könnyűzene az istentiszteleten Ahogyan leírtam egymás után a fent szereplő szavakat, rögtön furcsa érzésem támadt. Mert már maga a cím is olyan dolgot feltételez, amely többek számára kérdést jelent: lehet-e szent zene a könnyűzene? Dicsérhetjük-e Istent gitárral és dobbal az istentiszteleten? A válasz nem mindenki számára egyértelmű. Hiszen vannak olyanok, akik Isten ügyéhez méltatlannak tartják a könnyűzenét, mivel „ez a nívótlan és kultúrálatlan zaj” árad ma mindenfelé. Sőt akadnak olyanok, akik ha meglátják a gitárt vagy a dobot a templomban, azonmód el is hagyják a helyiséget. Pedig hol van az megírva, hogy Istent csak orgonával lehetne dicséri? A Bibliában egyáltalán nem szerepel az orgona neve, míg a dobról és a lantról többször is olvashatunk. Hiszen az orgona is egykor egészen modem hangszerként lett az istentisztelet énekeinek kísérője. És éppen azért ellenezték sokáig, mert úgymond az „utca hangszere” volt. De ugyanígy szólhatnánk a hegedűszóról is, mely egy időben az ördög muzsikájának számított, ma mégis egészen más érzéseket kelt bennünk. Saját házunk táján maradva azt is elmondhatjuk, hogy Luthert is éppen amiatt kritizálták annak idején, mert az általa szerzett „új énekek” is világi dalok voltak egykor. Tehát a bevezetőben feltett kérdés véleményem szerint nem lehet kérdés. Egyértelmű, hogy a könnyűzenének is van helye az istentiszteleten - mint ahogy az orgonán kívül más hangszernek is meg szabad szólalnia a templomi és gyülekezeti alkalmakon. (Siófoki szolgálatunk idején a gyülekezet egykori gondnoka például tangóharmonikával kísérte az éneket azokban a szórványokban, ahol nem volt más hangszer. Az amúgy nótázgatáshoz használt instrumentum kíséretével is szépen szólt az ének.) Gond akkor lenne a könnyűzenével, ha minden más zenét kiszorítana az istentiszteletről. Ettől azonban - legalábbis nekünk, evangélikusoknak - nemigen kell tartanunk. Elsősorban az újabban alakult egyházak, közösségek jellemzője az, hogy annak a kornak a zenéjét emelik be istentiszteleteikbe, amelyben élnek. A könnyűzene tehát más gyülekezetekben alapvető tényező az istentiszteleteken. Nálunk sem baj, ha ez így van. A mi többletünk viszont az, hogy ennél sokkal gazdagabb az egyházi zenénk! Néhány személyes benyomásomat szeretném megosztani a kedves olvasóval mindezzel kapcsolatban. Nagy élményt jelentett számomra, amikor 1990-ben finnországi ösztöndíjasként részt vehettem az abban az időben indult úgynevezett Tamás-miséken. Ez egy olyan, elsősorban fiatalokat megmozgató istentiszteleti forma, ahová - amint a neve is mutatja - az istenkereső embereket hívják. Igen sokan (és nem csak fiatalok!) vettek részt ezeken az alkalmakon, amelyeken egy zenekar és egy kórus vezette az éneklést. Ifjúsági és taizéi énekek, illetve jó néhány hagyományos gyülekezeti ének hangzott el modem hangszerelésben. Nagy hatással voltak rám is ezek az együttlétek, ahol jobban meg lehetett élni a közösséget, mint egy hagyományos istentiszteleten. Ilyen „Tamás-miseként” tartjuk mi is minden hónap első és harmadik vasárnapján az ifjúsági istentiszteleteket Pécsett, melyeken egy tízfős zenekar végzi a kántori szolgálatot (gitárok, zongora, dob, cselló, hegedű, klarinét, fuvola segítségével). Bátran mondhatom, hogy hasonlóan igényesen játszik a csapat, mint egykor az Agricola-temp- lom szolgálattevői. Szinte minden istentiszteleten énekel az ifjúság gospelkórusa is, és azt látjuk, hogy az alkalmak egyre népszerűbbek. Nem mondom, hogy csak a zenének köszönhető mindez - hiszen sokak imádkoznak is ezekért az istentiszteletekért -, de hogy óriási ereje van az ott megszólaló énekeknek, az biztos. Ne gondoljuk tehát, hogy Bach volt az utolsó ihletett zeneszerző. Én ismerek többet is, akik itt élnek közöttünk. Nyilván nem foghatók az „ötödik evangélistához”, de szívből jövő szövegeikkel, Istentől kapott dallamaikkal hiteles eszközei az Úristennek. Bátran énekelhetjük tehát szerzeményeiket. Hiszen ezek a dalok is Istent dicsérik! Baranyay Csaba
