Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-08-22 / 34-35. szám

2004. AUGUSZTUS 22-29. - 7. oldal Evangélikus Élet Tudod, hogy mennyit érsz? Ha lenne ambivalenciamérő készülé­kem, állandóan szerelőhöz kellene rohangálnom, ugyanis nálam gyak­ran kiakadna a mutató. Furcsa vi­szonyban vagyok a világgal. Szemlé­lem az embereket, eseményeket, és gyakran nem tetszik, amit látok. Az­tán fél méterrel odébb állok, megné­zem onnan is, hátha jobban fest a helyzet. Néha csakugyan jobbnak tű­nik a dolog. Egyszóval nincsenek sommás ítéleteim, nem én vagyok az, aki követ ragad azért, mert valaki mást gondol a világról, mint amit én látok jónak. Ilyen furcsa viszonyban vagyok a természetgyógyászattal, energia-tan­folyamokkal, agykontrollal is. Elré- miszt az a dömping, amellyel elárasz­tottak minket. Ennél jobban már csak az bosszant, amikor valaki elkezdi mindezeket vegyíteni. Van egy isme­rősöm, akinek gondolatrendszere olyan, akár egy nagy adag eszmesalá­ta. Volt otthon 20 deka kereszténysé­ge, talált a piacon 30 deka bioenergi­át, ezt nyakon öntötte enyhén fűsze­rezett buddhizmussal, kevert hozzá egy kis jógát, és most nem tud mit kezdeni élettel és halállal. Hasonlóképpen én sem tudtam mit kezdeni azzal a nővel, aki újság­író akart lenni a saját lapjánál, és az agykontroll-tanfolyamon ezt írta a kívánságlistája elejére. A problémám ott kezdődött, hogy meg is valósítot­ta. Van egy lap, amelynek ő a tulajdo­nosa és a főszerkesztője! Lehet, hogy van, akinek sikerül? Működik az agy­kontroll és a feng shui? Mielőtt elro­hantam volna, hogy beiratkozzam egy ilyen tanfolyamra, még egyszer végiggondoltam mindazt, amit el­mesélt. Mindenhonnan kirúgták, mert sehol sem illett a rendszerbe. Imádott írni, de botrányosan ala­csony fizetést kapott mindezért. Azért hagyta ott az életmódmaga­zint, ahol dolgozott, mert azt érezte, ő sokkal többet ér annál, mint amennyit kap a munkájáért. (Ekkor szerettem volna felordítani. Ha ezt minden orvos és tanár így gondolná, akkor ma senki nem tanítana és gyó­gyítana! Talán az ő hobbijuk kerül ma a legtöbbe Magyarországon.) Mindenesetre főhősünk felállt, és délceg léptekkel távozott. Otthon három gyerek várta, hogy másnap lesz-e mit enniük. Éppen akkor cse­rélték le a lakásukat egy házra, és a jelzálogból maradt egy rész, amelyet befektetett a saját vállalkozásába. Ez­zel indult a lap. A nyomdaköltséget két barát finanszírozta volna, ám ők hirtelen meggondolták magukat, így hősnőnk ott állt 560 ezer forintos adóssággal. Egy ismerőse végül ki tudta őt húzni a bajból, és ettől kezd­ve jöttek a kedvező ajánlatok. Soro­zatban, ahogy ez a sikersztorikban lenni szokott. Bekapcsolódott egy hálózatba, amely ökotermékekkel üzletel - és a tetejébe, ha jól sejtem, még meg is gazdagodott. Véletlenül? A gondviselésnek köszönhetően? Hála a pozitív gondolatoknak, ame­lyek megállíthatatlanul öntik az em­berre a sikert? Vagy csak a nő ráme- nősségének köszönhetően? Sajnos nem tudom, hogy neki mi a válasza ezekre a kérdésekre. Nézem ezt az üzletasszonyt, akiről első látásra azt gondolnám, hogy átlagos, gömböly- ded háziasszony, aki a szappanope­rák között vacsorát főz a családnak. Hogy