Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-22 / 34-35. szám
8. oldal - 2004. AUGUSZTUS 22-29. Evangélikus Élet Beszéljünk róla... Egy „homokvihar” margójára Gyalázatos szenvedélyek és szeretethimnusz A nyári hónapokban két egymással szöges ellentétben álló hír vet fel újnak korántsem mondható kérdéseket a homoszexuálisok társadalmi helyzetével kapcsolatban. A madridi szocialista kormány tervei szerint Spanyolországban már jövő év elejétől házasságot köthetnek az azonos neműek. A másik hír: egy svéd pünkösdi gyülekezet lelkipásztora egyik tavalyi prédikációjában azt állította, hogy a homoszexualitás rákos daganat a társadalom testében - ezért egy hónapi börtönbüntetésre ítélték. A két hírt talán nem túl nagy merészség egymás mellé állítani, mivel a hóban felmerülő kérdésektől. Azok számára, akik egyértelműen és megváltoztathatatlanul homoszexuálisok, természetes, hogy heteroszexuális kapcsolatot nem létesítenek, hiszen a házasság férfi és nő számára adott életforma. Mt 19,10-ben a tanítványok szava így a homoszexuálisokra is érvényes: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni. ” A keresztény szexuáletika hagyományosan az önmegtartóztatást javasolja az azonos nemhez vonzódó férfiak és nők számára, és ezzel nem ismeri el, hogy számukra is létezik olyan életformoszexualitás kérdéseivel kapcsolatban egyesek szerint csupán vagy így vagy úgy lehet állást foglalni. Tény viszont, hogy 2003 szeptemberében az Európai Parlament ezt a javaslatot fogalmazta még a tagországok felé: „Vessenek véget a homoszexuálisok mindenféle megkülönböztetésének, jogi és gyakorlati téren egyaránt, különösképpen a házassághoz és az örökbefogadáshoz való jog területén.” Ugyanakkor a teológiai és egyházi hozzászólások a „gyalázatos szenvedély” és a „szeretethimnusz” kettős igáját cipelik magukon. Létezhet-e egyáltalán harmadik út? A homoszexualitást a legutóbbi időkig bűnnek vagy betegségnek tekintették. Például egészen 2001-ig bűncselekménynek számított Romániában, és az Egészségügyi Világszervezet is csak 1992-ben törölte a betegségek listájáról. Magyarországon 1996-tól létesíthetnek élettársi kapcsolatot a saját nemükhöz vonzódó férfiak és nők. Ma már a szakemberek többsége úgy gondolja, hogy nem lehet az embereket két ellentétes kategóriába, homo- és heteroszexuális csoportba sorolni. A szexuális irányultság inkább „fokozati sorként” ábrázolható. A férfi és a női homoszexualitás- nak veleszületett genetikai hajlam az alapja. Ám a genetikai tényező részesedését a szakemberek 30-70 százalék közöttire becsülik, a többi külső hatásokra vezethető vissza. A leginkább mérvadó számítások szerint a veleszületett hajlam és a születés utáni szociális hatások aránya 50-50 százalék. Ugyanakkor genetikai kutatások eredményei alapján a szakemberek azt sem állítják, hogy egyetlen gén elegendő lenne ahhoz, hogy valaki homoszexuálissá váljon. A homoszexualitásról folytatott teológiai párbeszéd azért bonyolult, mivel a vitában nem válik szét egymástól a házastársi kapcsolat értelmének és céljának kérdése az azonos nemű párkapcsolatok kérdésétől, sem a nem házasságban élő heteroszexuálisokkal kapcsolatma, amelyben tartós kapcsolatban és szexualitásukat felelősséggel gyakorolva élhetnének. Az egyházaknak mindenesetre azt el kellene ismerniük, hogy homoszexuálisok is élhetnek etikai felelősséggel olyan tartós kapcsolatban, amely a heteroszexuális kapcsolatok kritériumainak megfelelő. Vagyis: szabad akaratú, tartós, kölcsönös partnerségben, együtt egészségben és betegségben, örömben és bánatban. Párkapcsolatuk felelősségteljes megélése számukra is ugyanolyan morális feladatot jelent, mint