Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-22 / 34-35. szám
Evangélikus Élet 2004. AUGUSZTUS 22-29. - 5. oldal Aki fél évszázaddal megelőzte korát Márai Sándorról Baráti körben ez év február 24-én, halála évfordulóján olvastam fel írásomat arról, hogy mit jelent nekem Márai Sándor, miért érdekes egy teológus számára ő, akit annyiszor emlegetnek manapság itthon, mintegy jóvátéve a több évtizedes hallgatást. Márai Sándor nem volt evangélikus; római katolikus hátterű, inkább kereső, mint hívő ember volt, de az evangélikus olvasót és teológust is izgathatja sok felvetett, gyakran szőnyeg alá söpört kérdése, örök emberi és korunkhoz kötött kérdéseinek sokasága. Néhány hónap óta újra olvasom Márai Sándor írásait (részben Koren Emil családjának jóvoltából). Nekem csak egy Márai-könyvem maradt, de az nagyon értékes számomra. 1943 karácsonyára kaptam édesapámtól. Beírás: „1943 Karácsonya, Szeretettel: Szüleid”. (A gyertyák csonkig égnek. Révai, Bp., 1942.) A szálkás, fegyelmezett, tiszta kézírás arra emlékeztet ma is, aki egykor a Felvidéket elsősorban Pozsonyból ismerte, ahol az Evangélikus Lyceum- ban érettségizett, és aki Nagyszombathoz kötődött erősen, ahol nagyapám Szentháromság nevű gyógyszertára volt. A kassai Márait azért ajánlotta, mert ugyanaz a polgári légkör áradt könyveiből, amelyben - Pozsonyban vagy Nagyszombatban - édesapa élt. Amikor Kassát újra Magyarországhoz csatolták, édesapám Pozsonyt és Nagyszombatot siratta. - Az ugyanakkor kapott Füves könyvet kölcsönadtam, sohasem kaptam vissza, az Egy polgár vallomásainak két kötete a háborúban elveszett csakúgy, mint a Kassai őrjárat vagy a Napnyugati őrjárat és a Szindbád hazamegy című kötet. Az „egykötetes Márai-könyvtáram” mostanában újra kezd gyarapodni. Az Egyszemélyes emigráció vagy a közelmúltban olvasott San Gennaro vére már újra könyvtáram része. Ez utóbbi eredetileg német nyelven íródott, majd Torontóban adták ki magyarul. Tulajdonképpen Márainak csak egy Jézust érintő írását ismerem, a Harminc ezüstpénz címűt, amely Júdás és Jézus drámáját jeleníti meg, esszészerű novella, és inkább a kereső, mint a Jézusra talált hívő ember töprengését fejezi ki. Márai könyveinek újraolvasását akkor kezdtem, amikor 1990-ben Torre Pellicé- ben, a Protestáns Szabadegyetem konferenciáján egy Olaszországban élő hazánkfia beszámolt arról, hogy egy Má- rai-könyv bestseller lett, sőt már ötödik vagy hatodik kiadását érte meg Itáliában. Azóta tudom, hogy A gyertyák csonkig égnek ma már negyven nyelven olvasható. Itthon is divatba jött, új kiadásokban jelent meg, és mindig elkapkodják. Habár számomra rejtély, hogy mit értenek belőle kínaiak vagy skandináv olvasók a magyar világ ismerete nélkül, de a tény akkor is tény marad. Márai tipikusan utazó ember, viator. Bolyongó magyar vándor. Elment, de szíve itt maradt. Évtizedekig honvággyal küszködött, pedig itthon sokat vesztett. Budapest ostroma után, amikor Leányfaluról visszament Budára, hatezer kötetes könyvtárát romok alatt találta. Hamarosan útra kelt. Nem tudott itthon élni, de határainkon túl sem élt igazán. Tizenöt évvel ezelőtt a Csendes-óceán partján, San Diegóban 89 éves korában főbe lőtte magát. A vándor sohasem térhetett haza. Márai írva gondolkodó ember. A 20. század magyar íróprófétája volt. Kiírta magából kora kérdéseit, és saját problémáit is beleírta könyveibe, esszéibe. Sokat olvasott, de mindig írt is. írva gondolkodott, olvasmányait is feldolgozta. Naplói talán fontosabbak, mint regényei. Gondolkodásra ihletnek, hűvös, fegyelmezett mondatai állandó belső küzdelemről tanúskodnak. „Egy meg nem alkuvó polgár” idéz fel egy világot akkor, amikor annak már töredéke sincs meg a valóságban. Márai 1943-ban kezdett el naplót írni, és 1983-ig öt kötet jelent meg feljegyzéseiből, az első itthon, a többi már külföldön. Márai független író volt. Senkihez, semmihez nem akart végleg kötődni. Öncélú irodalmat művelt, az azóta gyakran megvetett Fart pour Fart módján. Számára életforma volt az állandó írás, ez jelentette neki a méltóságot és