csinálta? Bosszant a dolog. Meggazdagodott úgy, hogy közben azt csinálja, amit szeret. Nyugodt- nak, kiegyensúlyozottnak látszik. Vagy csak jó a reklám? Ennyire be- léivódott a hálózatok marketingje? „Mutasd meg, hogy mennyire boldog vagy, hogy más is szívesen csatlakoz­zon hozzánk! Sikeres vagy, és sikered fokmérője a gazdagságod! Boldog család, kis vagyon a bankszámlán, egészség.” Mintha egy szektaújság színes mellékletéből mosolyogna rám. Bosszantóan és hamisan happy. „Minden titkok tudójaként” szórja elénk bölcsességmorzsáit: „Ha pon­tosan ismered az álmaidat, akkor ne félj a jövőtől, mert csak azt hozza, amit elterveztél!” Szívesen beszélget­nék a férjével és a gyerekeivel. Vagy csak én vagyok irigy? Túl tehetetlen és teszetosza vagyok ahhoz, hogy én is így „kezembe vegyem az élete­met”? Csak nekem nincs elég bátor­ságom, hogy felálljak, megpróbáljam, kockáztassak, befektessek? Nagy baj az, ha nekem semmi pénz nem ér annyit, hogy napi 18-20 órát dolgoz­zam, és táplálékkiegészítőket szed­jek, hogy bírjam a tempót? Egy pillantást vetek a képzeletbeli ambivalenciamérőmre. Szilárdan, rezzenés nélkül áll a nullánál. No­csak! Mégiscsak vannak dolgok, amelyekben sikerül állást foglalnom? — Jánosi Vali Áldást szállító Csörög a telefon. Egyik kedves bará­tom hívott, hogy legyek öt perc múl­va a ház előtt. A telephelyre szeretne kivinni. Elkészült ugyanis az új busza, és szeretné megmutatni. Valóban na­gyon szépen sikerült az átépítés: gyö­nyörű kárpitozás, kényelmes ülések, megnagyobbított csomagtér. Ahogy gyönyörködtünk, egyszer csak oda­fordult hozzám, és megkért, hogy áldjam meg a buszt... Talán éppen a szokatlan kérés mi­att kezdtem el érdeklődni, hogy mit jelenthet egy két céget irányító vállal­kozó számára Istenbe vetett hite a né­ha meglehetősen kemény üzleti vi­lágban. így ültem le beszélgetni Hamm Károllyal a már említett te­lephelyen.- Vasárnap délelőttönként Grácián atya miséin veszel részt családoddal. Mi az, amit a templomból magaddal tudsz vinni útravalóként?- Nagyon sokan, akik benne van­nak az üzleti életben, úgy gondolják, hogy az maga az élet. Olyan hatalmat képviselnek a számok, a célok, és olyan kényszerítő erő a növekedés, hogy az üzleti élet könnyen elválik a valós élettől, annak minden értékével és lehetőségével együtt. Az élet szűk keretbe kerül, amelyet az üzleti élet törvényszerűségei határoznak meg. Amikor három lányommal elmegyek a misére, és igazi közösséget élhetek át, az élet meghatározottsága átalakul, és kibővül isteni értékekkel.- Hogy lehet ezt az élményt a min­dennapokban is felidézni?- Elsősorban talán úgy, hogy igyek­szem másképp viszonyulni a beosz­tottaimhoz. Természetesen fontos, hogy a munkaidőben a lehető legtöb­bet nyújtsák, de nekik is van saját éle­tük, amelynek csak egy része az üzemben töltött idő. Ok is valahon­nan megérkeznek a munkahelyre, és valahol várják őket a munka után. Igyekszem olyan légkört, munkafel­tételeket és időbeosztást teremteni, hogy maradjon elég figyelmük az ott­honi problémákra és örömökre egy­aránt.- Mit jelent számodra Isten áldása? Lehet-eforintosítani Isten áldását?