a heteroszexuálisok számára - nem többet, de nem is kevesebbet. Ha a homoszexuálisok élettársi kapcsolatát az egyház el is ismeri - ahogyan az több nyugat-európai protestáns egyházban meg is valósul -, akkor is a férfi és a nő házassága marad a mértékadó példa az emberi együttélés és a társadalom számára a továbbiakban is. Ez azonban komoly indoklásra szorul. Nem azért fogadhatók el az ilyen kapcsolatok, mert az az egész társadalom és az individuumot meghaladó közjó érdeke, hanem azért, mert az ember méltósága független a szexuális orientáltságától. Az emberi méltóság az élet kezdetétől az élet legvégső pillanatáig minden emberé, és ez teljesen független az emberi tulajdonságoktól, képességektől. Ezért teológiai és lelkipásztori melléfogás a svéd lelkipásztor kijelentése. Az ember mindig több egyes tulajdonságainak összességénél. Ha nem így lenne, akkor az egyesből következtetnénk az egészre, akkor nem a Krisztusarcú ember, hanem a daganatos kopogtatna a parókia ajtaján. A homoszexuális párkapcsolatok társadalmi funkciójukat tekintve nincsenek egy szinten a házastársi kapcsolattal, illetve a család intézményével. Mégis: az egymás számára nyújtott stabilitás, a kölcsönös segítségnyújtás és a felelősségteljes szeretet és szexualitás tőlük sem vitatható el. Orosz Gábor Viktor Isten nagyobb Az iszlám missziói párbeszéd sarokpontjai Ha korábban az iszlámról beszéltünk, a százötven éves magyarországi török uralomra gondoltunk elsősorban. Ma egy ajatollah képe jelenik meg előttünk, a testét befedő köntösben és turbánnal a fején. Vagy a közel-keleti harcok, nem utolsósorban pedig az egykori Világkereskedelmi Központ ikertornyai. Tulajdonképpen mi is az iszlám? Mindent átölelő életforma. 'Az „iszlám” szó maga azt jelenti: „alárendelni magadat Allah (az ő értelmezésük szerint: Isten) akaratának”, lelkileg behódolni neki. A keresztények szerint isten és az ember között atya-gyermek viszony van, a muzulmánok szerint pedig ez a viszony olyan, mint az úré és a rabszolgáé. Bármilyen körülmények közé jussanak is az életben, mindaz, amiben részük van, Allah akarata, így el kell fogadniuk, bele kell nyugodniuk. Ezért a muszlimok világképe fatalista. Szerintük a hívő mellett két angyal áll és figyel. Az egyik a rossz cselekedeteit jegyzi föl, a másik pedig a jókat. S ha majd az ítélet napján több a jó, akkor a paradicsomba kerül, ahol tovább élvezi az életét, ha pedig a rosszból van több, akkor örök szenvedés lesz a jussa, és a sátán gyötri. A Koránban semmilyen utalás nincs a keletkezésének helyére és idejére, mivel (a muzulmánok szerint) maga Allah írta. Majd Mohamed megkapta, és továbbadta. Hibátlan, mert egyetlen ember sem vett részt a létrehozásában. Isten Igéjét a keresztények is ismerik. Ez az Ige azonban János evangélista szerint nem könyvvé és betűvé lett, hanem testté (Jn 1,1.14). Ez az Ige Jézus Krisztus, a Biblia pedig eszköz, amely megismertet ővele. Egy muzulmán naponta többször imádkozza: „Allah akbar”, azaz: „Allah nagyobb”. Ha szenved, vagy valami baja van, arra is ez a válasza. Allah túlságosan nagy ahhoz, hogy közösséget vállaljon az emberekkel. Nem ereszkedik le hozzájuk. Ha szól, akkor azért teszi, hogy kiossza parancsait. Hogy igazodik-e ehhez az ember, az az ő problémája. Aki pokolra jut, az pokolra jut. Hogy egy ember szenved, az sem érdekli. És nem boldog, amikor emberek üdvösségre jutnak. Ezzel szemben az Istennel való kapcsolatban mi, keresztények ismerjük a „megtisztítás”, „megbocsátás” fogalmát. A keresztények Istene nem kereskedő, aki árut kínál, hanem Atya, aki gyermekei visszatérésére vár. S ha egy keresztény engedelmeskedik Istennek, az nem azért