a függetlenséget. Nem volt szónok, nem volt szociológus, pszichológus, politikus író: csak író volt. Márainak nem voltak barátai, csak környezete volt, kortársak, neves írók Magyarországon és külföldön egyaránt. Valójában konok magányban élt. Mégis állandóan beszélgetést folytatott kortársakkal, írókkal és filozófusokkal, anélkül, hogy azok tudtak volna róla. Márai magyarsága egyértelmű. Hűvösebb, mint kortársai lángoló fájdalma vagy buzgó irredentizmusa, de nyelvéhez hű magyar író maradt, minden magyar értékre érzékeny. Nem volt nacionalista, de internacionalista sem. Európai magyar maradt még Amerikában is. Márai vallásosságát már érintettem: kereső ember, racionalista értelmiségi. A kereszténység múltját, kulturális értékeit becsülte, mögötte még a Corpus christia- num valóság volt, de a Corpus Christin kívül érezte magát. Hite helyett csak sejtései voltak az „odaát”-ról. Isten kereső szavát: födám, hol vagy? ” - nem hallotta meg, inkább ő kérdezett: Isten, hol vagy? Marcus Aureliust, Homéroszt, Platónt, Szókratészt olvasta és épített rájuk, ahogy Camus-t vagy Valéry-t is gyakran forgatta. A keresztény írókat kevesebbszer vette kézbe, mint például Nietzschét. Jellemzésére tömérdek jelzőt ismerünk. Emberi méltósága, műveltsége, olvasottsága polgári tisztességgel járt együtt. Örökségként hozta magával családjából a rendet, a szorgalmat, az emberhez méltó stílust, az európai ízlést. Életének öngyilkossággal vetett véget. Erről már a negyvenes években adott jelzéseket, de csak 89 évei korában szállt ki önként az életből. A klasz- szikus „nyitott kapu” (patet exitus) szerinte számára is nyitott volt. Ez utolsó cselekedetének rugója. Márai hatása búvópatakként jelentkezik a magyar kultúrában. A harmincasnegyvenes évek magyar értelmiségének kedvelt írója, majd távozása után emigrá- ciós csoportokhoz szorosan nem köthető, mégis azok jeles tagja. Az utóbbi években a magyar olvasóközönség újra kíváncsi rá. Könyveit újra meg újra kiadják. Még élő kortársai szívesen írnak róla, munkájáról és egyéniségéről egyaránt. Megdöbbenéssel olvastam Márai Föld.föld!... című könyvének utolsó sorait. „Az Arlberg expressz kora délután indult Budapestről. Éjfél után ért az En- si-hídra. Megint belépett a fülkébe az orosz katona, és kérte az útleveleket. Megvizsgálta a pecséteket, visszaadta az okmányokat, közömbösen csukta be a Fülke ajtaját. Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban, életemben először csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” 1948. október 23-án ugyanezt éreztem, amikor két világ határán, az orosz zónából én is átléptem egy ismeretlen világba, ahol senki sem várt. Ausztria egy része akkor még orosz zóna volt. Az én útlevelembe is beütötték az orosz nyelvű határátlépési vízumot... Engem is az az érzés ragadott meg, amelyről Márai írt. Miért érdekes a római katolikus hátterű, kételkedő Márai Sándor egy evangélikus teológus számára? Úgy érzem, nekünk is válaszolni kellene az általa felvetett kérdésekre. Nem biztos, hogy mindenre fölényesen tudunk felelni. Nem tudom, mennyire teljes a kép, amelyet adhattam róla, hiszen ez is csak közelítés. A másik ember mindig, végső soron, megmarad „titoknak, észak-foknak, idegenségnek”, Ady szavaival szólva. Márai Sándor műveinek újraol- vasása egyre inkább megértette velem, hogy az ö művészete palackpostaszerü, ahogy Wass Albert írta, akinek soraival zárom megemlékezésemet. Ma nem ritkaság, hogy az egyik író mondanivalóját egy másik író szavaival fejezzük ki. „Hajótörött vagyok a tengeren, palackomat a tengerbe vetem. Borzadtan olvassák, kik rátalálnak, és úgy suttogják döbbenten egymásnak: valahol szörnyű vihar lehetett... s a viharban egy nemzet elveszett.” Ezt a néhány sort, Wass Albert vallomását jól értjük valamennyien, akik a 20. század nagyobbik részét átéltük. Id. Hafenscher Károly Bölcsőtől bölcsőig „Fehérre meszelt, nádtetős kis kunyhók a magyarlakta Kárpát-medence eldugott szegleteiben. Történelmi törvényszerűség volt híressé vált magyarjaink számára, hogy ilyen szerény, csak