- Talán meglepődsz a válaszomon, de azt mondom, igen. Bár gyorsan hozzáteszem, nem ez a legfontosabb. A rendszerváltást követően hirtelen olyan piaci helyzet támadt, amelyben nagyon gyorsan meg lehetett gazda­godni. A könnyen megszerzett javak azonban elvakítják az embert, és felszí­nesebbé teszik, ennek következtében nehezebben veszi észre a piaci tör­vényszerűségeket. A piacon ugyanis csak életképes és egészséges vállalko­zás maradhat fenn. Isten áldása, az Is­tenre való figyelés, azaz annak figye­lembevétele, hogy tőle van minden jó, megóvhat az elbizakodottságtól. Biz­tos, hogy ez hosszú távon minden szempontból előnyösebb.- Vannak, akik az üzletemberek hitét az adakozás nagyságában szeretnék mérhetővé tenni. Te hogy látod ezt?- Az adakozás fontos, de ne felejt­sük el: az adakozással nem lehet ki­váltani az egymásra való odafigyelést a munkahelyen. Én a beosztottaimért is felelős vagyok.- Nemrég megváltoztattad az egyik céged nevét. Mi a története a JBUS név­nek?- Én is éltem át mélypontokat a cég életében, működésében. Az egyik ilyen gödörben ígéretet tettem: ha túljutunk a nehézségeken, hálaadáso­mat szeretném látható módon kife­jezni. így lett a J betű hitvallássá. Jé­zusról szóló hitvallásom egy prakti­kus szemponttal is találkozott. A cé­gem korábbi nevét nehezen tudták kimondani a külföldi partnerek. Az új névvel nem lehetnek gondok. Remé­lem, nem is lesznek semmilyen szempontból. — Joób Máté Epigonok, imposztorok, tanítványok Gyerekkoromban ámulattal néztem az orvosi rendelők várójában elhe­lyezett színes táblákat, amelyek az ehető gombákat és a velük összeté­veszthető mérgező fajtákat ábrázol­ták. Az első ránézésre aprónak tűnő különbségek felfedezése azonban egy szakember számára már rutinfeladat. Mindig nagyon megborzongat, ha ar­ról olvasok vagy hallok, hogy valaki gombamérgezés áldozata lett. A gya- nútlanság védtelensége, a gasztronó­miai élvezet ártatlan szándéka olyan mérhetetlenül kiszolgáltatottá teszi az embert. Ráadásul tudom, hogy az esetek többségében a gombamérge­zés hosszan tartó szenvedéssel jár. Bizonyos gombafajtáknál a tünetek eleinte hasonlóak egy szimpla gyo­morrontáséhoz. Olyannyira, hogy megtörténhet, az áldozat nem is gya­nakszik az elfogyasztott ételben lévő halálos veszedelemre. Egy bizonyos idő elteltével viszont már hiába az or­vosi segítség, a gyilkos szer hatása visszafordíthatatlan. Ehető és mérges gombák. Nem igaz-e ugyanezen párhuzam az embe­ri tevékenységekre is? Mesterek és imposztorok - tanítványok és epigo­nok. Micsoda különbség lehetett akö­zött, hogy egy csizmadia jól elkészí­tett egy lábbelit, és aközött, hogy nagy dérrel-dúrral hirdette magát va­lami kontár ál-bőrdíszműves? „A jó bornak nem kell cégér” - tartja a régi mondás. Eszerint mindig éljünk a gyanúperrel, ha valamit nagyon rek­lámoznak? Hirtelenjében Luther Márton és Tetzel János különös „pá­rosa” jelenik meg lelki szemeim előtt. Aztán újra a gyerekkori színes táblára pillantok: cifra bocskor, fodros gallér, amelyről a gyilkos galóca felismerhe­tő. Hivalkodás, cicoma. Ne menj oda, ne szedd le! Ne bízz benne! A szak­ember már messziről látja a halálos különbséget. Hányszor előfordult már rövid pá­lyafutásom során, hogy éppen a ma­gát büszkén kereszténynek