van, hogy irgalmas legyen hozzá az Úr, hanem azért, mert ő már irgalmas az emberhez. Csak ha valamiképp el tudjuk magyarázni az Allah és a Biblia Istene közötti különbséget, akkor indul el érthető párbeszéd és misszió. A különbség nem az egyes parancsolatokra, hanem Isten lényegére vonatkozik. Jézus Krisztus azért lett emberré, és azért halt meg emberként értünk, mert a Biblia Istene közel akar jönni az emberhez, és meg akarja menteni őt. Aki nem tudja elképzelni Isten szeretetét, az azt sem tudja megérteni, hogy Isten emberré lett. Mohamed meghalt, és máig húzódó vitát hagyott az utódaira arra vonatkozólag, hogy ki veheti át kalifaként az ő vezető szerepét. Jézus is meghalt, de föltámadt, és újra él, s máig is elvezet embereket arra, hogy megbékéljenek egymással. Mohamed látható isteni országot akart megvalósítani, Jézus pedig elhozta Isten láthatatlan országát, amelynek minden ember tagja lehet, bárhol is él e földön. Mohamed az iszlám hagyomány szerint átélt néhány csodát, az Úr Jézus pedig maga is tett csodákat. Megtérésre hívott, és új életet adott. A missziói párbeszéd éles ponthoz érkezik, amikor Jézus isteni igényéről van szó. A váltsághalált az iszlám hívei nem fogadják el, mert számukra irracionális. Nem gondolnak bele, hogy ez épp azt jelenti, hogy ő Isten: hogy nagyobbat tud tenni, mint amit a mi korlátozott értelmünk és logikánk el tud képzelni. Az iszlámban a saría (törvény) az üdvösség forrása. A mérce, amely alapján Isten dönt, hogy hova jutunk. Az iszlám: a parancsolatoknak való alávetettség. A keresztény ember pedig Jézus Krisztusba kapaszkodik. A keresztények törvényének az az értelme, hogy segít az Istennel való kapcsolatban, és véd az ő útján való járásban. A muszlimoknál csak egyes bűnök vannak. Nálunk, keresztényeknél a bűn elsősorban létállapot, az Istentől való elszakadás megromlott állapota, és ennek csupán következményei az egyes bűnök. Tehát a bűn tekintetében először is az Istennel való kapcsolatot kell helyreállítani. Mindig magunk előtt kell látni azt a tényt, hogy a muzulmánoknak ugyanúgy szükségük van Jézusra, mint nekünk, és Jézus értük is ugyanúgy meghalt, mint értünk. A Biblia Istene nem csupán szeretettel cselekszik, hanem ő maga a szeretet (ÍJn 4,8.16). Ez a szeretet a mozgatója minden cselekedetének, melynek csúcspontja az, hogy egyszülött Fiát, Jézust küldte közénk és adta értünk. Jézus az Isten szeretete köztünk (ÍJn 4,9)/Minden szeretet Istentől származik, ezért: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van. És mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent.” (Un 4,7) Az lKor 13-ban világosan áll előttünk, hogy szeretet nélkül a prófécia, az ismeret, a hit és az áldozatkészség semmit sem ér. A szeretet: a bibliai üzenet középpontja. Isten végtelenül nagyobb, mint bármely probléma vagy nehézség, amellyel szembe kell néznünk, amikor el akarjuk érni az iszlám világot. Végezni kell hűségesen a magvetést, és az eredményt az Úrra kell bízni. Imádkoznunk kell Istenhez a muzulmánokért. Olyan munkásokra van szükség, akik tapasztalják saját életükben Isten erejét, és az ő hatalmára alapozzák szolgálatukat. A muszlimok már Európában is köztünk élnek, és végzik térítő munkájukat. A kereszténység sem magánügy, hanem meg kell vallanunk Jézus önkijelentése alapján, hogy egyedül ő az út, a megoldás. A Jézus Krisztusba vetett hitünk nagyságáról és páratlanságáról bizonyságot kell tudnunk ■ tenni. Ha számunkra mindenek fölötti tekintély a Biblia, és annak hirdetése és olvasása során mindig Jézushoz mint bűneinkből szabadító- hoz jutunk, akkor elvégeztük szolgálatunkat. S így remélhetjük sokak megtérését. Széli Bulcsú