nincstelenségben gazdag kis hajlékban jöttek a világra?” - olvashatjuk Kapocsy György fotóművész legújabb munkájának fülszövegében. Az egyedülálló és példaértékű fotóalbum az „Itt ringatták bölcsőm... " címet viseli. A sorozat harmadik kötete - a magyarság nevezetes fáit és nemzeti nagyjaink sírhelyeit bemutató könyvek után - híres magyarok szülőházairól készült fotókat gyűjt egybe. Valódi időutazás ez, országhatárok nélkül, hiszen Hunyadi Mátyás, II. Rákóczi Ferenc, Kölcsey Ferenc vagy Széchenyi István (hogy csak néhány nevet említsünk) szülőháza ma már országunk határain kívül esik. De például Liszt Ferenc, Jászai Mari, valamint politikus nagyjaink: Kossuth Lajos. Deák Ferenc, Táncsics Mihály szülőháza előtt is tiszteletünket tehetjük a könyv segítségével. Kapocsy György ebben az albumban - korábbi könyveihez hasonlóan - nemcsak fotókkal emlékezik meg nagyjaink- ról, hanem emlékirataikból, önéletrajzi műveikből is gazdagon válogat. Valóságos irodalom- és történelemórára kalauzolja ezzel olvasóit. így jutunk el képzeletben Kölcsey Ferenc. Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, József Attila vagy Ady Endre gyermekkorába. Jó látni, hogy a hálás utókor többnyire óvja, védi ezeket az épületeket. Néhány fotó azonban elkeserítő állapotokat mutat. Hiszen nincs szomorúbb látvány a kitörött vagy éppen hiányos üvegű ablakoknál, omladozó falaknál - sajnos erre is látunk példát a kötetben. Az album felhívja a figyelmet a még meglévő értékeinkre; gondozzuk, ápoljuk, védjük hát őket, mert magyarságunk fontos részét jelentik, gyökereinkre is emlékeztetnek ezek az épületek. Boda Zsuzsa (Kairosz Kiadó, Budapest, 2004. Ara: 4200 Ft) Arábia vándorai a Művészetek Völgyében Közösségünk, a Lutheránus Megújulás idén harmadik alkalommal szervezett evangé- lizációt a Művészetek Völgyében. Arra vágytunk, hogy minél több ember megismerje az evangéliumot, és megtapasztalja Krisztus követésének csodálatos szabadságát. Ez évben új szolgálati területünk a filmvetítéssel egybekötött beszélgetések sorozata volt, amelyet a Kis Eperfa pincében tartottunk. Részletet vetítettünk a Tűzszekerek című filmből, volt szó Ugandáról, a Keresztről. Az Albert Schweitzerről szóló rövidfilmnek olyan sikere volt, hogy kétszer meg kellett ismételni. Alkalmainkra tíz-húsz „völgylakó” tért be, amely éppen megfelelő létszám egy jó beszélgetéshez. Gyakran éppen azok maradtak legtovább nálunk, akik a legtávolabb álltak a kereszténységtől. Például egy tudatosan ateista fiú kimondta, hogy ő is vágyik az újjászületésre. S még szívesen beszélgetett volna tovább, ha barátja nem sürgeti. Reméljük, hogy amit az Úr elkezdett benne és többi beszélgetőtársunkban ott a pincében, azt be is fejezi. Idén is mindennap volt istentisztelet a kapolcsi evangélikus templomban, amelyen meghívott igehirdetők szolgáltak. A prédikációk gerincét „Arábia vándorai”, azaz a pusztai vándorlás egyes állomásai adták, hiszen a Kapolcsra érkező fiatalok élete is nagy vándorlás, gyakran kerülőutakkal. Nem megtérni, nem Jézusról hallani, nem a kereszt titkáról beszélgetni jönnek ide, Isten mégis - még itt is - megszólítja és sze- retetével átöleli őket, valami egészen újat kezd az életükben. Az istentiszteletek után mindig lehetőséget adtunk az érdeklődőknek további beszélgetésre és imádkozásra. A kapolcsi evangélizáción kezdettől fogva együttműködünk más felekezethez tartozó testvéreinkkel. A templomi istentiszteleten szolgált többek között római katolikus pap, a pincebeli beszélgetést néha egy-egy szabadkeresztény közösség tagja vezette. A kapolcsi és a taliándörögdi templomban a Bibliagaléria hangzó kiállításai kaptak helyet: A prédikátor könyve, illetve Jézus szavai. A kapolcsi templomban előadásokat hallhattunk a jeruzsálemi szentélyről és az apokalipszisről. Nagy sikerük volt a gospelkoncerteknek, köztük Dávid Viktória énekes koncertjének is. Egy adventista alapítványtól kaptunk Bibliákat, hogy odaajándékozhassuk azoknak, akik Isten Igéjét szeretnék olvasni. Fontosnak tartjuk, hogy a Krisztusban való