valló hi­vatali emberrel akadt a legtöbb ösz- szetűzésem, míg a korábbi párttitkár­ral, a sokak által lekommunistázott vezetővel minden további nélkül meg tudtunk állapodni fontos kérdé­sekben! Ugye, milyen veszedelmet jelent a lélekre, sőt az egész emberi közösségre, ha Jézus igazi tanítványai helyét imposztorok és epigonok fog­lalják el? Jézus maga óvja tanítványait a farizeusok és írástudók kovászától, és ugyancsak ő intéz kemény feddő beszédeket utóbbiakhoz, melyben meszelt sírokhoz hasonlítja őket. Az epigonokra nem érdemes sok szót vesztegetni. Ok azok, akik a min­denkori mesterek buta és gépies maj­molok Legszemléletesebben talán a Monty Python csoport (az abszurd humor angol képviselői) egyik kiasz- szikussá vált filmjének, a Brian életé­nek egyik jelenetével lehet illusztrálni ezt a típust. Amikor az őt királlyá ten­ni szándékozó fanatikus tömeg elől menekülve a főhős futás közben vé­letlenül elhagyja egyik lábbelijét, az üldözők megállnak, és egy nő, fel­emelve a szakadt papucsot, így kiált a többiekhez: „Az ő szent saruja! Jelt adott nekünk, hogy mi is ekképp cse­lekedjünk! Kövessük hát példáját!” Erre mindnyájan félig mezítláb, bi­cegve folytatják az üldözést. Az epigon mindazonáltal veszélyes fajta. O az össztársadalmi kontrasze­lekció mindenkori alapanyaga. Epigo- nokkal vannak teji a magas hivatalok, a döntéshozó testületek és a fontosabb közintézmények. Ok azok, akik a je­lentős állami támogatással megjelenő, csodaszép nyomdai kivitelű könyvek címlapjain szerepelnek, többnyire mint szerzők. Ezek szolgálnak majd alapul ahhoz, hogy a mindenkori ta­nítványokat és leendő mestereket bu- gyután összeállított tesztek alapján vizsgáztassák. Az epigon szeret arra hi­vatkozni, hogy úgymond a „mester lá­bainál” tanulta el a hivatás minden for­télyát. Az epigon fejből idézi a mester egyes szavait Az epigon mindig pá­tosszal teli. Tisztában van ugyan „ki­emelkedő képességeivel”, ugyanakkor azt is tudja, hogy illik alázatot tanúsí­tania, mert egyedül ezáltal növelheti még tovább ázsióját. Néha nem is tud­ni pontosan, hogy az epigon vajon tisztában van-e vele, mennyire ostoba és kártékony is valójában. Az imposztor már veszélyesebb. O az ugyanis, aki időközönként leleple­zi a mester - úgymond - „igazi arcát”. Ilyenkor az epigonok egyikének-má- sikának illenék pironkodnia, ám ah­hoz ez a fajta túl primitív. Még az is előfordul, hogy egy tehetséges im­posztor „szenzációs felfedezését” ép­pen az az epigon adja hírül a világnak, akinek addigi „munkásságát” az a leg­teljesebb mértékben megszégyení­tette és leleplezte. Az imposztort azonban ez a legcsekélyebb mérték­ben sem zavarja. Mosolyogva átveszi a vándordíját az ő révén felfelé bukta­tott epigon kezéből. Ám ha érdekei úgy kívánják, az is lehet, hogy pár hé­ten belül el is engedi őt, mint a hasz­nált felmosórongyot. Az imposztor nem olyan egyszerű lélek tehát, mint az epigon. Az im­posztor ugyanis a legközvetlenebb parazitája a mindenkori mesternek. Szó szerint a vérét szívja. Abból él, hogy a mester gesztusait; szófordula­tait, mentalitását ellesve - persze nem olyan csökött amatőr színvona­lon, mint a Briant üldöző epigonok ­meg is próbál