egységünk ne csak üres szólam, hanem megélt valóság legyen. Szolgálatunk legfontosabb része, alapja a délelőttönkénti közösségi alkalmunk volt, melyet szálláshelyünkön, Kővágóörsön tartottunk. Mindennap vettünk úrvacsorát, hallgattunk áhítatot, együtt dicsőítettük az Urat, és kértünk tőle útmutatást és erőt a kapolcsi délutánhoz. Érezzük, hogy e nélkül nem ment volna semmi. Szükséges a töltekezés ahhoz, hogy adni tudjunk. Szükséges, hogy Isten indítson útra, amikor az ö munkájába indulunk. Emberi ötletekkel, a magunk erejéből nem vezethetünk Istenhez senkit. Viszont csodálatos megtapasztalni, amikor Isten megáld egyszerű szavakat, dadogva kimondott mondatokat. Sokféle gondolkodású emberrel találkoztunk. Isten mindannyiukat hívja a vele való közösségre. Ha velük akarunk beszélni, el kell hagynunk az egyházias kifejezéseket, és olyan nyelven kell szólnunk, amelyet mindnyájan megértünk. Ezt tette Albert Schweitzer is Afrikában. Van még mit tanulnunk. Köszönjük mindazoknak az imádságát, munkáját, akik segítették szolgálatunkat. Köszönjük továbbá a Nyugati Egyházkerület és a Missziói Osztály anyagi támogatását, valamint a Kékkúti Ásványvíz Rt. és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségét. Erdélyi Kata A poklok pokla - képeken Elhurcoltak tízezrei a rettegett auschwitz-birkenaui zsidórámpán. Szelektálásra várók kígyózó sora. Kopaszra nyírt magyar zsidó nők, kik szégyenükben elfordulnak az objektívtól. Anyák és gyermekek az „utolsó pillanatban”: a III. krematórium előtt. Azt hiszik: fürdeni mennek. Viszonylagos békében várakoznak a füvön. Megrendítő találkozás ez: szemtől szemben állunk. A halálba menők és mi, em- lékezők, kiállítás-látogatók. A magyarországi holokauszt hatvanadik évfordulóján, egészen pontosan a magyar zsidóság gettóba zárásának napján, április 16-án nyílt meg Budapesten, a Páva utca 39. szám alatt a Holocaust Emlékközpont. Az intézmény Kelet-Közép-Eu- rópában az első, amely ezt a korszakot átfogóan, történeti-társadalmi összefüggéseibe helyezve mutatja be. Az építészeti szempontból is különleges épületegyüttes az 1923-ban ide épült zsinagógából és egy hozzá kapcsolódó, modem épületszárnyból áll. A súlypontból kimozdított fal szerkezetek a sarkából kifordult, eltorzult világot hivatottak jelképezni. Az emlékközpontnak dokumentációs, oktatási, kutatási feladatai vannak, emellett a vészkorszak zsidó és nem zsidó áldozatainak méltó emlékhelye is: az áldozatok neve az épületet körülvevő falakon van - az örök veszteség mementójaként - kőbe vésve. A központ nyitókiállítása az Auschwitz Album nevet viseli. Története regénybe illő. A kárpátaljai Bilkén élő zsidó Jákob családot 1944 kora nyarán deportálták, transzportjuk május 26-án érkezett meg az auschwitzi zsidórámpára. Az ekkor tizennyolc éves Lilit munkaképesnek nyilvánították. Szüleitől, testvéreitől elszakították, rabszolgamunkásként dolgoztatták, táborról táborra hurcolták. 40 kilósra fogyva, tífuszosan, de megélte a felszabadítást. Az SS-ek által már elhagyott lágerben, meleg ruha után kutatva lelte meg 1945-ben a kétszáz fotót tartalmazó albumot, s legnagyobb megdöbbenésére bilkei rabbijukat és több családtagját pillantotta meg benne! A magyar zsidó transzportok érkezéséről, szelektálásáról, gázkamrába vitelük előtti utolsó perceiről két SS-fotós készítette a képeket; (feltehetőleg) szándékuk ellenére az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor legfontosabb képi dokumentumait hagyták az utókorra. Jákob Lili egyedül élte túl a holokausztot: több mint húszfős családjából senki sem tért haza... Lili megőrizte az albumot, és 1980- ban az izraeli Jad Ibsemnek adományozta. A fotókiállítást a háború előtti kárpátaljai zsidóság békés hétköznapjait bemutató korabeli kisfilm vezeti be. A kiállítás része a gyönyörűen felújított zsinagóga is, karzatán jelenleg a roma holokauszt- nak, valamint Hűlt hely címmel az eltűnt zsidó közösségeknek emléket állító gyűjtemény tekinthető meg. A téma iránt érdeklődők a központ könyvesboltjában találnak átfogó irodalmat. K. D.