túltenni rajta! Az im­posztor - ellentétben az epigonnal - nem elégszik meg azzal, hogy leveszi egyik lábáról a saruját. Ugyan! Az im­posztor valódi célja, hogy a mesterről saját magára irányítsa a figyelmet, és azt érje el, hogy mindenki elhiggye neki: ha valóban követni akarjátok a mestert, akkor nem őt kell követne­tek, hanem engem! Az imposztor mindkét saruját eldobja, és nagyjából derékszögben elfordulva az eredeti iránytól, elkezd nyugodtan sétálni. Az intellektualizmusra igazán fo­gékony és önmagukra valamit is adó gombakedvelők pedig természete­sen követik majd az imposztor pél­dáját. Közben némi keserűséggel megállapítják, hogy szegény mester letért a maga által előirányzott he­lyes útról, ezért szükségszerűen el­magányosodás vár rá. Az az igazi progresszió, hogy túl tudunk tenni mestereinken! Lám, Arisztotelész is szerette Platánt, de még Platónnál is jobban szerette az igazságot! Az ilyen szlogenek egyengetik az im­posztor útját. És természetesen az epigonok. Mert mi lenne egy im- posztorral epigonok nélkül? Egy va­lamirevaló imposztor ugyanis szü­letett és örökös ellenzéki! Egy im­posztor nem ülhet be egy hivatali vezető bőrbevonatú foteljébe. Egy imposztornak adnia kell a nimbu­szára. Az imposztor mindig üldö­zött és meg nem értett marad. Az igazi mester minden üldözöttségét és meg nem értettségét alázattal ma­gára veszi. Oly módon, hogy a mes­ter - vagy emléke - gyanánt őt ko- szorúzzák meg, őt tüntetik ki, őt re­habilitálják. Ezt pedig nem tehetik meg mások, mint a bőrfotelben ter­peszkedő epigonok. Az imposztor ilyen értelemben az epigon létezé­sének is elemi feltétele. Epigon és imposztor kölcsönösen kiegészítik egymást. * * * És a tanítvány? Meredek ügy. Főleg ha megtörténik vele, hogy bőrfotel kerül a feneke alá. Senki nem hiszi el többé neki, hogy nem epigon. Ha pedig vé­letlenül kitüntetik vagy üldözik, akkor egészen biztosan csak imposztor le­het! Hálátlan feladat tanítványnak len­ni. Ugyanakkor ez az egyetlen út, amely nem a bocskoros-galléros mű­mennyországba vezet. A tanítvány gyakran érzi úgy, hogy felfordul a gyomra, de ez mindig csak múló rosz- szullét. Főként sohasem halálos. A ta­nítvány igazán szereti a mestert, épp ezért sohasem utánozza. Főként nem szajkózza betéve a mondatait. A tanít­vány nem szégyelli a saját hangját és gesztusait használni. A mestertől ugyanis mindenekelőtt azt tanulta meg, hogy legyen bátorsága önmaga lenni. Olykor még ellene is mond a mesternek-de sohasem öncélúan, ha­nem mindig olyankor, ha személyes meggyőződése, belátása alapján ezt helyesnek látja. És tudja, hogy ilyen­kor még a mester sem bántódik meg rajta, sőt ha teheti, meg is dicséri érte. A tanítvány nem alázatoskodik feles­legesen. Tudja, hogy amit tud, azt nem kell szégyellnie. Amit pedig nem tud, annak tudását nem mímeli. Nemcsak felesleges, hanem káros is volna. És ezt az alapelvet még csak nem is a mester­től tanulta. Egyszerűen természetes­nek tartja, mert így született. Epigonok, imposztorok, tanítvá­nyok. De hol a mester? - tehetné föl valaki a jogos kérdést. Szükséges kü­lön mondani, hogy minden mester tanítvány is egyben...? — Bartha István

Next

/
Thumbnails
Contents